Egy hír nyomában indulok a Kolozsvári Zsidó Hitközség kulturális központjába: Biró József festményeinek állandó gyűjteménye nyílik meg itt ‒ az esemény beharangozója a nagybányai festőiskolához való kapcsolódást hangsúlyozza, ami tényszerűen igaz is, de a megnyitó szépen árnyalja és pontosítja majd ezt a viszonyt. Vonzó számomra az esemény Biró Ádám (Adam Biro) jelenléte miatt is, aki a szürrealizmus 1982-es reprezentatív enciklopédiájának szerkesztője René Passeron mellett, a Flammarion kiadó munkatársa az 1980-as években. Nosztalgikus visszaidéznem a párizsi Sainte-Geneviève Könyvtár olvasótermét, ahol bő tíz éve első teendőként rendszeresen a szabadpolcon megtalálható kötethez vezetett az utam, és ez kísérte újra és újra az aznapi adag olvasmányt. Adam Biro, mint kiderül, Biró József unokaöccse, a gyűjtemény adományozója ‒ és persze kitűnő magyarsággal fűszerezett megjegyzésekkel kíséri francia nyelvű prezentációját a művekről és alkotójukról.
Megragadó anekdota, ahogy a képszakértő ismerősét idézi, aki a Párizsba kikerült Biró József-képeket látva „beazonosítja” a képi világot: „une peinture de là-bas” ‒ „onnani” festmény, mondja az ismerős. És éppen ez a megjegyzés indítja el és indokolja végül is az adományozást: hogy a Biró-képek odakerüljenek, ahol „itteniek”, ahol otthonos a világuk. Nagyváradon, a szerző szülővárosában és Kolozsváron, a Bánffy-palotában már korábban is voltak Biró József-kiállítások. Mostantól a gyűjtemény és a hozzá tartozó dokumentumanyag Kolozsváron kutatható.
Gyűjtemény-részlet. A fotó a szerző felvétele
Biró József pályamódosított művész, akit kamaszkorában a nagybányai művésztelepen Thorma János és Réti István is korrigál 1924–1925-ben, biztatásukra érettségijét követően a budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezik. Csakhogy a képzés során (amelyet végül festődiplomával zár 1931-ben) érdeklődési köre jelentősen kitágul: művészettörténeti stúdiumokat folytat, közben pedig 1930-ban A modern grafológia címmel ír könyvet, amely később számos újrakiadást ér meg. 1932-ben szerez doktori címet Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei című munkájával. Ezt kommentálja Csók István festőművész a következőképpen: „Milyen jelentékeny művésszé magasodott volna, ha nem ragadja el a tudomány. Így csak ígéret maradt.” Másik irányból, a művészettörténet felől nézve viszont épp ez a művészként megélt előzmény válhatott számára előnnyé: belülről is pontosan ismerte azt, amiről beszélt, segítve tudományos munkáját.
Erdélyi szinten ugyanis nagyon komoly tudományos karrier várt rá ‒ amelyre ráadásul a mai örökségvédők munkája is épül. A kolozsvári Bánffy-palota vagy akár a Szent Mihály-templom szakszerű leírása szempontjából megkerülhetetlenek Biró eredményei, ahogy a bonchidai Bánffy-kastély esetében is, amelynek a könyvtárát Bánffy Miklós felkérésére ő rendezte a harmincas évek folyamán. Hozzáértésének elismerését jelentette az is, hogy 1937 és 1939 között a Teleki Téka igazgatója volt Marosvásárhelyen. Erdélyi kastélyokról és különösen a barokk korszakról közölt emlékezetes cikkeket az 1940-es években. Élete utolsó évében Budapestre költözött, itt vált a nyilasterror áldozatává a szomorú emlékű Duna-parti helyszínen.
Hogy mindez mekkora teljesítmény lehetett részéről, arra izgalmas életrajzi vonatkozás világít rá. Unokatestvére, Hegedüs Géza regényíró, akivel gyakran laktak együtt Budapesten és Nagyváradon, kevésbé ismert adatot is felidéz róla visszaemlékezésében: „Egész lényével különös, sokoldalú, gazdag lelki életű és nagyon vonzó modorú ember volt. A különösség ott kezdődött, hogy kisfiú korától teljesen süket volt: nem nagyothalló, hanem süket, akinek hallóidege már serdülőkor előtt felmondta a szolgálatot. (…) Már gyermekkorban úgy megtanult szájról leolvasni, hogy ha szembenézett, észre sem lehetett venni, hogy nem hall. (…) Racine-t és Baudelaire-t franciául, Goethét és Rilkét németül úgy olvasta némán, magában, hogy válla is hullámzott a verssorok dallamára. Éppen ezért tudott és szeretett táncolni is. A zenét nem hallotta, de látta, hogy a többiek hogyan mozognak átkarolva táncospárjukat, és ő maga is a látott ritmusra jól táncolt: a lányok szerettek táncolni vele.”
Különleges életút, valóban. És ha ezután elhaladok a Horea úti zsinagóga előtt, mostantól ezt a néma ringatózást is hozzáképzelem valahogyan, ahogyan azt is, hogy Párizs felől nézve az egyik lehetséges „là-bas” éppen itt van, Kolozsváron.
Borítóképen Biró József önarcképe. Fotó: Székely Ghiță Andrea-Julika
