Csodaszép napot kívánok minden kedves emberkének, aki kitartóan olvassa a soraimat! Érdekes részhez érkezünk, mert az a helyzet, hogy három hét történéseit kell összefoglalnom. Jelen pillanatban hétfő hajnali kettő van, a koliban fekszem az ágyacskámban, és nagyon gyorsan összegeznem kell mindent, mert szegény Réka megint az én későkása cikkem várja, reggel pedig korán kelek, mert, képzeljétek, munkásember lettem! Ez nem teljesen igaz, ugyanis csak szakmai gyakorlatra vettek fel. Kilenc órára a Duna tévé hármas stúdiójába vagyok hivatalos, úgyhogy kívánjatok sok sikert ahhoz, hogy az egyhavi gyakornokságom alatt semmit ne rontsak el.

Na, akkor Bp-bekezdések újabb rész! Mi történt az elmúlt három hétben? Könnyebb lenne azt megfogalmazni, mi nem történt. Margitsziget, Pontoon, Figura, Zaza kebab, törött tányér, szavazás, vattacukor, diáknapok, Marci, még szavazás, Rózsadomb, Városliget, rakat fotó, emlék, élmény, amit nem tudok ide besűríteni, de megpróbálok.

Elsősorban kollektíven gondoljunk kicsi Csengére, akit három hete nem láttunk, annyira lebetegedett. Az idő nagy részében nélküle jártunk-keltünk Hannával, néha csatlakozott Patrik, Viktor, néhány alkalommal pedig nagyobb társaságban züllöttük végig a napokat. Csenge nélkül valahogy más volt. Hiányzott a karaktere, más volt nélküle a dinamikánk, de a tiszteletére megpróbáltuk hozni a formánkat. Például akkor, amikor piknik címszó alatt sok pokróccal, JBL-lel, hű társunkkal, az ezerforintos Hugóval és hatalmas jókedvvel kiültünk a Margitszigetre társasjátékozni. Vagy akkor, amikor kimentünk a Pontoon megnyitójára és a parton ücsörögve végigbeszéltük az estét, amit karaokéval zártunk. Képzeljétek, amíg a földön törökülésben gubbasztva csodáltuk a naplementét, a kedvenc tevékenységemet folytattam, amivel mindig elvagyok, ha tehetem: szép kavicsokat válogattam. Voltak köztük kis színesek, csillogók, fényesek. Rágógumitasaknyit válogattam belőlük, majd elraktam, hogy abból nyakláncot, gyűrűt készítsek és maradjon erről a helyről kis emlék. Jaj, ha már emlékek! Nagyon erősen csapódott a lelkünkbe, beütött az érzés, hogy az ittlétünk véges. Már kurzusaink sincsenek, csak vizsgák. Már nincs az a pörgés, mint eddig. Az elején volt energiánk, nem volt kivel programokat szervezni, nem volt pénzünk és jó idő sem volt. Később az energia megmaradt, emberek gyűltek körénk, lett pénzünk, az idő viszont még mindig borzalmas volt. Amire melegebb lett, addigra elfutott velünk ez a szemeszter, és ott találtuk magunkat, hogy lassan energiánk sincs, a pénzünk is fogyóban, az emberek is elfoglaltak. Ami maradt, az a jó idő és Budapest. A reakciónk erre az, hogy míg az első hónapokban azért lassult be az idő, mert kíváncsian nézegettünk mindenfelé, most a dolgokat mi lassítjuk kicsit le, hogy a relikviák, a poharak, a mindenféle tárgyi dolog mellett, tudjunk apró lelki szépeket elrakni, amelyekre majd szívesen emlékezünk.

Néha kicsit hosszasabban bámulok el, veszek nagy levegőt, becsukott szemmel fordulok a nap felé, mintha ezekkel a dolgokkal Budapestet magamba tudnám szippantani. Jogosan tevődik fel a kérdés, hogy miért nem maradunk még. Na, bevallok egy titkot, jelentkeztünk a következő szemeszterre is, de sajnos nem vettek fel. Visszaszámlálás indul! Negyvenegy nap. A következő Bp-bekezdések lesz az utolsó, ami úgy jelenik meg, hogy még itt vagyok. Az évadzáró epizód költözéskor fog kikerülni. Úgyhogy, kössétek fel a gatyátokat, mert az utolsó hónapban olyan sztorikkal jövök majd, hogy csak.

