Gyarapodik a magyar pop- és rockzene történetével kapcsolatos professzionális kiadványok száma, szerkesztőként és szerzőként különösen Ignácz Ádám és Vass Norbert jegyeztek több kötetet is az elmúlt évtizedben a témával kapcsolatban. 2022-ben Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock 1970–2010 címmel készített úttörő könyvet a műfaj erdélyi történetéről. A legfrissebb, Kolozsváron megjelent kiadvány a témáról Havasréti József pécsi irodalomtörténész műve: Csak a zene? Műfajok, stílusok, ideológiák a magyar pop-rock zene történetében (EME Kiadó, 2024.) De milyen módon válhat történetté az, amiről a könyv szól? Mit tesz hozzá ahhoz, amit az Omega, LGT, Fonográf, Mini, P. Mobil, URH, Neurotic és a többi legendás zenekar dalait hallgatva magunk is megtapasztalhatunk?
A popzenetörténeti kutatások egyik fontos jellegzetessége, hogy kontextualizálnak: összefüggésbe hozzák a zenei irányzatokat a közönségükkel és azokkal a szubkultúrákkal, illetve szcénákkal, amelyeknek részévé válnak a zene hallgatói. Vagy a korabeli hatalmi viszonyokkal: nem mindegy, hogy egy-egy műfaj a fősodor része épp az adott kultúrában, vagy inkább tiltott, underground jelenségnek számít. Havasréti könyve is így építkezik: rákérdez arra, amit zenehallgatás közben már-már magától értetődőnek tekintünk. Ismerős számunkra az Omega középső pályaszakaszának űrrockhangzása – de vajon milyen tágabb jelentéseket hordoznak ezek a dalok, egyáltalán hogyan jutott el az Omega eddig a stílusváltásig a beat és a hard rock felől érkezve? Vagy jól felismerhetőek számunkra a funkyelemek az LGT Somló Tamás által énekelt dalaiban – de mennyire tág a funky hatóköre a korabeli magyar zenében? És milyen módon van jelen a korszak világszintű popzenei mozgásaiban?
Havasréti József könyvének egyik implicit kérdésfelvetése az, hogy miként tehet szert presztízsre a magaskultúra felől nézve is egy-egy popzenei produkció. Ebből a szempontból három típusú érvrendszert is megmutat, mindegyiket tanulmányméretben bontva ki. Az egyik út az, amit a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi art punk zenekarai, köztük a Spions és az URH, később az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport jártak be. Ezek a produkciók eleve a kísérleti, neoavantgárd művészetekkel, performerekkel álltak kapcsolatban, inspirációik sokszor ilyen irányból érkeztek. Voltaképpen a David Bowie-mánia magyarországi kisugárzását sem választhatjuk el a magaskultúra számára is releváns szempontoktól: Bowie korabeli imázsa talán nagyobb hatású is volt sok esetben, mint maga a zenéje. Mindennek a rekonstruálása persze komoly nehézségekbe ütközne, ha csupán a korabeli sajtóból kellene tájékozódnia a szerzőnek. A Havasréti-könyv egyben módszertani mintát is nyújt ahhoz, hogy az ellenkultúra teljesítményei esetében a levelezések, archív anyagok, kései interjúk igencsak fontos fogódzókat nyújthatnak. Az ellenzéki típusú művészmagatartások skáláján a Spions vagy az URH a legszélsőbb pontokig jutnak el Magyarországon, és ez mind a mai napig ellentmondásos értelmezésekre ad okot. Ahogy egy korabeli, 1983-as szamizdatban Birkás Ákos fogalmaz, a hatalommal szemben többféle opció lehetősége körvonalazódott – a Spions, mint mondja, „megkísérelte a lehetetlent, még egy dobás volt, egy végső dobás a hatalommal szemben: (…) nem elzárkózni tőle, nem tárgyalni vele, nem partnerként, nem alattvalóként lépni fel, nem ellenségként lépni fel, hanem egész egyszerűen hatalomként lépni fel.” Kétségtelenül ez volt a korszakban a legmeghökkentőbb és legradikálisabb változat: ebben az art punk zenekarok jutottak legmesszebb, illetve a korabeli „punkperek” a CPg, a Mos-Oi, az Auróra Cirkáló vagy a Közellenség tagjai ellen jelentették a legerősebb hatalmi ellenlépést is az 1980-as években.
