Olaszországi varázslatok – Második sorozat, 3. rész
Szent Márk-székesegyház – az aranykatedrális
Velence leghíresebb és legismertebb épülete a város védőszentjének nevét viselő Szent Márk-székesegyház (Basilica di San Marco), impozáns, kívül-belül megrendítően szép templom, amelyet a mennyezeti mozaikokat alkotó több ezer aranylapocskának köszönhetően aranykatedrálisnak is neveznek. Égbe magasodó öt kupolájával, kívül-belül márvánnyal, aranytól csillogó kék-barna-piros-sárga színű mozaikokkal, mesteri fafaragásokkal díszített bazilika annak a gazdagságnak, hírnévnek és pompának a szimbóluma, amelyet annak idején a Velencei Köztársaság mint tengeri nagyhatalom az évszázadok során felhalmozott. A 9. század első felében épült első templom leégett, a helyébe épült másodikat 978-ban szentelték fel, de az egyre bővülő városnak hamarosan nagyobb templomra volt szüksége, ahol sor kerülhetett a megválasztott dózsék avatóünnepségére, ahol pápákat, külföldi követeket és uralkodókat fogadhattak.
A jelenlegi bazilikát 1063-ban kezdték el építeni, felszentelésére 1094-ben került sor, ekkor helyezték Szent Márk ereklyéit is márványszarkofágban a kripta középpontjába, a mai főoltár alá. A bazilika Velence szíve lett, ahova a város lakói imádkozni, Istent imádni nemcsak ünnepeken, hanem hétköznapokon is betérhettek. Évszázadokon keresztül nemcsak vallási, hanem közéleti, kulturális, zenei központként is működött. A hajóskapitányok ide hozták hajójuk zászlóját, hogy mielőtt tengerre szállnak, Isten áldását kérjék, és ide hívták meg a kor olyan elismert zeneszerzőit, mint Adriano Willaert, Giuseppe Zarlino, Claudio Monteverdi, Francesco Cavalli, Giovanni Legrenzi, hogy tudásukkal és műveikkel a velencei iskola és az európai zene fejlődését szolgálják. Velence zenei életének fejlődését a bazilika főoltárának két orgonája is nagymértékben segítette.
A grandiózus bazilika mind építészetében, mind díszítésében hangsúlyozottan bizánci hagyományokat és emlékeket őriz, de a történelem folyamán minden kor rajta hagyta a nyomát. A bazilika lunettáinak arany színben fürdő színes mozaikképeitől és a megszámlálhatatlan márványszobortól ékes bizánci, román, gótikus stílust ötvöző főhomlokzata a Szent Márk térre néz. A kétszintes főhomlokzatot és az oldalhomlokzatokat erkéllyel választották el egymástól, amelynek a főbejárat fölötti részében a Konstantinápolyból származó négy bronzló másolata „figyeli” a Szent Márk teret, az eredetiek a templom múzeumában láthatók. A felső szint lunettáiban az aranyozott színes mozaikképek Krisztus haláláról, feltámadásáról és mennybemeneteléről Maffeo Verona alkotásai. A főhomlokzat középső ívének lunettájában az Utolsó ítélet című mozaik Liborio Salandri munkáját dicséri, a lunettát körbefogó domborműves ívet Giovanni di Martino da Fiesole és Pietro Lamberti faragta. Az oromzat aranyozott szárnyas oroszlánja 19. századi másolat, Gaetano Ferrari munkája, a bazilika tetején pedig Niccolo Lamberti angyalokkal körülvett Szent Márk-szobra őrködik a város felett. Napsütésben és holdfényben egyaránt káprázatos látvány, nem csoda, hogy a legtöbb fotó a bazilika térre néző főhomlokzatáról készül. A bazilika előtt az 1505-ben bronztalapzatra felállított úgynevezett Leopardi-zászlórudakon egykor Szent Márk zászlója lobogott, ma ünnepek alkalmával az olasz zöld-fehér-piros zászló lengedez rajtuk.
