Beszélgetés Nagy Endre református lelkésszel „a keleti végekről”
– Mit jelent egy református lelkész számára „a keleti végeken” szolgálni, illetve pontosan milyen településekre terjed ki a tevékenysége?
– Idestova negyvenegy esztendeje szolgálok a Kárpátokon kívüli szórványokban. Elsősorban Galac, Brăila, Konstanca és környékéről van szó. Krajován, kollégám halála után egy évig a bukaresti Bíró Tivadar szolgált, de mivel neki sok munkája volt, levettem a válláról ezt a terhet, így jó néhány éve Krajova központba is járok. Azért nevezzük ezeket központoknak, mivel nemcsak az adott város, hanem a környező települések is hozzá tartoznak. Például Konstancához kapcsolódik Eforie, Techirghiol és Mangalia stb. is. Akik kikerültek a Kárpátokon kívüli régiókba, több kategóriára oszthatók. Egyesek arra gondolva, hogy jobban be tudnak illeszkedni, felégettek a hátuk mögött minden hidat, elhagyták az anyanyelvüket, a vallásukat, az önazonosságukat, így ők gyakorlatilag teljesen „elvesztek”. Azokról viszont, akik ragaszkodtak az identitásukhoz, s bekapcsolódtak az egyházi élet vérkeringésébe, elmondható, hogy sokkal többet jelent számukra a közösség, mint sok helyen Erdélyben, ahol magyarok laknak. Egy biztos, ha valaki épkézláb és egészséges, minden egyes alkalommal eljön közénk, s részt vesz az istentiszteleteken és a rendezvényeinken.
Ha most újrakezdeném a pályafutásomat, akkor szemrebbenés nélkül ugyanezt az utat választanám. Úgy érzem, megtaláltam a hangot az itteni emberekkel, rengeteg szeretetet kapok tőlük, mindezt sok erdélyi gyülekezet is megirigyelhetné. Sokszor elhangzik az egyháztagok részéről, hogy: Tiszteletes úr, alig vártuk, hogy találkozzunk… Egyszóval, nagy öröm számunkra az együttlét. Sajnos, itt rekedt honfitársaink közül sokaknak csupán ez az öröm maradt meg. Van egy brăilai hívünk, aki néhány esztendővel ezelőtt kapcsolódott be a gyülekezet életébe. Különben Nagyenyeden végezte el a kollégiumot, Bukarestben az egyetemet, majd kikerült Brăilára. A férje brăilai volt, és csak jó későre tudta meg, hogy itt létezik református gyülekezet. Ugyanez történt Krajován is. Egyik egyháztagunk kb. egy évvel ezelőtt vette fel velünk a kapcsolatot, s nemrég mondta el nekem, mennyire sajnálja, hogy nem fedezett fel bennünket hamarabb. Szepesi György híres sportkommentátorunk fogalmazott úgy egyik alkalommal: sok mindennel meg lehetne őt vádolni, de azzal az eggyel nem, hogy a focit nem szereti. Nos, Szepesi után én is ugyanezt elmondhatom: azzal az eggyel nem tudnak megvádolni, hogy azt a munkát, amit végzek a szórványban, nem szeretem. Erre talán az eltelt negyvenegy év a legjobb bizonyíték.
– Valójában miben más ez a munka, mint az erdélyi, magyarok lakta gyülekezetekben? Hogyan sikerül megszólítani az itt élő magyar közösséget? A vasárnapi istentiszteleteken kívül milyen egyéb rendezvényeket szoktak szervezni?
– A hívek többsége nagyon igényli a közös együttlétet. Éppen ezért az összes lehetséges alkalmat megragadjuk, hogy találkozhassunk. Régebb szinte minden nyáron elmentünk kirándulni, Magyarországon legalább hatszor voltunk, kéthetes erdélyi körutakat is szerveztünk. Mindenki nagyon élvezte ezeket, és nagy szeretettel emlékeznek rájuk. Ugyanakkor megünnepeljük a születésnapokat, a nők napját és március 15-ét. Minden alkalommal szokott lenni szeretetvendégség is.
