A Korond-patakban és a Kis-Küküllőben mért, 2025. június 10-e utáni jelentős sókoncentráció-növekedés sajnos a várható következményekkel járt: nagy valószínűséggel a Kis-Küküllő teljes hosszában kipusztult a halfauna majdnem teljes mértékben – és ezzel párhuzamosan minden bizonnyal a makrogerinctelen közösség is elpusztult.
Gyorsan változó helyzet, már megtörtént ökológiai kár
A sókoncentráció alakulása dinamikus és folyamatosan változó képet mutat: hol bypass módszerrel próbálják elkerülni, hogy a bányából és ennek környékéről származó sós víz bekerüljön a felszíni vízhálózatba, hol pedig a Kis-Küküllő vizét próbálják hígítani a tározókból leengedett édesvízzel. Az élővilág szempontjából azonban a kár már bekövetkezett, és a folyamat visszafordíthatatlannak tűnik.
Ahogyan korábban is írtuk, a halak számára a 7-15 g/L közötti sókoncentráció már letális lehet, ha huzamosabb ideig – több napon keresztül – ilyen terhelésnek vannak kitéve, és nem állnak rendelkezésre menekülőhelyek (refúgiumok), de az ennél alacsonyabb koncentráció is jelentős károkat tud okozni, amennyiben huzamosabb ideig tart. Ugyanitt találunk utalást arra is, hogy ha a Korond-patak és a Kis-Küküllő 5 g/L koncentrációban szállít konyhasót, az jelentős nátrium-klorid-mennyiség bejutását eredményezheti a folyók mentén fekvő kertek és mezőgazdasági területek talajvizébe. Ez a koncentráció már meghaladja a legtöbb termesztett és vadon élő növény sótűrési küszöbét, beleértve az erdőalkotó fákat is.
A koncentráció a szárazság hatására tovább növekedhet, mivel a talajvíz párolgása során csökken a vízmennyiség, miközben a talajban felhalmozódott só visszamarad és koncentrálódik. A rendkívül magas sókoncentráció első következménye a folyók élővilágának csaknem teljes kipusztulása volt; a következő hatás pedig a folyók mentén található növényvilág hanyatlása lehet.
A vízi gerincesekre és a növényzetre már letálisnak számító sókoncentrációs értékekhez képest 2025. június 12-én saját mérései alapján Máthé István arról számolt be, hogy a Korond-patakban a sótartalom meghaladta a 80 g/L értéket. Ezt követően, Szováta alatt végzett vizsgálatok során a Kis-Küküllő vizében 15,7 g/L sótartalmat is ki lehetett mutatni.
Dokumentált halpusztulás a Kis-Küküllőben
2025. június 13-14-én újabb mérési sorozatot indítottunk, amelynek célja az elpusztult halfauna feltérképezése volt a Kis-Küküllő mentén. A Korond-patak beömlésétől kiindulva lefelé haladtunk az egyesült Küküllőig, és nagyjából tíz kilométerenként vizsgáltuk meg a szemmel is láthatóan elpusztult halakat a part menti, csendesebb szakaszokon, illetve megmértük a víz elektromos vezetőképességét, amely szorosan összefügg a sótartalommal.
A vezetőképességi adatokból megbecsülhető az adott víz konyhasó (azaz nátrium-klorid) tartalma, illetve a kloridion koncentrációja. Erdőszentgyörgy fölött, még a Bözödi-tóból jövő Küsmöd-patakának beömlése fölött a Kis-Küküllő vezetőképessége 23,7 mS/cm volt, ami megfelel 17,3 g/L sótartalomnak, illetve 10,5 g/L kloridion koncentrációnak. Ez utóbbi érték 42-szerese az ivóvizek esetében megengedett maximális kloridion tartalomnak (0,25 g/L).
A Bözödi-tóból származó Küsmöd-patak vizének vezetőképesége 0,43 mS/cm volt, azaz több mint 50-szer kevesebb a sótartalma mint a Kis-Küküllőnek, amibe belefolyik. Főként ennek a hígításnak a hatására Dícsőszentmárton alatt a Kis-Küküllő vezetőképessége 7,48 mS/cm-re csökkent, amely érték 5,7 g/L sótartalomnak és 3,5 g/L kloridion koncentrációnak feleltethető meg, ez még mindig 14-szerese a megengedett maximális kloridion-tartalomnak. Balázsfalvánál a Kis-Küküllő vezetőképessége 6,7 mS/cm volt (sótartalma 5,1 g/L, kloridion 3,1 g/L). A Kis-Küküllő és a Nagy Küküllő összefolyása alatt elhelyezkedő Tűr településnél az egyesült Küküllők vizének vezetőképessége látványosan lecsökkent, értéke 1,1 mS/cm volt, amely érték 0,9 mg/L sótartalomnak illetve 0,5 mg/L kloridion-koncentrációnak felel meg, azaz itt a kloridion-tartalom már csak kétszer haladja meg az ivóvizekre vonatkozó határértéket.