Szív alakú márványkő alatt a dózse szíve
Az a temérdek és felbecsülhetetlen értékű műkincs, amit a bazilikában ma is csodálni lehet, az Enrico Dandolo dózse által vezetett negyedik keresztes hadjárat alatt, Konstantinápoly kifosztása után érkezett Velencébe. A bazilika leghíresebb kincsei közül megemlíteném a múzeumban őrzött négy eredeti bronzlovat – a lovak másolata a terasz dísze –, a bal kereszthajó azonos nevű kápolnájában őrzött 10. századi bizánci emléket, a „győzelemhozó” Nikopeia Madonna-ikont és a bazilika legértékesebb ékszerét, a főoltár közelében lévő három méter hosszú, két méter magas, mindkét oldalán díszes Pala d’Oro arany oltárképet, amely velencei megbízásra Bizáncban készült a 10. és 12. század között. A Pala d’Oro evangélistákat, prófétákat, apostolokat, angyalokat ábrázoló drágakőberakásos, arany fényben tündöklő zománcképeivel – középen a dicsőséges Krisztus alakjával – a nagyszabású gótikus ötvösművészet leghíresebb és egyetlen ilyen jellegű emléke a világon, amely épségben maradt. A Pala d’Oro értékét a régisége mellett a sok gyöngy és a többek között smaragdból, zafírból, ametisztből, rubinból, topázból álló közel kétezer drágakő emeli, amely az aranytábla egyedülálló, pazar díszítését alkotja. Az aranyozott ezüstkeret Velencében készült a 14. század közepén.
A bazilika több mint négyezer négyzetméteres mozaikborítása az évszázadok során bizánci, román kori, gótikus és toszkán jegyeket mutat, a későbbi mozaikok – Tiziano, Veronese, Tintoretto, Bassano javarészt bibliai tárgyú rajzai alapján – a velencei mozaikkészítő mestereknek köszönhetők. A mindenütt szentek életét és mitológiai alakokat, állat-, virág- és geometriai mintákat ábrázoló mozaikképek között, nem messze a főoltártól, egyszer csak szerény, szív alakú mozaikra bukkantam, a szív fölött dózse-süveg, alatta fekete süni… Hát lehetett azt nem megörökíteni? Utólag olvastam, hogy a mozaikpadló szív alakú márványköve alatt Francesco Erizzo haza- és ügyszerető dózse szíve nyugszik, innen a mozaikon a dózsefejdísz, és az Erizzo család szimbóluma, a fekete sün. A dózse utolsó kívánsága – annak ellenére, hogy akkorra már megszüntették a dózsék temetkezését a bazilikában –, hogy legalább a szívét temessék a templomba. Nos, legenda vagy valóság, döntsék el mások, de a mozaikpadló szív alakú márványkövéről készült fényképemre igen büszke vagyok!
Remekművek sokasága minden négyzetcentiméteren
Amíg a minden négyzetcentiméterre eső remekművek sokaságán csodálkozol, bámészkodás közben érzed, hogy egyre nehezebben kezdesz lépkedni, és egy idő után nem is érted, vajon miért érzed többtonnásnak a lábadat. A bazilika galériájához vezető lépcsőket már nem is számoltam, csak tettem egyik lábamat a másik után, és közben sűrűn kértem a Jóistent, valahogy érjek már fel. Aztán, amikor kiléptünk a teraszra, és elénk tárult a Piazzetta és a Piazza szépségeinek festménybe illő látványa, minden fáradtságomat elfelejtettem és már az sem zavart, hogy Szent Márk bronzlovai a hátsó felükkel köszöntöttek. Vigasztalt, hogy a galérián kialakított Museo di San Marcóban az aranyozott bronzlovak eredetijét előbb már úgyis megcsodálhattuk. A valószínűleg Kr. e. a 4. században készült bronzlovakat a velenceiek Konstantinápoly kifosztásakor (1204) tulajdonították el. A lovak 1797-ben „jártak” már Párizsban is – amikor Velence megadta magát Napóleon seregeinek –, majd Napóleon lemondása után, az osztrák uralom kezdetével Metternich kancellár rendeletére kerültek vissza Velencébe 1815-ben. 1983-tól a múzeumban kaptak végleges helyet. A sirályok látogatta teraszról szép kilátás nyílt a Piazzettára, a magasból még szebbnek tűnt a dózsepalota térre néző kőcsipke homlokzata és vele szemközt a Libreria elegáns reneszánsz palotája. A csaknem száz méter magas Campanile di San Marcóra, a harangtoronyra még onnan a magasból is fel kellett nézni, a Torre del’Orologio aranyozott szárnyas oroszlánja és legendás hírű óraszerkezetének tengerkék számlapján az aranyozott csillagképek mintha közelebb kerültek volna a napsütésben.
