Olaszországi varázslatok – Második sorozat 1. rész
„Velence a világ közepe” – olvasom Szerb Antal gondolatát, és miközben a fényképeket nézegetve szinte újraélem az ott töltött napok varázslatos élményeit, igenlően bólintgatok, hiszen ebben a rövid mondatban tökéletesen ott bujkál az az életérzés, ami egész velencei kiruccanásunk alatt boldogsággal töltötte meg a lelkemet. Minden, amit szeretek, azt Velencében megtaláltam, legyen az építészeti csoda, képzőművészeti mestermű vagy évszázados zenés emlék, léleksimogató tengercsobogás, örömzsibongás a tereken, történelem illatát árasztó szűk sikátor, olasz ételkülönlegességek, minőségi borok és esti limoncello, új hangok és új barátságok, napsütés és holdfényes éjszaka – egyszóval minden, ami miatt lélekben gazdagnak éreztem magam a „világ közepén”. Most viszont bajban vagyok, hiszen abból a rengeteg szépségből, amit öt nap alatt magamba szívtam, és ami azóta is filmszerűen pereg előttem, csak a legfontosabb és a legszebb élményekre kell(ene) koncentrálnom. Nos, gondolatban újból a Szent Márk téren, Velence szívében kószálva, megpróbálok az emlékeimben egy kis rendet teremteni.
Velence – a város, ahol megállt az idő
Ki ne hallott volna Velencéről, a lagúnák városáról, az Adria királynőjéről? Aki már járt ott, soha többé nem felejti, aki viszont még nem látta Velencét, szerintem annak is ismerősen cseng a város neve, ha nem más, de az álomszép jelmezektől és művészi maszkoktól díszes karnevál, a velencei csipke, amely még ma is luxuscikk, a vagyont érő velencei tükör és a muranói üvegcsillárok és ékszerek, netán filmben vagy operában felcsendülő barcarolle emléke óhatatlanul Velencére emlékeztet. Abban is biztos vagyok, hogy a film és az operamuzsika szerelmeseinek sem idegen a „világ közepe”, hiszen az előbbiek a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon az Arany Oroszlán díj várományosát jósolgathatják, utóbbiak szívesen nyúlnak mélyre a zsebükben, hogy a Gran Teatro La Fenice valamelyik operapremierjén a legjobb művészeket, a legjobb rendezésben hallgathassák, nézhessék.
Velence csodaváros, ahol évszázadok óta megállt az idő, ahol nem emelkednek égig érő felhőkarcolók, ahol minden a régi idők emlékeit őrzi, hiszen óriáshajó módjára vízen úszó 414,6 négyzetkilométernyi területe ősidők óta sűrűn lakott, szárazföldjén újabb építményeket létesíteni lehetetlen. Talán ez is az oka, hogy a világ minden sarkából idesereglők a város ódon illatát beszippantva, éppen a vissza az időben életérzésben szeretnek lubickolni, hiszen bármerre nézel, lépten-nyomon a velencei gótika, a reneszánsz és barokk emlékek bűvkörébe kerülsz. És a lagúnák városának egyedi hangulatát nem zavarja sem autó, sem motorbicikli zaja, a csatornák vizén el-elszáguldó vízitaxik, a teher- és személyszállító motorcsónakok zenéje pedig elengedhetetlen kelléke a velencei életnek. Az pedig teljesen megszokott látvány, hogy a csatornák két felén sorakozó téglaszínű házak falához kikötött magáncsónakokat a szelídebb hullámok addig ringatják, amíg a munkába vagy sétálni indulók a ház kapujából egyenesen be nem lépnek a csónakjukba.