A halfelmérési vizsgálatokat jelentősen nehezítette, hogy a víz erősen zavaros volt: a magas sókoncentráció és a víz által szállított lebegőanyag miatt a vízben a látótávolság minimálisra csökkent, az opálos vízben a mélyebb részeken a mederfenéken fekvő haltetemek nem voltak láthatók. Ennek ellenére több helyen mellcsizma segítségével a folyó medrében is végeztünk felméréseket. Eddigi eredményeink alapján összesen 12 halfaj és egy ingolafaj pusztulását sikerült dokumentálnunk. Feltételezhető azonban, hogy az érintett fajok száma jóval magasabb, mivel számos elpusztult egyed az aljzaton maradt, és a mélyebb szakaszokon ezek azonosítása szinte lehetetlen.
Túlélők és természetes visszatelepülés lehetőségeinek a keresése
A kárfelmérés jelenleg is folyamatban van, és ezt mindaddig folytatni kell, amíg a sós vízzel történő szennyezés teljesen meg nem szűnik. Ezt követően elengedhetetlen lenne egy alapos ökológiai állapotfelmérés, hogy pontosan meg lehessen határozni, mi az, ami túlélte a Kis-Küküllőben ezt a hosszan tartó sóterhelést. Ugyanakkor fontos lenne a Kis-Küküllőbe ömlő mellékpatakok faunájának vizsgálata is, hogy láthatóvá váljon, mely fajok képesek természetes úton visszatelepülni a főágba ezekből az élőhelyekből.
A Kis-Küküllő ökológiai helyreállítása érdekében már most el kellene kezdeni a munkálatokat, különös tekintettel a vízfolyásban található akadályok eltávolítására, hogy a halak az alsóbb, kevésbé szennyezett szakaszokról – vagy akár az egyesült Küküllőből, illetve a Marosból – természetes úton vissza tudjanak települni. Jelenleg a Kis-Küküllőn számos gát és mederlépcső található, amelyek gátolják a halak szabad mozgását, és így akadályozzák a természetes visszatelepülést.
Fontos hangsúlyozni, hogy a haltelepítés nem jelent valódi megoldást a kialakult problémára. Az ilyen beavatkozások során általában csak gazdaságilag fontos fajokat telepítenek (pl. ponty, pisztráng), sőt, esetenként invazív vagy tájidegen fajok is bekerülhetnek a vízbe (pl. ezüstkárász), ami súlyosbítja az ökológiai terhelést. Az eddig elpusztultként azonosított 12 hal- és egy ingolafaj közül legfeljebb csak néhány található meg haltenyészetekben, és azok is leginkább csak korlátozott számban – például paduc, rózsás márna, fejes domolykó.
Még abban az esetben is, ha sikerülne beszerezni az említett fajok utánpótlását, valószínűtlen, hogy ezek a Küküllők vízgyűjtőjéből származnának. Ez komoly problémát jelent: ebben a vízgyűjtőben élő halpopulációk az adott élőhelyhez genetikailag alkalmazkodtak, a kívülről érkező egyedekkel történő telepítések pedig a genetikai diverzitás csökkenéséhez, degradálódásához vezethetnek. Ráadásul – és ezt hangsúlyoznunk kell – a jelenlegi mértékű sószennyezés mellett akár évtizedekre is szükség lehet, amíg a koncentráció olyan alacsony szintre süllyed, amely mellett a halak természetes úton képesek visszatelepülni.
Tanulságok egy ökológiai katasztrófa nyomán
Ilyen és ehhez hasonló esetek világítanak rá arra, mennyire fontos lenne a rendszeres monitorozása az élővilágnak. A Kis-Küküllő halállományának utolsó átfogó felmérésére 2014-ben került sor, amikor a Nyárád- és Kis-Küküllő-menti védett területek kezelési tervéhez gyűjtöttünk adatokat. A vizsgálat fókusza akkor is elsősorban a Natura 2000-es jelölő fajokra irányult. A 2014-es felmérés során 25 halfajt és egy ingolafajt sikerült kimutatni a Kis-Küküllőből és mellékpatakjaiból. Ha 2014 óta legalább évente egyszer sor került volna a Kis-Küküllő halfaunájának monitorozására, ma pontosabb képet kaphatnánk arról, hogy mely fajokból mennyi egyed pusztult el a sóval történő szennyezés következtében. A rendszeres adatok hiányában jelenleg csak a 2014-es állapotra tudunk hivatkozni.
Az eddigi megfigyelések alapján elmondható, hogy a 2014-ben kimutatott halfauna felének képviselőit már sikerült az elpusztult egyedek között azonosítani. Nagy valószínűséggel azonban a következő időszakban további fajok is elő fognak kerülni, hiszen ekkora mértékű sóterhelést valószínűleg egyetlen hal- vagy ingolafaj sem képes túlélni.
(Az elpusztult halfajokra vonatkozóan értékes adatok érkeztek több szakembertől is: Székely Annamáriától, a Maros Megyei Környezetőrség főfelügyelőjétől, valamint Kovrig Zoltántól és Szakács Lászlótól, az Országos Ügynökség a Környezetért és a Természetvédelmi Területekért munkatársaitól.)
Szerzők: Nagy András-Attila, halbiológus – Babeș-Bolyai Tudományegyetem, óraadó tanár; Imecs István, halbiológus – Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE); Máthé István, mikrobiológus – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE); Kelemen Alpár, segéd-halbiológus – SC Phoenixpert SRL