Na, de jöjjenek az elmúlt időszak eseményei. Kezdem Figurával. Az úriember a Turbinában lépett fel, a koncertről Hannának már hetek óta be nem állt a szája, de nem csak ő volt lelkes. Viktor szülinapi ajándéka Patriktól erre a koncertre szóló jegy volt, csak ezért még Vesa is feljött Pestre. A csavar az volt, hogy a koliban ekkor voltak a tavaszi napok. Az ünnepi hangulat valahol, egy kicsi résen minden szobába becsúszott. Minden folyósó élettel telt meg, az ajtók nyitva voltak, az emberek megtöltötték a tereket. Sportvetélkedők, közös kajálás, csapatjátékok, kolibuli, pörgött az élet itthon is. Én éppen ezért nem terveztem koncertre menni, nem volt jegyem sem, de amikor Vesa és Viktor ideértek a koliba, indulás előtt tíz perccel feldobták az ötletet, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Kicsit drága impulzív döntés volt, de megvettem a jegyet és láss csodát, egy óra múlva már a Turbinában voltunk a nagy tömegben. Sörrel a kezünkben álltunk be a színpadhoz, és bár ez a stílusú zene annyira nem a szájízem, a koncert hangulata elképesztő volt. Az emberek teljesen átadták magukat a jelennek, a tömegben akkora lendület volt, hogy hátramentem és inkább onnan szemléltem őket.

Innen indultunk kajálni, majd fröccsözni, itt törött el a tányér, amelyet a Zaza kebabban Viktor varázsolt egy darabból kettővé. Tőlünk visszhangzott a harminckettesek tere. Miután mindenki jól belakott, átmentünk a Humbákba a kiadós vacsorát leöblíteni, annak a mondatnak élve, hogy sörre bor bármikor. Időközben váltottunk néhány szót három német úrfival, akiknek bemutattam a hatalmas német nyelvtudásom, amelyet Leiner Laura regényéből tanultam, feltettem nekik a kérdést: Was kostet das zimmer? Nem tudom, mennyire értékelték, de különösképpen nem érdekelt, mert néhány percre rá csocsómérkőzés folyt. Pörögtek az ötvenforintosok, Patrikkal gyönyörű vereséget arattunk. Visszaérve a koliba ugyanaz az ünnepi hangulat várt, bár én tusolás után ágyban voltam, amikor hajnalodott, Hannáék még kint sakkoztak az udvaron a tavaszi napok legkitartóbb résztvevőivel.

Nem gondoltuk volna, hogy másnap ismét koncertre keveredünk. Valójában szavazni indultunk, a nagykövetségről kijövet Hanna olyan csodás eseményre talált rá, amelyről bánkódva konstatáltuk, hogy nem hallottunk hamarabb. A Városligetben majális volt, kültéri programokkal, fesztiválszerű kialakítással. Miután letettük a voksunkat és ennek tiszteletére koccintottunk, futólépésben vettük célba a nagyszínpadot, ahol AK26-koncert volt. Egyetlen dolgot tanuljatok meg: ha Hanna vattacukrot kap és olyan zene szól hangosan, amelyet ő szeret – akár azért, mert szatirikusan, akár azért, mert őszintén hallgatja –, akkor egy boldog ember biztosan van a Föld kerekén. Az ő boldogsága hamar rám is átragad, szóval elégedetten indultunk hazafelé, néhol az epres vattacukor rózsaszín maszatját nyalogatva.

Aznap este Patrik – ismét – nálunk aludt, úgyhogy egyetemre indulva magára hagytuk, szegény gyermek hadd pihenjen. Ez a néhány egyetemi nap kicsit unalmas volt, mégis jelentőségteljes, bár akkor még nem tudtuk, ezek voltak az utolsó hagyományos egyetemi óráink. Bölcsésznapok voltak, úgyhogy vettem rózsaszín ELTE-s hoodiet, nehogy egyetemi merch nélkül kelljen visszatérjek Kolozsvárra, nagy örömünkre még ingyen arany fuxot és Jägert is kaptunk. Előbbinek fontos szerepe volt az azt követő napokban, mert, kérem szépen, a csipetcsapat Kolozsvárra utazott, és nem is akárhogy, vittünk magunkkal két túszt. Dt és Virág jöttek velünk, s bár Metzker Viktória annyira nem hozta lázba őket, finomakat ettünk, megtapasztalták a sáncpartyt és Zorrót is ittak.

Izgi volt keverni az új barátokat a régiekkel. A Döndi duó koncertből csak egyetlen dalt tudtunk meghallgatni, amely éppen az Álmodtam egy világot magamnak volt. A BSW-re még éppen odaértünk, arról viszont ugyanannyi emlékem van, mint a döndis koncertről. Eltelt, jó volt, hulla fáradtan visszaestünk Pestre, és indult a vizsgaprezentációs hetünk.

Kék-rózsaszín matchy outfit, röhögőgörcs az írásbeli témakihúzásnál és három tantárgyból ötös. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyunk zsenik. A vizsgák között elkoccintottuk a pertut a szakadt The Doors-pólós, oknyomozós tanárunkkal, aki Marci és a barátunk. Ismételten ellátogattunk a Pontoonra, ezúttal Jankával, a kolis barátosnénkkal. Megvolt az évfolyammal az utolsó iszogatás a Vault 51 gamer bárban, ahol megkóstolhattam a piros csillámos koktélt. A változatosság kedvéért az esténket ismét a karaokebárban zártuk. Ami érdekes lehet az az, hogy ismét elmentünk szavazni, szombaton pedig az Erhardt-birtokra voltunk hivatalosak a Rózsadombra, ahol – szépen, magyarul mondva – grătaroztunk. Vittünk miccset, az összes érzést kiénekeltünk magunkból, pingpongoztunk, még Ágostont is sikerült fejbevernem. Szerencsétlen gyermek. Csak Dt kutyájával akartam játszani, esküszöm. Nagyjából így telt az elmúlt három hetünk. Voltunk hétvégén a Városligetben, ahol sétáltunk. Lecsupaszítva, összegezve, részleteket kihagyva – amelyeket lehet elfelejtek, de nem baj, az érzés megmarad – a Bp-bekezdések hetedik részét így tudom kikerekíteni. A soundtracket Figura számmal kezdem, mert tudom, hogy Hanna olvassa majd ezt a részt is, ha már ott voltam a koncerten, benyomom ide a Puma című dalt. Ami erről az estéről különösképp megmaradt az, amikor Gyuris felment a színpadra és előadták a Százszorszebbet, úgyhogy ez is vezető dal legyen. Ezek mellett ide sorolom Beton.hofi új számát, a Be vagyok zárva című mesterművet, amelynek a premierjét Hannával tűkön ülve vártuk. A sort a Nevem SP-vel zárom, hogy a sütögetés élményét és a Hannával való késő esti vitánkat felidézzem, amelynek a tárgya az volt, hogy Hanna akár kétszáz eurót is kifizetne azért, hogy SP-t élőben láthassa, de amikor azt tanácsoltam, hogy szedjen össze még kilenc ilyen megszállott embert, mert SP kétezer euróért csak ad kis félórás performanszt, annyit kaptam válaszul, hogy kirakott a shitpost Instájára, hogy leüssön-e engem vagy sem.

Figura 5/4* – Csak négyes, mert alapvetően nem hallgatok ilyen zenét, de kap csillagot, mert tényleg hatalmas buli volt.
Diáknapok 5/4 – Kicsit fura volt, de pörgött rendesen.
Szavazás 5/5 – Idegbaj a tetőfokon, de nyomod, Nicuşor!
Rózsadomb 5/5 – Magyarország egyik leghíresebb és legmagasabb presztízsű lakóövezetében grătaroztunk. Azért ez flex.
Budapest 5/5**** – Minden illatot magamba szippantok, minden fényt és árnyékot a bőrömbe égetek, gyűjtöm a kavicsokat és a sok lelki szépet. Hiányozni fog, sőt, már hiányzik.