A hónap első vasárnapján Konstancán, minden hónap harmadik vasárnapján Krajován, a másik két vasárnap pedig Galacon és Brăilán tartunk istentiszteletet. Galac és Brăila viszonylag közel van egymáshoz, ezért reggel 8-kor átmegyek Brăilára, összeszedem az egyháztagokat, mert nagyrészt idősek, és átmegyünk Galacra, ott együtt megtartjuk az istentiszteletet, majd utána visszaviszem őket Brăilára. Galacon és Konstancán van egy-egy kis központunk, míg Brăilan egy hatalmas templomunk, de ott csak évente egyszer szoktunk istentiszteletet tartani, amikor a galaciakat is meghívjuk oda. Konstancán az emeleten létrehoztunk egy imatermet, és kialakítottunk öt vendégszobát. Általában az istentisztelet után levonulunk az alsó terembe, ahol kis szeretetvendégséget tartunk, gyakran két-három órát is szívesen eltöltenek egymás társaságában. Krajován a német templomot béreljük, mivel itt nincs ingatlanunk. Az istentisztelet után aztán átmegyünk a közeli cukrászdába, ahol már ismernek bennünket, mint a rossz pénzt, és ott kávé, üdítő és sütemény mellett jól elbeszélgetünk. Mindig elmondják, alig várják, hogy találkozzunk, s hogy ez milyen élményt jelent számukra. Ugyanakkor évente meg szoktuk tartani az úgynevezett szórványtalálkozót. Ekkor összehívjuk a Kárpátokon túli szórványvidéken – Bukarest, Pitești, Ploiești, Konstanca, Galac, Krajova stb. – élő összes egyháztagot. Hol az egyik, hol a másik helyen találkozunk. Tavaly Krajován szerveztük meg, idén pedig Galacon. Tehát ennek nagy múltja és hagyománya van. A változások után kezdtük el, és átlagban több mint százan gyűlünk össze. Erre meg szoktunk hívni vendégeket, köztiszteletben álló személyiségeket. A közös istentiszteletet közös ebéd, tánc, éneklés követi.
– Keresztelőt, konfirmálást és esküvőket sikerül-e tartani? Mi a helyzet a temetési szertartásokkal?
– Az istentiszteleti szolgálat nyelve magyar, de a keresztelések, esketések és a temetések legalább kétnyelvűek. De előfordult, hogy háromnyelvű is volt, tehát ahogy a szükség hozza. Két-három évente sikerül konfirmálást tartanunk, tavaly például kereszteltünk is Galacon. Úgyhogy ez külön élmény volt, de sajnos, a család nem maradt itt. Valójában külföldön élnek, csak hazajöttek keresztelni. Régebb volt egy hullám, amikor a hívek a keleti régiót választották, s ott próbáltak szerencsét. Az 1989-es változások óta azonban ez a tendencia megfordult, és inkább Nyugat felé irányulnak. Remélem, nem lesz még egy olyan hullám, hogy újból feltöltődjön a Regát, mint annak idején. Valaki úgy fogalmazott, hogy a Regát a magyarság nagy temetője. Sajnos, hogy van benne igazság.
– Tulajdonképpen mikorra vezethető vissza az itteni magyarság jelenléte?
