Olaszországi varázslatok
Az elmúlt években a déli vidékeken, a Jón-tenger, a Tirrén-tenger, az Amalfi-öböl és az Adriai-tenger simogatta partvidékek sokszínű városkáiban barangoltunk, ezen a nyáron Szabolcs fiam és párja, Bori az északi részre vágyott. Örömömre engem is magukkal vittek, hadd csodálkozzak Lombardia, Toszkána és a Ligur-tenger partszakaszának „ékszervároskáiban”. Igazából sokáig titok volt, hová utazunk, Szabolcs csak annyit mondott: „Meglepetés! Annyit elárulok, hogy Olaszország! Anyu, te csak vedd a kis füzetedet, hogy majd sűrűn jegyzetelgessél!” – mosolygott a bajusza alatt. Tudta, hogy Olaszország a szívem csücske, hogy szeretek ott lenni, újból és újból rácsodálkozni természet adta szépségeire, évszázadok alakította történelmére, kultúrájára és művészetére. Azt is elárulta, hogy a napsütötte tengerparti „csendes napok” mellett, lesz sok látványos „kultúrcsepp” és zenés emlék is, sokat fogunk vonatozni, de készüljek fel a hosszas gyaloglásokra is. Hát, cseppet sem mondott nagyot, hiszen megszámolni sem tudnám, összesen hány kilométert gyalogoltunk – nem beszélve a többezernyi lépcső megmászásáról –, a két és fél hét alatt az oda-vissza repülőút mellett valóban volt sok vonatozás, de a taxi- és hajóutak sem hiányoztak, sőt Bori vállalkozó kedvének köszönhetően még felejthetetlen tengeralattjárós kalandban is részünk volt. Úgy érzem, a varázslatos helyek és csodálatos élmények öröme akkor válik teljessé, ha mindazt a sok szépet, amit a zenés emlékek nyomába eredve Verdi és Puccini szülőhazájában láttam-hallottam, az útinaplókat kedvelő olvasókkal is megoszthatom.
Milánó – a fényűző divat és az operajátszás világvárosa
Milánó (olaszul Milano) Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb városa, Lombardia régió székhelye, az ország legnagyobb ipari központja. Milánót emlegetve kinek ne jutna eszébe a Scala, a világ egyik leghíresebb operaháza, ahol annak idején premierként hangzottak el többek között Bellini, Rossini, Verdi és Puccini operái, ahol Enrico Caruso, Maria Callas és Luciano Pavarotti énekelt. És kérdezem, ne jutnának-e eszébe a divatélet szerelmeseinek a fényűző milánói Fashion Week-ek (divathetek), a Giorgio Armani- és Versace-ruhaköltemények, vagy a Prada-divatház kollekciói? Nos, az is tény, hogy a tehetősebb operakedvelők a világ minden sarkából szívesen utaznak Milánóba, hogy a Scalában meghallgassák kedvenc énekesüket, megnézzenek egy-egy operát, a szabás-varrás művészetét tanulni vágyó fiataloknak pedig az utóbbi években lehetőségük nyílt a milánói divattervezői egyetemeken tanulni. Valószínű, hogy e név hallatán az is felkapja a fejét, aki nem járt még Milánóban, ha másért nem, hát éppen a milánói fényűző divatért, a Scala hírnevéért, de ne felejtsük a focirajongókat sem, hiszen az AC Milan csapatnak, a világ egyik legjelentősebb labdarúgóklubjának hatalmas szurkolótábora van.
Különben, a többi színes olasz városhoz képest sokan nem tartják elég vonzónak, sőt iparváros lévén szürkének bélyegzik Milánót, ahol túl nagy a nyüzsgés és a drágaság. A turisták többsége csak átutazóban látogatja a várost, mi is csak délutántól másnap délig voltunk ott – de micsoda nap volt! Szabolcsom mindent előre megtervezett, az összes lehető belépőt lefoglalta már otthonról, különben egy-egy templomi vagy múzeumlátogatásra napokat-órákat várakozhattunk volna. Sajnos, a Santa Maria delle Grazie kolostorban Az utolsó vacsorára, Leonardo da Vinci világhírű festményének megtekintésére hónapokkal hamarabb sem kapott már jegyet. A bergamói reptérről a szállásra menet Szabolcs a taxisofőrnek panaszolta, hogy harmadik alkalommal jár Milánóban, de ezúttal sem sikerül Leonardo remekművét megnéznie, mire a taxis tipikus olasz kézmozdulat kíséretében lazán odavetette: „Hát miért ideges? Én itt élek, és még nem láttam!” – ez ugyan nem vigasztalt, de jót nevettünk. Nos, a reptérről igencsak hosszú volt az út a szállásunkig, ahol sebtében leraktuk a poggyászainkat, és már sarkon is fordultunk, hogy az utolsó pillanatban odaérjünk a város szívében pompázó híres milánói dómhoz.
Duomo di Milano – az olasz gótika remekműve
A dóm építése 1396-ban kezdődött el Gian Galeazzo Visconti herceg utasítására, eredeti gótikus stílusát az évszázadok során reneszánsz, barokk átalakítások követték. Ma is gyönyörködtető gótikus elképzelés szerint alakított formáját közel ötszáz évvel az építés megkezdése után nyerte el. Mostanra kialakult toronyrengetegét csodálva, Kodály Háry Jánosában felcsendülő népdal jutott eszembe: „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, / de Majlandban harminckettő látszik. / Inkább nézem az abonyi kettőt, / mint Majlandban azt a harminckettőt.” Azon tűnődtem, vajon a népdal szövegének keletkezésekor, az 1800-as évek derekán, amikor a 32. gyalogezred magyar katonái a Habsburg Birodalomhoz tartozó Majlandnak nevezett Milánóban állomásoztak, a dómnak még csak „harminckét” tornyát számolhatták?
A milánói dóm – oldalnézet
A dómtető díszei – részlet
Égbe magasodó tornyocskák és szobrok – részlet
A közel másfélszáz toronnyal, több mint háromezer márványszoborral, megszámlálhatatlan vízköpővel, girlandokkal, árkádokkal, oromzatokkal és ereszekkel díszített dóm építéséhez szükséges márványt a Lago Maggiore közeli Candoglia bányáiból szállították. Éveken keresztül a bánya kizárólag a dóm részére termelte ki és szállította a márványt, erre emlékeztet a Strada Grotta Fabbrica del Duomo, a Candogliából a bányába vezető út ma is használatos neve.
A dóm látványa lélegzetelállító. Úgy áll a kockaköves Piazza del Duomo tér közepén, mint büszke, gyönyörű fehér csipkeruhás menyasszony, aki tudja, hogy minden szempár őt figyeli, őt csodálja. A dóm méretei gigantikusak: alapterülete 11 ezer négyzetméter, hossza 158 méter, szélessége 66 méter, középhajójának magassága 48 méter, kupolatornya 108,5 méter. Nem csoda, hogy a római Szent Péter-bazilika után Olaszország második legnagyobb temploma, amely több mint 35 ezer ember befogadására képes. Főhomlokzatának alsó részén reneszánsz, barokk jegyek láthatók, míg a felső rész Carlo Buzzi 1647-ben készített gótikus tervformáit követi. A kupolatorony csúcsát, a Guglia Maggiorét 1769-ben fejezték be, amelyre öt évvel később került fel a több mint négy méter magas, a milánóiak által Madonninaként, azaz kis Madonnaként emlegetett aranyló Mária-szobor. A homlokzatot kisebb-nagyobb szobrok és égbe nyúló tornyocskákkal koronázott pillérek tagolják öt részre a templom belső elosztásának megfelelően, amelyhez az öt díszes bronzszárnyas portál és a két sor kisebb és nagyobb ablak is igazodik.
Az aranyló Madonnina a kupolatorony csúcsán
Utazásaim során csodálatos templomokban jártam, de amikor beléptünk a magasság, mélység és meghitt csend uralta istenházába, a virágmintás, csillogó márvány mozaikpadlón valósággal földbe gyökerezett a lábam, a meghatódottságtól percekig egy tapodtat sem tudtam lépni, s mint még soha, zokogni kezdtem, könnyeim a sok szellemi kincs láttán egyre csak peregtek. A színes üvegablakokon beszűrődő napfény megvilágította a nagyméretű freskókat, oltárképeket és festményeket, minden olyan földöntúli szép ragyogást nyert. Nem is tudnám a templombelső minden csodáját felsorolni, de néhány értéke, mint a Milánót védelmező Madonnina aranyló másolata és a püspökök síremlékei, az adományozójáról Trivulzio-kandelábernek nevezett 1210-ből való hétágú bronz gyertyatartó, Gian Giacomo Medici síremlékének domborművei és bronzszobrai, fölötte a Corrado di Michis készítette (1564-ben) egyik legszebb üvegablak, valamint a Jézust a keresztfán ábrázoló nagyméretű, díszes arany ötvös remekmű, mind-mind különös hangsúllyal véste be magát emlékezetembe. Mély nyomot hagyott bennem az életnagyságú Szent Bertalan-szobor is, Marco d’Agrate (1504–1574) remekműve: a reneszánsz szobrász a kínhalált szenvedett apostolt saját lenyúzott bőrét a kezében tartva ábrázolta elképesztő anatómiai precizitással, nyers realizmussal.
Szent Bertalan-szobor
A templom gazdagon díszített barokk főoltárához rövid lépcső vezet. A főoltár feletti boltozat mélyedésében medalionban őrzik a Jézus keresztre feszítésénél használt szögek egyikét. Az ereklyét minden év szeptemberében háromnapos ünnepség keretében mutatják meg a közönségnek, év közben a templomban vörös égő világítja meg a helyét.
A dóm zenei élete szinte egyidős a templom építésével. A székesegyház zenés kápolnája, azaz a Cappella Musicale del Duomo di Milano a város legrégebbi kulturális intézménye, amely 1402-től napjainkig a zene otthona, és amely felelősségének tartja az évszázados zenei örökség ápolását, gazdagítását, a Schola Puerorumban a fiatal énekesek kiválasztását és a templomi szereplésre való felkészítését. A Franchino Gaffurio gyermekénekes-iskola a legrégebbi európai intézmény, amelyben az általános iskolai oktatás mellett a kórusénekléshez szükséges ének- és hangszeres képzés folyik. Az énekes gyermekek részt vesznek a Cappella Musicale egyházi szertartásain és az ünnepeken, valamint a hazai és külföldi koncerteken. Az 1938-ban Giacomo Mascioni által épített és 1986-ban Tamburini által restaurált orgona Olaszország legnagyobb orgonája, kivételes hangszíne miatt a világ legjobb tizenöt orgonája közé tartozik.
A dóm orgonája
A hatalmas székesegyházba a belépés díjtalan, a tetőre viszont fizetni kell. A 8 ezer négyzetméteres teraszra lifttel vagy a 250 lépcsőt megmászva lehet feljutni. Mindenképpen megéri a fáradságot, hiszen fenn, a magasban olyan látványban van részed, mintha kőcsipkés mesebirodalomban járnál, amikor pedig egész közel kerülsz a négy méter magas, csillogóan aranyló Madonninához, úgy érzed, a mennybe jutottál.
Borítóképen a milánói dóm. A fotók a szerző felvételei.