A galérián alakították ki a bazilika 1927-ben megnyitott és 2003-ban kibővített múzeumát (Museo di San Marco), ahol Velence 10. és 16. század közötti vallás- és kultúrtörténetének emlékei sorakoznak. Itt őrzik a Pala d’Oro eredeti hátlapját, Paolo Veneziano és fiainak 1345-ben készült művét és a már említett eredeti aranyozott bronzlovakat, amelyek nyakán a lószerszámok arra utalnak, hogy a lovak valamikor kocsi elé voltak befogva. Az értékes gyűjteményben a sok fehér márvány domborműtöredék között 14. századi keresztelőkápolna angyal-mozaiktöredékei, továbbá miniatúrákkal díszített kódexfedőlapok, oltárképek és oltárterítők a 15. századból, Szent Márk életét és Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló faliszőnyegek láthatók. És csodák csodája, a gyűjteményben nagybőgő – és nem is akármilyen! – is „otthonra” lelt, amely a bazilika több évszázados zenei hagyományának egyik kézzelfogható dokumentuma. A nagybőgő a bresciai Gasparo Bertolotti da Salò (1542–1609), az egyik legkorábbi hegedűkészítő és szakértő nagybőgős munkája. A hangszert a 18. század elején a Procuratia di San Marco vásárolta meg és Domenico Carlo Maria Dragonettinek (1763–1846) adományozta, aki a Szent Márk-templom zenekarának legjobb nagybőgőseként a kor egyik leghíresebb nagybőgővirtuózává és zeneszerzőjévé vált. A művész utolsó kívánsága és végrendelete szerint a híres nagybőgő visszakerült a Szent Márk-bazilikába.
Nos, „Adria királynőjének” szépségeit éppen csak elkezdtük csodálni, máris ezernyi életre szóló emlék töltötte meg szívünket-lelkünket.
„Szent Márk harang-tornya” – Campanile di San Marco
A harangtorony a 12. és 14. század között épült, feltehetőleg egy őrtorony helyén. Az évszázadok során a torony a pusztító viharoktól, gyakori árvizektől és földrengésektől súlyos károkat szenvedett, ezért a 16. század elején újjáépítették. A torony Galileo Galilei csillagászati méréseinek egyik színhelye volt, a harangok közelében emléktábla hirdeti, hogy a tudós 1609. augusztus 21-én itt mutatta be a távcsövét a dózsénak és testületének. Négyszáz éven keresztül nem bolygatták a harangtornyot, nem végeztek rajta komolyabb átalakításokat, míg a sorozatos természeti csapások végzetesen meg nem rongálták. Végül 1902-ben a harangtorony összedőlt, szerencsére nem követelt emberi áldozatot. A kilenc évig tartó újjáépítési munkálatok után, a régi torony töredékeit felhasználva, „com’era dov’era” (ahogy volt, ahol volt) elkészült az új harangtorony, amelynek tetejében Gábriel arkangyal rézszobra őrködik, és a torony díszeként nem hiányozhat az isztriai kőbe vésett aranyozott szárnyas oroszlán sem. A harangtorony ünnepi felavatására 1912. április 25-én, Szent Márk napján került sor. A torony alatt helyezkedik el a carrarai fehér márványból, isztriai kőből és porfírból készült loggetta gazdagon díszített kis teraszszerű épülete – Jacopo Sansovino munkája –, amelynek művészi bronzkapuját Antonio Gai készítette a 18. században.
A Szent Márk-székesegyház különálló, négyzet alakú, terrakotta színű harangtornya, fehér harangkamrájával és zöldellő csúcsával mintha az olasz nemzeti lobogó színeire utalna. A Campanile csaknem 100 méter magas, de lépcsőit szerencsére nem kellett megmászni, ugyanis fizetség ellenében a lift pillanatok alatt felröpített az öt harang „otthonához”, amelyek közül csak a Marangona nevű eredeti – amely még a harangtorony 1902-es összeomlását is túlélte –, a többi utólag készült. A fehér kővel borított harangkamra minden oldalán négy-négy ablak van, ahonnan Velence szépségeit különböző szemszögből csodálhatod, fényképezheted. Ezért a látványért még gyalog is érdemes lett volna felbandukolni!
(A sorozat előző részét itt olvashatják.)
