Nehezen, de be kell vallanom, hogy néha az életet kilátástalannak találom. Az infláció sosem látott magaslatokat ért el. Valószínűleg nem érem meg, hogy saját házam lehessen, hacsak nem veszek fel hitelt, amelynek a törlesztője olyan, mint a rablánc. Abban a pillanatban, hogy aláírtam a szerződést olyan, mintha életfogytiglani büntetésre ítélném magam. Persze, ezt lehet okosan is csinálni.
De ki az, aki megtanít arra, hogy hogyan csináld okosan? Az iskola nem tanít meg, valószínűleg a szüleink sem. Lehet, ugyanabba a csapdába esünk, mint sok család: a számlák és a részletkifizetések miatti aggódásba. Ha ebből az életből ki akarunk törni, és nem akarunk adósságokat felhalmozni, akkor meg kell tanulnunk kezelni a pénzt. Állítólag a pénz nem boldogít, mégis gyakran fizetünk belépődíjat.
Azt érzem, hogy a világban a történelem folyamán az a narratíva alakult ki, hogy a pénz a minden. Az ember folyamatosan státuszszimbólumokat keresett és kergettet. Ha egy 17. századi holland kálvinista átteleportálhatna napjainkba, és meglátna a kezemben egy csokor tulipánt, valószínűleg megkérdezné, hogy „te ennyire gazdag vagy?”.
Ma már máshol van a fókusz. A modern világban egész évben lehet a tulipánt termeszteni, a technológia fejlődött, de az ember ugyanaz maradt. Még mindig megakarja mutatni, hogy mennyire sok pénze van. Az sem baj, ha ez a sok hitelből van. Mert annyira félünk attól, hogy mások nem tartanak értékesnek, hogy a pénzzel akarunk kompenzálni. Ma a divatmárkák termékei és a legújabb iPhone lett a státuszszimbólum, ezektől lesz értékes az ember. Vagy legalábbis van, aki azt hiszi. Ma az a legmenőbb gyermek az iskolában, akinek a szülei megvették a legújabb csúcstelefont. Már ekkor „megtanuljuk”, hogy az értékes és azt szeretik, aki gazdag. Ez pedig ahhoz vezet, hogy később egész életünkben a pénzt hajszoljuk.
Miközben a pénzt istenítjük a világ felőröli saját magát. Háborúkról, természeti katasztrófákról és tragédiákról szóló hírek árasztanak el bennünket. Országok esnek szét és senki nem meri kimondani, hogy nyakig ülünk a sz**ban és próbálunk nem bele fulladni.
A legjobban pedig az zavar, hogy bármennyire is próbálnám nem tudok ezen változtatni, mert a realitás indulásból kettétör bármilyen elképzelést és vágyat. Az az elképzelés, hogy tanulás, párkapcsolat, esküvő, ház, gyerek az esküvő után megtorpan. A család, mint vágy pedig egyre távolibb lesz. Miért hozzak a világra egy gyereket, hogy ha neki rosszabb világban kell felnőnie, mint nekem?
Pályakezdő fiatalként nem reményteljes, hanem borús jövőt látok magam előtt.