– A Kárpátokon kívüli misszió több mint 150 éves múltra tekint vissza, s három nagy hullámot lehet megkülönböztetni. Az első hullám nyomán – amikor az 1849-es világosi fegyverletétel után érkeztek a hívek – körülbelül négyezer lelket számlált a galaci gyülekezet és ugyanannyit a brăilai. Függetlenül attól, hogy a két város viszonylag közel van egymáshoz, mindegyik településnek külön lelkésze és kántortanítója volt, mindenkinek külön lakás állt a rendelkezésére, továbbá az imaterem mellett osztályterem is létezett. Az egyházszervezés Czelder Márton nevéhez fűződik, aki 1861 januárjában kezdte meg a szolgálatát. A budapesti konvent felkérésére 1860-ban losonci lelkészként jelentkezett, hogy igenis vállalkozik erre a missziói munkára. Bukarestben akkor már volt református egyházközség, és ő szervezte meg először a pitești-i, a ploiești-i, majd a galaci és a brăilai gyülekezeteket. Tehát tizenegy évet szolgált 1860–61-től, s mindenhol templomot, iskolákat, illetve gyülekezeti termeket épített. A második nagy hullám a harmincas évekre, a nagy gazdasági világválság idejére tehető, a második világháború kitörése azonban minden kezdeményezést keresztülhúzott. Ez idő tájt Konstancán templomépítésre tettek kísérletet: a hívek pénzgyűjtésbe kezdtek, de a háború kitörése miatt szétszéledtek, s a pénz odaveszett. Következésképpen későbbre, azaz 1985 utánra maradt a konstancai gyülekezet megszervezése. A harmadik nagy hullám a hatvanas-hetvenes években érkezett, az úgynevezett nagy szocialista forradalom építkezései során. Ekkor rengeteg értelmiségit, egyetemet végzett személyt helyeztek ki a Kárpátokon túlra, Galacon és Brăilán például 1984-ben sok orvos, mérnök, tanár volt. Abban az időben csak Galacon működött élelmiszeripari egyetem, ami vonzotta az erdélyieket, főleg a partiumbelieket. Amikor én odakerültem, ötvenen-hatvanan is összegyűltünk egy-egy alkalommal. Konstancán a gyülekezet szervezésekor, ahol a kezdetben szintén a német templomot béreltük, több mint százan vettek részt az istentiszteleteken. Sajnos azonban, hogy csak Konstancán az évek leforgása alatt több mint száz hívünket temettem el, ami gyakorlatilag egy teljes gyülekezet. Most összevissza száz körül vagyunk, de még mindig Konstancán és Galacon vannak a legtöbben, a legkevesebben Krajován, mindössze csak tízen, de ha lehetséges, akkor a tízből kilencen mindig ott vannak az istentiszteleteken.
– Életkor szempontjából mit lehet elmondani a gyülekezet tagjairól?
– Sajnos, a gyülekezet kiöregedett. A változások után megijedtem, hogy le lehet húzni a rolót, ahogy szokták mondani, hiszen mindenki, aki magyar volt, hazaköltözött, úgymond a tiszta házasok. Például Agyagfalva lakosságának egy része Galacon élt, hiszen ők voltak a samottkőművesek, de nemcsak innen, hanem Erdélyből is rengetegen voltak. Az egyháztagok mesélték, amikor odakerültek, nem volt egy mesterember sem abban a régióban, mind erdélyiek voltak, magyarok és németek, akik az acélkombinátot építették. És valóban tele van tűzdelve a kombinát aranykönyve magyar nevekkel. Mindig nagy tisztelet övezte, illetve övezi most is a magyarokat. Tudják róluk, hogy munkás, becsületes és szavahihető emberek. Az emberek között nincs meg ez a román–magyar ellentét. Annak idején az egyetemistákkal a buszon utaztunk, és nyilván magyarul beszéltünk. Mellettünk megszólaltak, hogy: „Oare ce limba o fi vorbind astia?”, azaz „Milyen nyelven beszélnek ezek?” Attól sem tántorodtunk el, hogy elénekeljük a magyar és a székely himnuszt, nem foglalkozott vele senki.
– És ez most is így van?
– Az istentiszteleteket minden egyes alkalommal a nemzeti imánkkal zárjuk, úgyhogy ez már bevett szokás.
– Tudomása van esetleg olyan esetről, hogy valakit a nemzetisége vagy a hite miatt bántottak volna?
– Egyáltalán nem tudok ilyenről. Én itt melegszívű, befogadó román lakosságot ismertem meg. Persze, minden nemzetnek megvannak a pozitív és a negatív tulajdonságai, ebben a térségben inkább a görög hatás érződik. Azt mondják a görögökről, akkor se bízzál bennük, amikor ajándékokat osztogatnak. Mindezt személyesen is megtapasztalhattam. Nálunk teljesen más az értékrend.
– Milyen lehetőségek vannak arra, hogy valaki magyarul tanuljon?
– Ezen a téren Konstancán és Galacon is több próbálkozás volt. Akik a tanügyben dolgoztak, azok vállalták, hogy a parókián magyar nyelvet tanítsanak. Igazolványt adtunk erről, amit elfogadtak. Sajnos, túl kevesen vagyunk. A baj az, hogy nincs fiatalság. Ahogy a tengeren túl a második nemzedék elvész, ugyanez történik nálunk is. Akik tiszta házasok voltak, 89 után hazaköltöztek, így többnyire maradtak a vegyes házasok. De a jó az volt, hogy a rendszerváltás után nagyon sokan kapcsolódtak be az egyház életébe, főleg olyanok, akik előtte féltek templomba járni. Ennek köszönhetően nem nagyon érződött, hogy megcsappant volna annyira a lélekszám. Évről évre fogyott a közösség, de lényegében a temetések miatt, mert mint mondtam, kiöregedett gyülekezet vagyunk. Szinte én vagyok a legfiatalabb, aki a 66-ot taposom.
– A családon belül általában milyen nyelvet beszélnek?
– Sajnos, nagyon ritka, hogy a családban magyarul beszéljenek. Hogy a gyermekek megtanulnak-e vagy sem magyarul, ez nagyrészt az anyukától és a nagymamától függ. Ahol az édesanya és a nagymama magyar, ott a gyermek inkább elsajátítja a magyar nyelvet, de ahol az apuka magyar és az anyuka román, ott egyáltalán nem. De azért kötődnek az egyházhoz, jönnek a román ajkúak is. Megbeszéltük a hívekkel, hogy az istentisztelet nyelvét nem változtatjuk, az magyar marad, de azért románul is összefoglalom a prédikáció lényegét, illetve bemondom a bibliaolvasási részt, valamint az alapigét is románul, hogy tudják, miről van szó.
– Milyen más felekezet fordul elő a térségben a reformátusokon kívül?
– Többen vannak római katolikusok, mint reformátusok, sőt Galacon nagyon sok a csángó, akik köztudottan katolikusok. De hála Istennek, eljárnak hozzánk, mert nálunk magyar beszédet hallanak, mivel az istentisztelet magyarul folyik. Sosem fordult elő, hogy áttérésre biztassuk őket, ezért szeretettel jönnek. Egyik alkalommal meg is jegyezték: tiszteletes úr, többen voltunk katolikusok… Az unitáriusok és az evangélikusok szintén hozzánk járnak, páran vannak Galacon és Konstancán is.
– Politikai, illetve önkormányzati vonalon létezik magyar képviselet a régióban?
– Hála Istennek, nagyon jó a kapcsolat az önkormányzatokkal. Galacon például minden esztendőben támogatásokat kaptunk javításokra. A végén már oda jutottam, hogy nem tudtam, mire kérjek pénzt. Tehát minden esztendőben eléggé sommás összeget utaltak ki számunkra, Bukarestből is kaptunk két-három alkalommal javításokra, nagyobb kaliberű munkálatokra. Korábban volt magyar parlamenti képviselőnk, Székely Levente állatorvos személyében négy éven keresztül. Ami az önkormányzati képviseletet illeti, sajnos, túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy valaki bekerült volna. Magyar nevek vannak olyan formában, hogy például a volt galaci polgármester apatársa magyar, és a tiktár pedig Kovács. Ugyan magyarul írja a nevét, de nem tud magyarul.
– Ön állandó jelleggel itt tartózkodik, vagy ingázik?
– Újabban ingázok. Az történt ugyanis, hogy 2000-ben nekifogtunk Déván építeni. A szülők egyre idősebbek voltak már, és nem tudtuk, hogy mi tévők legyünk, maradunk vagy eljövünk Galacról? Az utóbbi mellett döntöttünk, maradt tehát az ingázás. Ez azért is volt jó választás, mert így a krajovai szolgálat sokkal könnyebb, Déváról lemenni Krajovára ugyanis nem olyan nehéz. Végigmegyünk a Zsil völgyén, és ott van Olténia, úgyhogy egy nap alatt meg tudjuk járni.
– Mindezt nem érezte soha megterhelőnek?
– Nagyon szeretek vezetni, egyáltalán nem fáraszt. Annyira megszoktam, hogy el se tudnám képzelni nélküle az életem. Habár négy év múlva le kell tennem a lantot, ha akarom, ha nem… A nyugdíjkorhatár 65 év, hosszabbítottam öt évet, amit engedélyeztek, tehát hátra van még négy esztendő.
– Dévai születésű vagy esetleg kötődésű?
– Én vajdahunyadi vagyok, a feleségem pedig dévai. A középiskolát Déván végeztem, a feleségem úgyszintén. A régi ismeretségből, barátságból végül házasság lett. Akkor csak nyolcan végeztünk a teológián, ketten voltunk dél-erdélyiek, én és a mostani bukaresti lelkész, Zsold Béla. Köztudott volt, hogy Bukarestbe csak olyan valaki kerülhet, aki tud románul. Mindenki azt mondta, predesztinálva vagyok arra, hogy Bukarestbe menjek Albu Zoltán mellé. Én ezt nem nagyon szerettem volna. Tudtam, hogy Galac megürült. A volt püspöknek, Nagy Gyulának a fia Nagy László szolgált Galacon, 1974-től ő szervezte át a gyülekezetet. Ez számomra pozitív volt. Amikor a püspök úr megkérdezte, hogy ki akar Galacra menni, akkor én jelentkeztem, így kerültem Galacra 1984-ben. A háború után volt egy pangás, a hatvanas évekig néha-néha kijárt valaki Bukarestből, 1963-tól a ploiești-i lelkész, Dávid Ödön vette át a gyülekezetet, de ő is csak havonta egyszer jött ki Galacra és Brăilára. Tulajdonképpen 1974-től lett állandó lelkésze Galacnak és Brăilának. Én 1984-ben kerültem ide, tíz évre rá. A teológiát Kolozsváron, a protestáns egyetemen végeztem.
– Hogy látja a Kárpátokon túli közösség jövőjét, megmaradásának esélyeit?
– Kós Károly 1910-ben azt mondta Bukarestben, hogy: „Hát uraim, itt tíz-húsz év múlva nem lesz semmi…” És Bukarestben jelenleg van két református gyülekezet, a Kárpátokon túl egy Észak-Moldvában Bákó központtal, illetve egy Galac központtal, délen pedig egy Râmnicu Vâlcea központtal. Engem arra tanítottak, hogy a prédikáció lehetetlen vállalkozás. Amikor Péntek Árpád rektor ezt mondta nekünk annak idején, nagy szemeket meresztettünk. Hisz akkor miért vagyunk a teológián? Akkor elmagyarázta, sokszor ezer prédikációt kell elmondani ahhoz, hogy valakit meg tudjunk nyerni, meg tudjunk érinteni. De lehet, hogy ezeregyet… A mi dolgunk a prédikálás, a többi pedig az Úristen dolga, ő mindent a helyére tesz. Én hiszem azt, hogy Isten kezében vagyunk, akárcsak a népünk, a nemzetünk is. S ha él bennünk a vallásunkhoz, a hitünkhöz való ragaszkodás, akkor még sokáig lesz gyülekezet a térségben. Öt évvel ezelőtt a Galacon tartott vizitációs ünnepségen Kató Béla püspök úgy fogalmazott: amíg egy református lélek lesz, nem fognak róla megfeledkezni. Reméljük, ehhez megfelelő támogatás is lesz, és a Jóisten is megsegít.
Sebestyén Ede A romániai magyarok élete című, 1904-ben megjelent könyve szerint abban az időben a Kárpátokon kívül több mint százezer magyar élt. Moldvában 24 329, Dobrudzsában 3117, Oláhországban 77 462. Sebestyén Ede így számol be: „Elindultak Bekecsalja, Hargita, Szépmező, Királyhágó szülöttei, a Maros, az Olt, a két Kükküllő és a hármas Körös bujdosó magyarjai. Jöttek dolgozni, szolgálni, megélhetést keresni (...) Meglepően nagy a magyar intelligens emberek száma. Nagykereskedők, magyar és külföldi gyárak képviselői, a magyar hajózási és ipari vállalatoknak a tisztviselői (...) Az iparosok túlnyomó részben cipészek, kovácsok és kocsigyártók, kik kisebb-nagyobb jómódban vonulnak vissza mesterségüktől, s aztán itt is maradnak. Ipari munkás is sok van, különösen a Prahova völgyi gyárakban. Azuga, Buşteni, Sinaiában, a moldvai és galaci fűrészüzemekben. A többséget mégis a kocsisok, szolgák és cselédek teszik közöttük, s kevés olyan úri ház van szerte az országban, ahol magyar cselédet ne tartanának. Sok magyar cselédje van a legnagyobb román úrnak, a királynak.”
