Fehéringes közmagyar címmel az Ünnepi Könyvhétre interjúinak gyűjteménye jelent meg Budapesten. Jó alkalom a könyvet végigolvasva átgondolni, mi volt a Kányádi-jelenség lényege. Miben volt ő utánozhatatlan és miben pótolhatatlan.
Az interjúkötet megjelenése azért is jó alkalom minderre, mert Kányádi lubickolt a szóbeliség adta lehetőségekben: beszélgető ember volt. Ismerünk még olyan költőket, tanárokat, művészeket, akik számára lételem a dialógus, a társas együttlét. Néha olyannyira, hogy hajlamosak elmulasztani, hogy leírják gondolataikat, és megíratlan szóbeli tanulmányok, versek, novellák emlékeit hordozzák azok, akik hallgathatták őket. Kányádi ennél gyakorlatiasabb volt, és sokkötetnyi verset, műfordítást, mesét hagyott ránk. Mégis igaz rá nézve, hogy szóbeli életműve sokszorosa lenne az írottnak. Fáradhatatlanul utazott és fáradhatatlanul mondta irodalmi találkozókon, de akár magánbeszélgetésekben is rögtönzött irodalmi kisesszéit, olykor saját verseivel, illetve mások verseivel támasztva alá egy-egy gondolatát.
Ilyen gondolatok, történetek gyűjteménye az interjúkötet is, a jellegéből adódó ismétlődéseket is beleértve. Hiszen az írásbeliség és szóbeliség közti egyik lényegi különbség, hogy a szóbeliség jobban tűri azt, hogy visszatérően hangsúlyozzunk dolgokat, hogy újra és újra felidézzük ugyanazokat a történeteket, néha bővebben, néha vázlatosabban bontva ki egy-egy számunkra fontos anekdotát. Olykor a felszínen mozog egy-egy beszélgetés, ügyekről és aktualitásokról beszél. Máskor viszont váratlan mélységek nyílnak bennük, Kányádi közel engedi magához beszélgetőtársát, és személyesebb, ritkábban emlegetett vonatkozásokra is kitér. A Ferenczes Istvánnal folytatott 2009-es párbeszéd kétségtelenül ilyen kiemelkedő része a könyvnek. Kereken százoldalnyi beszélgetés ‒ maga is kisebb kötet.
A rendszerváltás előtt Kányádi ritkán utazhatott külföldre ‒ de az, ahogyan ezekről az alkalmakról beszél, valóban jellemző rá. Azt látjuk, hogy intuitív módon újra és újra valami lényegit ragad meg a másik kultúrából. Felfigyel új jelenségekre, és következményeket rendel hozzájuk ‒ rögtön a teendőkön töri a fejét a tapasztaltak hatására. A kortárs világban nincs különösebb szellemi izgalom abban, hogy az írásbeliség, a „Gutenberg-galaxis” válságát vizionálja valaki. Kányádi ugyanezt a jelenséget, az irodalom és költészet válságát ‒ utazásaival összefüggésben ‒ már egy 1982-es interjújában emlegeti, olyan korszakban, amikor saját könyvei és erdélyi írókollégáinak munkái többezres, vagy akár több tízezres példányszámban fogynak el. Nyugat-európai útjai viszont, egy-egy könyvesboltban tett látogatásai afelé vezetik, hogy a vers túlélését a szóbeliséghez, a televízióhoz, a zenéhez kapcsolja. Egyrészt a kortárs technikai lehetőségekhez, másrészt a homéroszi gyökerekhez. Ezt a sajátosan Kányádi-féle víziót a rendszerváltás után sok évvel kezdte csak a szerzők szélesebb köre programmá alakítani.
A másik figyelemre méltó vonatkozás a villanásszerű kapcsolatteremtő készség. Kányádiban a költőtársak akkor is felismerték a született költőt, az egyéniséget, ha nyelvi korlátok választották el őket egymástól. Mitől működhetett ez? Talán a kányádis szemvillanástól és félmosolytól? Talán attól, hogy Kányádi tárgyilagosan tudta kezelni saját magát, saját szerepeit ‒ a túldimenzionálást és az önmaga alulértékelését egyaránt sikeresen kerülve ki? Azoknak a beszélgetéseknek a felidézéséből, amelyekről az interjúkötetben szó esik, az derül ki, hogy a Herder-díjban kolléga Zbigniew Herberttel ugyanúgy emlékezetes volt a találkozása (mi lenne erre egyértelműbb példa, mint a rotterdami tengerparti éjszakában egymásnak kölcsönösen, alig értett idegen nyelveken fejből mondott versek), ahogy a majdani Nobel-díjas Tomas Tranströmerrel, akivel nyelvről, zsoltárfordításokról és a technika előretöréséről beszélget Stockholmban. Tudor Arghezivel, Illyés Gyulával való találkozásaikban is olyan mozzanatok jelennek meg, amelyek valami közös tudásról, közös tapasztalatcsomagról, közös problémalátásról szólnak.
Kányádi tudott köszönetet mondani ‒ sajátos, költői eszközökkel. Műfordításai is gyakran ilyen gesztusok ‒ az erdélyi szász kultúrának, a jiddis kulturális örökségnek, a kiemelkedő román szerzőknek. Ebben a programszerűen megvalósított műfordítói munkájában Kányádi igazi erdélyi volt, ráadásul a sokféle kultúrára való figyelést, amint ez több beszélgetésből is kiderül, székelyföldi falujából, Nagygalambfalva sajátos történelméből-elhelyezkedéséből eredezteti. De a világ belakásának költői módja az az elhatározás is, amit így fogalmaz meg: „minden országnak, ahol jártam, szeretnék azzal adózni, hogy legalább tíz verset lefordítok az irodalmából”. Ez az igazi, költőhöz méltó köszönetmondás.