Rialto híd (Ponte di Rialto) (A fotók a szerző felvételei)
A szárazföldi ide-oda kanyargó sikátoros utcákon sétálva, természetesen, ha közben el nem tévedsz, és ha a szépségek nem ejtenek annyira rabul, hogy órákig elfeledkezel magadról, akkor kényelmesen és aránylag rövid időn belül Velence legtávolabbi pontját is elérheted. Nos, számomra ez a rövid időn belül egyenlő volt a lehetetlennel, hiszen sokszor megesett, hogy hosszasan eltátottam a számat egy-egy remekmű előtt, és egy-egy jó fotó kedvvért percekig is képes voltam a legjobb pozíciót keresni, ilyenkor időérzékem teljesen cserben hagyott, és csak a fiam sürgető hangjára tértem magamhoz. Csigalassúságom ellenére, mégis sikerült a tervezettnél sokkal több helyre eljutnunk.
Velence (olaszul: Venezia, velencei nyelvjárásban Venesia) az észak-olaszországi Veneto régió, és az egykori Velencei Köztársaság fővárosa, a Velencei patriárkátus székhelye az Adriai-tenger északi részén, a Velencei-lagúnában fekszik 118 kisebb-nagyobb szigeten, a Pó és a Piave folyók torkolata között. Közigazgatásilag a lagúna belsejének kisebb szigetei – az üveggyártásáról híres Murano, a csipkeveréséről híres Burano, és a csupán hét család lakta Torcello – szintén Velencéhez tartoznak. Nem véletlen, hogy Velence 1987 óta teljes egészében az UNESCO Világörökség védelme alatt áll.
Velence a fénykorát a középkorban élte, amikor a tengeren lebonyolított kereskedelme gazdasági jólétet és politikai autonómiát vont maga után, és a dózse vezetésével gazdag patrícius köztársasággá vált. Amalfi, Genova és Pisa tengeri köztársaságok mellett, a Velencei Köztársaság a Repubblicae Marinare negyedik, és egyben az egyik legerősebb tagja, tengeri nagyhatalom lett. Történelme folyamán hatalmi harcokat vívott Genovával és Pisával, részt vett a keresztes hadjáratok szervezésében, szembeszállt a Bizánci és az Oszmán Birodalommal. A közel ezeréves Velencei Köztársaságot Napóleon szűntette meg. Velence egy ideig Ausztriához tartozott, majd az Itáliai Királysághoz, 1866-tól pedig az Olasz Királysághoz csatolták. Jelenleg Veneto régió része.
Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri)
Velencét sokszor illetik a lagúnák városa, a víz városa, a fény városa, az Adria királynője jelzőkkel, de bátran nevezhetnénk a hidak városának is, hiszen csatornáit több mint 400 kisebb-nagyobb, többnyire isztriai kőből és téglából készített „ponte”, azaz híd szeli át, amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak vízi utakon, hanem a szárazföldön is közlekedni lehessen. Persze, a kisebb utcákat átkötő hidak mellett ott vannak a híressé vált hídjai, amelyeket festményeken vagy fényképeken megörökítve azok is felismerhetik, akik még nem jártak Velencében. Valószínű, hogy a Sóhajok hídjáról mindenki hallott, hiszen festményeken, fotókon, filmekben láthatta, regényekben, költeményekben olvashatott róla. A Rio di Palazzo csatorna felett átívelő Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri) a Dózse palotát köti össze az egykori börtönnel. Habár a híd elnevezése Byrontól származik, de a hozzá fűződő történet szájról-szájra terjedt, miszerint a hídról hallható volt a Dózse palotában elítéltek sóhaja, miközben a börtönbe kísérték át őket. A 3,5 kilométer hosszú Canal Grande legöregebb hídja a Rialto híd (Ponte di Rialto), amely Velence sok szimbólumának egyik legszebbje, nappal tündöklő márványcsoda, éjjel a rávetődő lámpafények és a csillagok varázsolják titokzatossá, ragyogóvá. Barangolásaink során nem hagyhattuk ki Velence egyetlen hatalmas fahídját sem, ahonnan lenyűgöző látvány tárul eléd, ez az Akadémia híd (Ponte dell’Accademia). A hidat a Galleria dell’Accademia képtárról nevezték el, ahol a gótikától a reneszánszon keresztül a barokkig, többek között Giovanni és Gentile Bellini, Vittore Carpaccio, Lorenzo Lotto, Jacopo Tintoretto, Tiziano Vecellio, Paolo Veronese, Giovanni Battista Tiepolo, Canaletto – teljes nevén Giovanni Antonio Canal – és még sokan mások által képviselt velencei festészet története látható.
