Az Elektra (r. Botond Nagy) elzárt, illetve jelentésesen szűkülő-táguló-gördülő terei mintha élőlénnyé változtatnák a helyszínt is. Várostest, amelyre firkálni lehet, mint egy urbánus, utcaművészeti helyszínen, és amelyet ugyanakkor bőr és gyapjú borít. Akik itt mozognak, egyszerre vannak csapdában, és tudnak kivételes pillanatokban áthatolni a falakon, ezen a furcsán idegen és tapinthatóságában mégis belakhatónak ígérkező helyszínen.
Az Elektra jelmezeit, díszleteit ugyanaz a Dragoș Buhagiar tervezte, aki Molière Amphitryonjának (r. Silviu Purcărete) látványtervéért is felel. A görög világ az utóbbi munkában inkább a modernizált kórus emlékezetes, rezdüléseket követő működésében érhető tetten, illetve abban, ahogy az istenszereplők mozgása sokkal tágasabb, valóban háromdimenziós térben történik a többi szereplőéhez képest. A fent és a lent között bármikor átjárhatnak, és ez csakis számukra adatik meg.
Az Ifjú barbárok (r. ifj. Vidnyánszky Attila) tere már hangsúlyosan magyar kulturális térként otthonos. Ahogy a darab poénjaira belsős, több generációra visszamenően ismerős nevetésreflexszel reagálhatunk, ugyanúgy az ajtókeretek, a tárgyak, a hangszerek is bensőségesen közeliek. A zene, a Kodály-/Bartók-életepizódok vázlatos megidézése a saját kultúra újra elsajátításának folyamatszerűségét kínálja számunkra.
Fájóan ismerős a Rokonok-történet is (r. Bocsárdi László), mintha annak szurkolnék nézés közben, hogy csak most az egyszer ne az történjen meg a színpadon, ami mindig is történni szokott a hatalomközelbe került egyszerű és kissé idealista emberekkel a mindenkori, rokoni hálózatokkal átszőtt városainkban. A játéktér egy részét mintha fátyol fedné, amely mögé csak időnként látunk be. Leplezve van a lényeg, az igazán fontos dolgok valahol rejtve, a szem számára nem mindig látható helyen történnek.
Mindegyik előadás magába szippant, érzések hullámzását nyújtja ‒ mégis inkább képeket, látványokat tudok visszaidézni, amikor beszélni próbálok róluk. Talán ez, a látványszerűség komplex és hangsúlyosan térbeli működése az, ami igazi színházzá, más művészeti ágba nem átvihetővé teszi ezeknek az előadásoknak a sűrűsödési pontjait.
Borítókép: Jelenetszeletek a magyar színház Elektra, Ifjú barbárok és Rokonok című előadásaiból (fotók: Biró István), valamint a román színház Amphitryon című produkciójából (fotó: Nicu Cherciu)
