Azonban mégsem az a legelkeserítőbb, hogy ezek a szamárságok léteznek, hanem az, hogy emberek hatalmas tömege - amúgy teljesen jóhiszeműen, hiszen maguk is elhiszik az egészet – terjeszti, közösségi médián osztja az ilyesmit. És mindennek van egy nagyon egyszerű oka: a hétköznapi ember egész egyszerűen nem tudja, hogyan működik a tudomány, nem ismeri azokat a fontos jellegzetességeket, amelyeknek alapján a valódi tudomány megkülönböztethető minden egyébtől. Ezért, bár nem én vagyok a legelhivatottabb erre, mégis megpróbálom összefoglalni azokat a lényeges ismérveket, amelyeknek birtokában az olvasó jó eséllyel kiszűrheti a rengeteg maszlagot, ami mocsárként önti el lassan a tudományosnak hangzó közbeszédet. Persze, mindennek van egy fontos feltétele: az, hogy az olvasót mindez érdekelje, és legyen hajlandó arra a csekély erőfeszítésre, amely szükséges ahhoz, hogy egy tudományosnak tűnő hír valódiságát, tényleges tudományosságát ellenőrizhesse. Ha viszont erre nem képes, vagy nem hajlandó, akkor a legkevesebb, amivel önmagának és embertársainak tartozik az, hogy megtartja magának a badarságtengert és nem osztogatja gátlástalanul, másokat is megtévesztve olyasmivel, aminek az igazát hiheti ugyan, de nem tudhatja.
Tudománynak azt tekintjük, amit bebizonyítottak, sőt, aminek a bizonyítási eljárását ellenőrzött körülmények között akárhányszor meg lehet ismételni, azonos eredménnyel. Üres állításnak nincs helye. Tekintélyre való hivatkozásnak sincs, ha nem áll mögötte egy már lezajlott, és minden kétséget kizáró bizonyítási folyamat. A hitelt érdemlő tudományos eredményre ugyanakkor jellemző, hogy bebizonyítható: az ellenkezője nem igaz. Ebből kifolyólag például sem Isten léte, sem az egyéb szellemi-vallási állítások halmazának zöme nem képezheti tudományos vizsgálat tárgyát, mert ezeknek a dolgoknak sem igaz, sem hamis voltát nem lehet igazolni, tehát nem felelnek meg annak a feltételrendszernek, amivel a tudomány működik. A tudomány ezekben a kérdésekben nem foglal állást, csak annyiban, hogy amikor valaki megfogalmaz egy állítást ezen a téren s annak tudományos érvényességet követel (iszonyú sok példa volt s van rá), akkor elvárja, hogy az illető a tudomány módszereivel igazolja állítását, s fenntartja magának a jogot, hogy bizonyítás hiányában az állítás érvényességét tagadja.
A tudományos eredményeket megfelelő szaklapokban, könyvekben publikálják. Amennyiben a sajtóban, vagy a közösségi médiában tudományos jellegű hír jelenik meg, vagy ilyen értelmű állítást fogalmaznak meg, annak csak akkor tulajdonítsunk bármiféle jelentőséget, ha pontosan feltüntetik a hivatkozást, hogy melyik tudományos szaklapban, vagy könyvben jelent meg eredetileg az adott információ. Persze, se szeri, se száma az áltudományos badarságokra szakosodott lapoknak, de van lehetőségünk szűrni. A legegyszerűbb egy sima Google keresés, amelynek nyomán pillanatok alatt kiderül, mit gondol a szakma az adott publikációról. Vannak persze emellett hivatalosabb, szakszerűbb adatok is. Minden valamirevaló szaklapnak van egy úgynevezett impakt faktora. Ez egy nemzetközi porondon elfogadott mutató, egy szám, amely azt mutatja, mennyire értékeli az adott lapot a globális tudományos közösség – vagy szűkebb és elvontabb tudományterületek esetén: a globális szakma.