A Canal Grande déli végében található „ponte” 1932-ben öntöttvas hidat váltott fel, és bár csak ideiglenes fahídnak indult, a velenceiek olyannyira megkedvelték, hogy amikor idővel a fa elkorhadt, és a híd használata nem volt biztonságos, 1984-ben újból a fahíd mellett döntöttek, melynek a régi másolata szerint kellett megépülnie. A hídról láthatod, ahogyan az egész csatorna vizének smaragdzöld hullámai simogatják a partok szebbnél szebb palotáit, és a távolban az égbe magasodó kupolájú Santa Maria della Salute fogadalmi templomot, amelynek barokk szépségei annak idején Canaletto, J. M. W Turner, John Singer Sargent és Francesco Guardi festőket is megihlették.
Akadémia híd (Ponte dell’Accademia)
Piazza San Marco – Szent Márk téri csodák
A Velencét jól ismerők azt mondják, hogy a cölöpökre épített lagúnák városának 150 csatornája és 400 hídja van. Nos, a mi szállásunk ablaka éppen egy csatornára nyílt, amelynek smaragdzöld vizén hajnaltól napestig sűrűn közlekedő kis vaporettók, vízitaxik és csónakok kavartak fehéren gyöngyöző habokat. Azt viszont megszámolni sem tudnám, hogy nap mint nap hány híd fel-le lépcsőin keltünk át a csatornák egyik feléről a másikra, amíg a város szívébe, a Szent Márk térre értünk. Amikor az ódon téglaépületek között kanyargó sikátorokból végre kiértünk a Canal Grande partjára, kiszélesedett a világ. A parton egymást érték a velencei csecsebecséktől megrakott bódék, festők kínálták frissen készült alkotásaikat, a gondolakikötőkben tipikus kék-fehér, vagy piros-fehér csíkos ingű, szalmakalapos gondolások csábították tengeri túrára a turistákat, ha csendre vágytál, betérhettél egy templomba, ha pedig enni-inni szottyant kedved, az elegáns teraszokon jó pénzért bármivel kiszolgáltak. Persze egy-két hidat ott is meg kellett mászni, de a tengeren himbálózó gondolák, a Canal Grandén száguldó kisebb-nagyobb hajók és vaporettók, a túlsó partról feléd integető tornyok és templomok látványa és a zsongó-bongó hangulat minden pénzt megért.
A Piazzetta a Szent Márk-bazilika főhomlokzatának teraszáról
Még javában a Canal Grande hullámzó vizén ringatózó gondolákat bámultam, amikor megláttam a képekről ismerős Velence díszkapujának nevezett Piazzetta, azaz a Szent Márk tér tenger felöli kis terének két hatalmas gránitoszlopát, amint kitárt kapuként fogadja a látogatókat. A száz méternyi hosszú és félszáz méternyi széles terecske Dózse-palota felöli oszlopa a magasabb, tetejében a Szárnyas oroszlán szobor – Szent Márk és Velence szimbóluma –, a Libreria Vecchia felöli oszlopán a sárkányölő San Teodoro, a város első védőszentjének szobra évszázadok óta őrködik a magasból a város és a Szent Márk tér felett. Aztán még néhány lépés, és máris a Szent Márk-tér galambjai és sirályai köröznek a fejed felett. Filmekben, festményeken ugyan már számtalanszor láttam ezt az ismerős képet, azt hittem nem érhet meglepetés, de amikor megláttam a tér lélegzetelállító szépségeit, a Palazzo Ducale kőcsipkéit, az égbe magasodó Campanile di San Marco harangtornyot, a Torre dell’ Orologio óratornyot és a fenséges Szent Márk-bazilika gazdagon díszített ötkupolás épületrengetegét, azt hittem, ez csak egy szép álom.
