Az EP szerint a közös agrárpolitika (KAP) különálló pénzügyi keretet kap, amelyet nem lehet más uniós célokra átirányítani. Ez papíron a mezőgazdaság megerősítését jelentené, de a gazdák mindennapjaiban inkább az a kérdés, hogy a támogatások időben megérkeznek-e, és valóban fedezik-e legalább a termelési költségeket. Az üzemanyag, a műtrágya, a vetőmag ára az egekben, a támogatási kifizetések pedig gyakran éveket késnek. Sok gazda számára nem a brüsszeli döntések nagysága, hanem az adminisztráció lomhasága a legégetőbb gond.
Brüsszelben sokat beszélnek a bürokrácia csökkentéséről. Az EP szerint csökken az adminisztráció, de az új rendszerben műholdas ellenőrzések, központi adatbázisok és kötelező digitális jelentések várják a gazdákat. Csakhogy Erdélyben még mindig sok településen akadozik az internet, a gazdák többsége pedig nem rendelkezik olyan digitális tudással vagy felszereléssel, amelyet Brüsszel természetesnek vesz. A falusi kisgazda számára nem megkönnyítést, hanem újabb akadályt jelent, hogy minden egyes földdarabot elektronikusan kell feltüntetnie, miközben gyakran még a földhivatali nyilvántartások is rendezetlenek.
Az új agrárpolitika egyik fő hívószava a zöldítés. Brüsszel azt ígéri, hogy a környezetvédelmi programok önkéntesek maradnak, de aki nem vállalja őket, az eleshet a támogatásoktól. Ez a kettősség különösen a kisgazdaságokat sújtja. Például egy mezőségi vagy szilágysági családi gazdaság számára a parlagon hagyás vagy a vegyszerhasználat drasztikus korlátozása nem romantikus természetvédelem, hanem egzisztenciális veszély. A nagy nyugati agrárholdingok sokkal könnyebben teljesítik a zöld előírásokat, mint a szórt parcellákon dolgozó erdélyi gazdák.
Az EP döntését nem övezte teljes egyetértés: 393 képviselő támogatta, 145 ellenezte, 123 tartózkodott. A viták középpontjában az állt, hogy mennyire lehet egyensúlyban a fenntarthatóság és a termelési biztonság. A zöldpárti képviselők szerint a klímaváltozás miatt nem lehet tovább halogatni a környezetvédelmi intézkedéseket. A konzervatívok és kelet-európai képviselők viszont arra figyelmeztettek, hogy túlzott terheket raknak a kisebb gazdaságokra, amelyek így lemaradnak a nyugat-európai agráróriásokkal szemben.
Erdélyből nézve mindez nagyon is ismerős: a brüsszeli viták arról szólnak, hogy milyen arányban osszák el a terheket és a támogatásokat, de a falusi gazdák számára a kérdés sokkal egyszerűbb. Kifizetik-e időben a támogatást? Van-e mód a földek öntözésére? És van-e, aki átvegye a gazdaságot, ha a mostani nemzedék megöregszik? Az uniós statisztikák riasztóak: a gazdák közel hatvan százaléka 55 év feletti, míg alig hat százalékuk 35 alatti. Erdélyben ez még súlyosabb, hiszen a falvak elöregednek, a fiatalok külföldön próbálnak szerencsét. A brüsszeli ígéret kedvezményes hitelekről és adókedvezményekről szól, de amíg a földárak az egekben, és a gazdálkodás jövedelmezősége kétséges, nehéz bárkit is maradásra bírni.
A vízgazdálkodás kérdése szintén égető. Az EP kiemelte az öntözés és a vízvisszatartás fontosságát, de Erdélyben alig akad modern öntözőrendszer. Szárazság idején kiégnek a földek, esőzések után pedig a belvíz fenyeget. A brüsszeli nagy ívű beruházási tervek a helyi gazdák szemében sokszor elérhetetlennek tűnnek. Ők inkább kisebb, közösségi szintű megoldásokat várnának, amelyek azonnali enyhülést hoznak.
Az Európai Parlament új agrárpolitikája szép szavakban bővelkedik: digitalizáció, zöld jövő, fiatal gazdák. A viták Brüsszelben a fenntarthatóságról és a költségvetési fegyelemről szólnak, de Erdélyben sokan jogosan érzik úgy, hogy a döntéshozók túl messze sodródtak a valóságtól. A gazdák számára a legfontosabb kérdés nem az, hogy milyen hangzatos mondatok kerülnek egy jelentésbe, hanem az, hogy lesz-e biztos megélhetésük, versenyképes marad-e a gazdaságuk, és lesz-e, aki a következő évtizedben továbbvigye a földművelés ügyét.
