Arra jöttem rá ebben az időszakban, párhuzamosan két-három más dologra is hasonlóan figyelve, hogy minden gyűjtésen keresztül be lehet járni a teljes világot, más és más szempontok szerint. De mi itt a kínálkozó szempont? Mit mondhatnak a vidrás történetek állatokról, emberekről, természetről úgy általában?
A magyar irodalom legismertebb, klasszikus „állatos” könyvei talán a Fekete István-kötetek. Lutra című regénye (1955) egy idősödő vidra történetén keresztül nagyjából ugyanazt a szemléletmódot közvetíti, amelyet többi regényei is: a természet valamiféle örök törvények szerint elrendezett, azok szerint működő nagy körforgás. Benne minden lény egyetlen részecske csupán. Fekete István könyveit olvasni emiatt voltaképpen megnyugtató: a nagyobb törvényszerűségek működését, megértését figyelhetjük bennük és általuk. Ez az, ami az emberszereplők számára is a tanulási folyamatok alapja, akár a Lutrára, akár a Tüskevárra vagy a Téli berekre gondolunk.
A természetélmény a tragikus, megrázó szembesülések helyszíne is lehet. Az angol nyelvű vidrás regények két nagy klasszikusa, Henry Williamson Tarka the Otter (Tarka, a vidra, 1927), vagy Gavin Maxwell Ring of Bright Water (Csillogó vízgyűrűk, 1960) című regényei egyaránt tragikus végkifejletek felé vezetnek, a veszteségek megélése és elfogadása is részük valamiképpen ‒ talán a nagyszabású jelleg, epikai hömpölygés az, ami ezeket elfogadhatóvá alakítja, vagy a búcsúzások szükségszerűségének a már említett, nagy természeti körforgásba illeszkedő jellege.
Nemrég egy új vidrás regény híre és egy fordítási felkérés közel egyszerre talált meg. Holly Webb londoni írónő a kortárs állatos történetek, gyerekkönyvek egyik legismertebb szerzője a kortárs kultúrában. 2022-ben egy ifjúsági regény megírásába vágott bele The Story of Greenriver címmel, amit szó szerint Zöldfolyó történetének fordíthatnánk. Középpontban, ahogy a borító is mutatja, két kisvidra története áll. A könyv fordítása közben továbbra sem tudtam szabadulni a gondolattól, amellyel ezt az írást is kezdtem: mit tud mondani egy ilyen könyv rólunk, viszonyainkról, interakcióinkról a világgal és környezetünkkel?
Ha két dolgot kellene kiemelnem erről a szerethető könyvről, akkor a kiskamasz olvasó számára is központi jelentőségű kérdéssel kezdeném: ki vagyok én valójában és hogyan látnak engem mások? Mi a viszony e dolgok közt? A két, egyéves koránál tartó fiatal vidra, egy lány és egy fiú, egyaránt beilleszkedési nehézségekkel küzd. Egyikük, Bársony, furcsának érzi saját magát ‒ a többiekhez képest másnak. Nem is csoda, hiszen ő befogadott kölyökként hódok között nevelkedik, és mivel elveszítette korábbi emlékeit, nem is világos számára, hogy ő valójában nem hód. Megpróbál úgy viselkedni, ahogy hódtársai, de valahogy nem megy neki a dolog, ügyetlennek érzi magát. (Erről a Jégkorszak című klasszikus animációs film magát oposszumnak képzelő mamutgyereke juthat eszünkbe ‒ ami ott egyértelműen komikus effektus, az Holly Webb könyvében a nagyobb hasonlatosságok miatt ténylegesebb identitáskríziseket tud megmutatni.) A másik kölyök, az angol eredetiben Sedge (vagyis Sás) a rá irányuló elvárások terhe alatt roskadozik. A környezet nevelő igyekezete vagy a belső impulzusok jelentik a megfelelőbb utat ‒ mi van akkor, ha az elvárásokat túlzónak, korlátozónak érezzük? A regény válaszai nem szájbarágósak, inkább az ilyen helyzetekkel való küzdelem reális tétjei mutatkoznak meg, komolyan vett problémákként.
A másik kérdés: hogyan férnek el és meg egymással a folyópart egymástól annyira különböző lényei? Vannak-e találkozási pontok, egyeztethető stratégiák hódok, vidrák, madarak, pockok ‒ és netán egy öreg farkas között? Közülük néhányan ráadásul növényevők (mint a hódok), mások húsevők (mint a vidrák vagy a farkas) ‒ hogyan lehet akkor az állati interakciókon keresztül emberi viszonyulásainkra rálátni?
Holly Webb ebben a regényében két dologra figyel elsősorban: az egyik, hogy a hódként való létezés és a vidraként való létezés stratégiáit feltárja, és mindkettőben megmutassa azt, ami érvényesnek tűnhet. A hódok például pragmatikusak, tevékenyek, aktívan alakítják és védik élőhelyüket, ráadásul „demokraták”: fő építőmesterüket ők maguk választják a regény kitalált közösségében. Ugyanakkor babonásak, sztereotípiákon keresztül figyelik a környezetüket. Nem kifejezetten elfogadóak a „furcsaságokkal”, újdonságokkal szemben. A vidrák a regényben spirituálisabb lények ‒ a folyóhoz fűződő viszonyukat különösnek érzik. Mindent feljegyeznek, mindenre emlékeznek, továbbadják a hagyományokat. Időnként társalognak és találkoznak a folyó szellemével, aki számukra vidraként mutatkozik meg. Verseket és énekeket találnak ki ‒ ezért is lett végül a könyv magyar címe A vidrák éneke. Kiválasztottság tudatukban valamelyest gőgösnek és elitistának tűnnek ‒ ráadásul egyfajta monarchikus rendben, öröklés útján választják vezetőiket. A regény afelé terel bennünket, hogy mindkét megközelítésben fedezzük fel azt, ami élhető, ami szimpatikus, ami értékes lehet. Nem lehetünk mindannyian „hódok” vagy mindannyian „vidrák”, emberként sem.
Az igazi probléma persze az ‒ és Webb regényének második része (The Swan’s Warning / A hattyú figyelmeztetése, 2023) ezt mutatja meg ‒, hogy a két opció közti „választás” illúzió, ha a folyóparti közösségek teljességére és különbségeire is figyelni próbálunk. Nem hagyhatóak figyelmen kívül a hattyúk, poszáták, jégmadarak, rókák szempontjai sem. Maga ez a figyelem is fontos és érték lehet. Az, hogy nem záródom be saját korlátaim és határaim közé, magának az életnek a realitásához, a túlélés tervezhetőségéhez tartozik hozzá.
Vidrás regényektől és gyerekkönyvektől indultunk, és a bolygószintű együttműködések modelljeinél tartunk máris. Webb regényeinek szereplői közül hiányoznak az emberek, de a problémák, amelyekkel állathősei szembesülnek, pontosan azok, amelyek állatokat és embereket, illetve a földi lények különböző létformáit egyaránt érinthetik.