Teljesen értéktelenek és értelmetlenek az olyan hírek, amelyek úgy kezdődnek, hogy „XY híres orvos/tudós/kutató stb. szerint...”. Ez valamilyen tekintélyre hivatkozás, ami a tudományban nem működik. Akkor sem, ha az illető orvos, kutató, vagy egyéb valóban létezik, ami az így megfogalmazott hírek esetében a kivétel. Bizonyíték nélkül, csupán a tekintély magasságából állítani valamit a tudomány világában nem szokás, nem elfogadható. Sokkal gyakoribb viszont, hogy nem létező személyre hivatkozik így az álhírgyáros, vagy ami még veszélyesebb: olyan létező személyre, aki semmilyen szempontból nem tekinthető szaktekintélynek (például: a megnevezett orvos létezik ugyan, és pont abban a híres kórházban dolgozik, amit megneveztek, csak hát szemorvos, így a tüdőrákról idézett véleménye nem sokat nyom a latban), az olyan esetekről nem is szólva, amikor az illető szaktekintély létezik ugyan, de soha ilyesmit nem nyilatkozott. Érvényes lehet egy ilyen hír, ha a következőképpen szól: „XY híres orvos//tudós/kutató stb. kutatása szerint, amelynek eredményeit az xyz szaklap publikálta...”. Ám még ilyen esetben is csak akkor érdemes elhinnünk, ha egyértelműen kiderül, hogy az idézett szaklap létezik, a cikk valóban megjelent és tényleg azt tartalmazza, amiről a hír szólt. És ehhez nem kell végigolvasni egy nehézkes szakmai cikket, amit esetleg nem is értünk: a tudományos publikálás formai követelménye a cikk elején egy körülbelül féloldalnyi, közérthetőbben megfogalmazott angol nyelvű kivonat, amit ha csak picit is értünk, kérdésünkre választ ad.
Mi jelenhet meg egy önmagára valamit is adó szaklapban, vagy milyen könyvet hajlandó kiadni, egy tudományra szakosodott kiadó? Olyant, amely végigjárja az igényességhez és pontossághoz szükséges nehézkes és hosszadalmas folyamatot. A beérkezett kéziratot kiküldik a szakterület két elismert tekintélyének. Ez a tudományos lektorálás, angol szakzsargonban a peer-review, amelynek az a szerepe, hogy a szaklektorálásra felkért tudósok ellenőrizzék a kutatási eljárások érvényességét, a számítások helyességét, a következtetések logikus menetét, az eredmények tudományos relevanciáját, azt, hogy érvényes és helyes módszerű kutatás nyomán született valóban fontos, valódi eredményről van szó, amit publikálni érdemes és ajánlatos. Tanácsokat adnak, kiegészítéseket, javításokat javasolnak a szerzőnek, bírálatot fogalmaznak meg. Ezért egy szaklap internetes oldalának felkeresésekor azt is érdemes megnézni: kik alkotják a szaklektori csapatot.
Ezek azok a folyamatok, amelyek nagyrészt biztosítják, hogy a tudomány világában komolyan vett eredmények valóban hitelt érdemelnek. Itt nem jöhet szóba semmiféle szakmai összeesküvés, semmiféle ipari titkolózás. Az eredmények közlésének folyamata egész egyszerűen kizárja annak a lehetőségét, hogy valaki hamis információkat, áleredményeket közöljön. Ha a lektorálás során át is csúszik valami, a szakma rendszerint igyekszik minden nagyobb kutatási eredményt ellenőrizni: lehet-e azonos, hasonló, vagy eltérő módszerekkel a közölt eredményt igazolni?
Sajnos az álhírek olykor megteszik hatásukat, és mire a tudományos közösség észbe kap, már futótűzként terjed a butaság, amit aztán egy kritikus tömeg fanatikus rajongással tesz magáévá, soha semmi meg nem győzi őket az ellenkezőjéről és ez óriási károkat okoz, esetenként emberek halnak meg miatta. Egy jellegzetes példa erre az oltásellenesség, pontosabban az az elmélet, amely összefüggésbe hozza az oltásokat az autizmussal. Mire Peter Hotez vakcinológus bebizonyította, hogy Andrew Wakefield 1998-as szakcikke teljes egészében hamis, soha le nem zajlott kutatások nem létező eredményeiről szól, már késő volt. Az álhír hatott, és hat mindmáig, kihalófélben lévő betegségek, ragályok tértek vissza, számos gyermek, csecsemő esett áldozatul felelőtlen szülei álhíreken alapuló oltásellenes dogmáinak.
Semmilyen rendszer nem tökéletes, és a gátlástalan csalók leleményesek, olykor találnak módot arra, hogy a szűrőket megkerülve kárt okozzanak. Ennek dacára úgy gondolom, tartozunk önmagunknak s másoknak azzal, hogy adunk egy esélyt a tudománynak, az igazinak. Ha végignézzük fajunk történetét, semmi más nem vitte előbbre a sorsunkat olyan mértékben, mint a tudomány és az abból kinőtt technológia. Ha a tudósok képesek a Mars egy eldugott szögletére röpíteni egy babakocsi méretű tárgyat, ha képesek lefényképezni egy töméntelen fényévre levő fekete lyukat, ha megépítik azt a maroktelefont, amelynek képességei többszörösen meghaladják az embert Holdra küldő teljes Apollo program számítógépeiét, akkor talán érdemes nekik elhinni mindazt, amit klímaváltozásról, evolúcióról, testünkről, betegségeinkről s hasonlókról állítanak.
