Programsorozat a kolozsvári operettjátszásról
Plesa Róbert, a Kolozsvári Magyar Opera tenorja gondolt egy merészet és kitalálta, hogy az erdélyi magyar operettjátszást tárlaton mutassák be. Ezt a feladatot Benkő Judit muzikológus vállalta magára. A tárlat első plakátjai az operettek főbb szereplőtípusait mutatják be: a primadonnát, a szubrettet, a bonvivánt és a táncos-komikust. A kiállítás azzal is részletesen foglalkozik, hogyan vált az operett közösségösszetartó erővé Kolozsváron, milyen hatással volt a közönségre és az emberek életére. A teljes erdélyi operettjátszás története nem fér el néhány plakáton, így Benkő Judit Huszka Jenő magyar zeneszerző művei mentén ismertette a legnagyobb sikereket. Külön plakátot kapott a Bob herceg, a Gül baba és a Lili bárónő, ez utóbbiról a muzikológus egy történetet is megosztott. Amikor a korabeli sajtóban és színlapokban kutatott a kiállításhoz, észrevette, hogy a Lili bárónő több helyen Szellő szárnyán vagy egyszerűen Lili címen szerepel. Ez annak volt köszönhető, hogy a kommunista diktatúrában semmilyen nemesi címet nem tűrtek el, így más címen kellett játszani a darabot. A tárlat ismertetésének zárásaként Benkő Judit egy dokumentumot adott körbe, amelyet Huszka Zsuzsától, Huszka Jenő unokájától kapott. Bizonyíték nincs rá, de valószínűleg a szerzői jogvédő hivataltól kapott igazolványát foghatták a kezükben a jelenlevők.
Az operettjátszásról, a történelmi ismeretek mellett, úgy lehet a legjobban tanulni, ha azok mesélnek, akik játszák. A kolozsvári operett különböző korszakairól Szeibert István, Ádám János és Plesa Róbert mesélt Székely Zsejke kérdései nyomán. Szeibert István, nyugalmazott magánénekes 1972-ben került a magyar operához. Az akkori igazgató gyorsan eldöntötte a sorsát: fiatalember, maga bonviván lesz. Elmondása szerint a hetvenes években rengeteget játszottak, az opera-operett arány ez utóbbi javára dőlt el. A legtöbb előadást több szereposztásban játszották, Szeibert szerint valószínűleg azért, hogy a közönség minél több művészt megismerhessen.
– Azt a mai napig nem tudom, hogy hogy kerültem ide – jegyezte meg humorosan Ádám János, amikor az ő és a kilencvenes évek története következett. Az opera magánénekese ugyanis végzettsége szerint mérnök és Nagybányán dolgozott, amikor Kolozsvárra jelentkezett meghallgatásra és felvették. Előképzettsége nem lévén sok megpróbáltatáson kellett átesnie, míg az első szerepét a Lili bárónőben megtanulta.
A Lili bárónő visszatérő eleme volt a beszélgetésnek. Plesa Róbert, aki 2004-ben került a társulathoz és napjaink operettjátszásáról beszélt, elmondta: büszke arra, hogy Erdélyben jelenleg az együttesük, az Operettissimo az egyetlen olyan formáció, amely játssza Huszka Jenő darabját. Plesa elmesélte: iskolás korában a Brassai-líceumban eljátszották a Mágnás Miskát, amelyet Székely Zsejke magánénekes rendezett. Amikor bekerült az operába, szerinte oldotta a szorongását, hogy legalább őt ismerte és beszélő viszonyban volt vele.
A beszélgetést azzal is színesítették, hogy operettbetéteket énekeltek. Hallhattuk a Túl az óperenciánt a Csárdáskirálynőből, Sárika és Gaston keringőjét a Cigányprímásból és a Cintányéros cudar világot a Mágnás Miskából. A kerekasztal egy idő után interaktívvá vált, a közönség tagjai is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Néhányan régi történeteket osztottak meg, mások a meghívottakkal együtt azon morfondíroztak, hogyan lehet napjaink embere számára vonzóvá tenni az operett műfaját. Ádám János szerint fontos a nyitottság és a kommunikáció megváltoztatása, mert most a társulat zártkörűnek, elérhetetlennek tűnik. Az is elhangzott, hogy a fiatalok igényeire és világára kellene szabni az előadásokat. Szeibert István határozott következtetést vont le: az operett mindig volt, van és lesz, és ezt semmilyen kor nem tudja megváltoztatni