A presztízs felé vezető másik út a korszakban aktuálisan mainstream popzenei irányzatainak jelentésessé tétele magyar közegben. Vagyis az, amikor egy zsáner társadalmi relevanciára tesz szert. Ez történik például a space rock magyarországi jelenléte esetében, az Omega olyan albumain, mint az Időrabló, a Csillagok útján vagy a Gammapolis. Ezeken az albumokon a szövegek a korszak jellegzetes problémáira (elgépiesedés, az érzelmek funkcióvesztettsége, a világban önmagát idegennek érző utazó stb.) hívják fel a figyelmet, a science fiction műfajától sem függetlenül. Havasréti József könyve kitér arra, hogy az űrrock magyarországi jelenlétét olyan zenekarok munkáiban is kereshetjük, amelyeket kevésbé szokás ezzel összefüggésbe hozni: a Fonográf vagy a Mini albumain. De akár a Skorpió zenekarra és Vándorló űrhobó című dalára is gondolhatunk a korszakból, amelyet ugyan Havasréti nem említ ebben az összefüggésben, de az „űrhobó” kifejezést visszatérő módon használja az Utazó figurájára utalva.
Egy harmadik aspektus a tágabb értelemben vett identitáskérdésekkel való összekapcsolódás. A P. Mobil zenekar történetén, illetve annak 2019-es feldolgozásalbumán (És?) keresztül mutatja meg Havasréti azt, ahogyan a zenekar mintegy visszamenőleg is beleírja magát a „nemzeti rock” irányzatának történetébe. Ennek kiindulópontja nyilvánvalóan a Honfoglalás című, első ízben 1984-ben megjelent, de korábban írt rockszvitjük volt, amely a Szörényi–Bródy szerzőpáros István, a királyával együtt a zsáner kiindulópontjává vált.
Van Havasréti könyvének két további fejezete is, amelyek épp a történetté szerveződés logikájára nyitnak rálátást. Az egyik ilyen fejezet a funk magyarországi történetét írja meg – az LGT, a Bergendy, a Skorpió, illetve Zalatnay Sarolta és Máté Péter szerepeltetésével. A fejezet épp azt a paradoxont mutatja meg, hogy a felszabadult életérzést hordozó funk, illetve az elsődlegesen tánczeneként értelmezett diszkó története mintha kevésbé tűnne érdekesnek a magyar popzenetörténészek számára, miközben a nemzetközi színtéren (például James Brown dalaiban) akár ezek is identitásjelölő funkciókat hordoznak. Rendkívül izgalmasak azok a fejtegetések, amelyek a korabeli dalszövegekben (a Generál vagy a Bergendy produkcióiban például) kimutathatóvá teszik a korabeli közönség ambivalens viszonyulását. A szórakoztató funkcióra vagy akár a „gépzenei” jellegre vonatkozó reflexió magukban a dalokban is megjelenik.
A zárófejezet magának a poptörténetírásnak a frissebb fejleményeit foglalja össze. Ebben Havasréti precízen mutat rá azokra a keretekre, amelyek a rendszerváltás előtti és utáni korszakok popzeneképét és ezek összekapcsolódását meghatározzák. Ennek része egyfajta jóvátételi mozzanat is – a korábbi korszakban háttérbe szorult, politikai ellenállást felvállaló zenei teljesítmények tudatos, akár kultúrpolitikai felértékelése. Ugyanakkor egyfajta spontán továbbélés is figyelmet érdemel, a remixek, kultuszok, retrómániák működésének követése. E jelenségekről feltételezhető, hogy a kultúrpolitikai gesztusokhoz képest kevésbé ellenőrizhető módon zajlanak.
Havasréti könyvének végigolvasása során azon kaptam magam, hogy a háttérben a jól ismert zenei produkciók mellett rejtettebb, a könyvben felszínre hozott kincsek is megszólalnak a YouTube-lejátszómon. A kötet jó példája annak, ahogyan saját ismerős tevékenységeinkre, gesztusainkra hirtelen tudatosan is ráláthatunk. Zenét hallgatunk, de közben zenehallgató önmagunkat is látjuk.
