(Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.)
Id. Téglás Gábor 1818-ban született a kiskunsági Fülöpszálláson, innen került Brassóba, ahol kitanulta a műlakatos mesterséget. 1844-ben feleségül vette szárhegyi Csergeő Annát, Csergeő József és Pál Magdolna lányát. A családi hagyomány szerint id. Téglás Gábor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Gábor Áron ágyúöntő műhelyének volt a művezetője Kézdivásárhelyen, a család a forradalom és szabadságharc bukását követően Sepsiszentgyörgyre menekült. A város id. Téglás Gábornét német és román nyelvtudása miatt tolmácsként alkalmazta, férjét kiemelkedő szaktudása elismeréseként 1853-ban megválasztották az Egyesült Asztalos és Lakatos Céh mesterének. Mindketten Sepsiszentgyörgyön hunytak el: id. Téglás Gáborné Csergeő Anna 1890 januárjában, id. Téglás Gábor ugyanazon év szeptemberében. Hét gyermekük közül István és Anna születésüket követően korán meghaltak, az életben maradt öt fiú – Gábor, István, József, Lajos és Károly – közül hárman kiemelkedő életpályát futottak be.
István tanügyi pályán indult, tanított Déván, Brassóban, Kőhalmon, Fogarason, ezt követően a két Küküllő megye segédtanfelügyelője, végül Torda-Aranyos megye tanfelügyelője. Bátyja, Gábor hatására korán elkezdte a hazai régészeti, néprajzi munkát, cikkei az Archaeológiai Értesítőben, az Ethnographiaban, az Erdélyben és más korabeli lapokban jelentek meg. Amikor 1915-ben elhunyt, kétezernél is több régészeti, történelmi, néprajzi, ásvány- és őslénytani tárgyakból álló gyűjteményt és gazdag kéziratanyagot hagyott hátra. József 15 évig Sepsiszentgyörgyön volt iparművészeti szaktanár, innen a kereskedelmi miniszter a kassai Gépipari Iskolához rendelte. Beutazta Ausztria, Morvaország, Csehország, Galícia, Szászország, Poroszország, Bajorország ipariskoláit és fémipartelepeit, így szerzett ismereteit a szegedi Fémipari Iskola, végül a kolozsvári Állami Ipariskola tanáraként és a Fémipari Műhely igazgatójaként kamatoztatta. Szakdolgozatait hírlapokban és ipari szakfolyóiratokban közölte. Károly a selmecbányai Erdészeti Akadémián végzett, munkásságát a zsarnócai és a bustyaházai erdőhivatalban kezdte. Két évig tanársegéd volt az Erdészeti Akadémia növénytani tanszékén, majd Topánfalván és Brassóban tevékenykedett. 1903–1907 között előadó tanár az Erdészeti Akadémia erdőhasználattani tanszékén, ezt követően haláláig Budapesten, a földművelésügyi minisztériumban dolgozott mint az erdészeti főosztály igazgatója és a Lipót-rend lovagja.
Ifj. Téglás Gábor az elemi iskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1864-től a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban tanult tovább, ahol Herepey Károly volt rá nagy hatással. Herepey nemcsak kivételes nevelő volt, aki csodálatos lelkesedést volt képes tanítványai lelkébe önteni a természetrajz iránt, hanem kitartó kutató is, aki szívós munkával gyűjtötte és dolgozta fel Alsó-Fehér vármegye geológiai adatait és azt a 36 ezer ásványból álló gyűjteményt, amely örökre az ő nevét hirdeti. Az ifjú Téglás tőle, az Erdély legrégebbi hivatalos gyűjteményét gondozó Herepeytől látta először a sokak számára haszontalannak tűnő tárgyak megbecsülését.
A Bethlen-kollégium elvégzése után Pesten, a bölcsészkaron tanult, 1871-ben szerzett tanári oklevelet, de elvégezte a geológia szakot is, ami a későbbiekben döntően befolyásolta karrierjét és archeológiai munkásságát. Ugyanebben az évben Dévára nyert tanári kinevezést, a Magyar Királyi Főreáliskolába, amelynek 1883–1903 között igazgatója volt. Családot alapított, első feleségétől, a korán elhunyt Hídvégi Nettitől született Gábor, Béla, Géza, Dezső és Ödön nevű fia, a második feleségétől, Mangesius Iréntől Sándor. A harmadik Téglás nemzedék is öregbítette a család jó hírnevét: Gábor Kolozsváron volt jogászhallgató, kedvelt társasági bohém, újságíró és költő, de Géza, Béla és Dezső is foglalkozott publicisztikával, ráadásul Géza és Dezső a gyorsírás úttörőiként is maradandót alkottak, előbbi a Gyorsírászati Lapok szerkesztője, utóbbi az Írás folyóirat felelős szerkesztője volt.
Déva történelmi hangulata, a város és a környék értelmiségének pezsgő szellemi, kulturális élete és érdeklődése a történelem iránt döntő módon maghatározta Téglás Gábor életének, illetve pályafutásának alakulását. Természetrajzosként és geológusként előbb Hunyad megye természeti viszonyait kutatta, de figyelmét nemsokára teljesen lekötötték a régészeti és történelmi emlékek. Pályája kezdetén a főleg napi- és hetilapokban megjelenő cikkei természettudományi vagy turisztikai írások, de az 1870-es évek második felében már tetten érhető régészeti érdeklődése, amikor a nagyközönség figyelmét Torma Zsófiára, a tordosi telep felfedezőjére irányította.
Régészeti kutatásait Torma Zsófia – akinek haláláig, 1899-ig közeli munkatársa maradt – hatására az addig elhanyagolt őskor területén, az újdonságnak számító barlangkutatással kezdte, rendkívüli eredménnyel: az 1880-as években megjelenő, főleg őskori vonatkozású publikációiban mintegy 300 őskori telepet, lelőhelyet ír le.
1880-ban Déván megalakult a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat, amelynek haláláig egyik legtevékenyebb tagja maradt, a társulat múzeumát 23 éven át vezette. 1881-ben a társulat megkezdte a várhelyi Ulpia Traiana Sarmisegetusa római kori romjait kutatni, az ásatásokkal Téglás Gábort és Király Pált bízták meg, később csatlakozott Szinte Gábor, a dévai Magyar Királyi Főreáliskola rajztanára, de Majland Oszkár és testvére, Téglás István is a csapat állandó tagjának számított. Feltárták többek között az amfiteátrumot, egy Mithras-szentélyt, egy templomot, valamint számos egyéb épületet. A feltárt területet topográfiai és történelmi szempontból részletesen leírták, egyes esetekben a fellelt leletekhez magyarázatokat is fűztek. Noha Szinte Gábor Erdély-szerte elismert illusztrátornak számított, a társaság erre a feladatkörre Téglás Istvánt alkalmazta, akinek rajzai semmivel sem maradnak el Szinte rajzai mellett.
Téglás Gábor a várhelyi ásatások hatására és az ugyancsak mesterének tartott Torma Károly munkásságát követve kezdett el a római kori Daciával foglalkozni. A római határvonal vizsgálata során végigjárta a keleti határvidéket, a Hargita alján húzódó rejtélyes töltést, a Kakasbarázdát, az Ördögárok- sáncrendszert, majd a nyugati határvidéket és a Meszes-hegység vonulatát. Tapasztalatait tanulmányokban tette közzé, lejegyzett számos római feliratot, megmentve ezáltal a teljes megsemmisüléstől. Abban az időben kezdett el foglalkozni az ős- és római kor bányászatával, ahol úttörő munkát végzett. A római kor kutatása rendjén kezdett el érdeklődni a dákok történelme iránt, bejárta Szászváros hegyeinek erődítményeit, elsőként mérve fel azok egykori stratégiai és politikai jelentőségét. Közben lankadatlan szenvedéllyel bővítette a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat múzeumát, a leleteket ásatások, vásárlások, adományozások útján gazdagította. Bejárta Románia, Szerbia, Bulgária, Németország vidékeit és múzeumait, tapasztalatait főleg a limes-kutatásai terén gyümölcsöztette.
Munkája elismeréseként 1888-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, de tagja volt az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak, a Magyar Néprajzi Társulatnak, 1896-tól az Országos Közoktatási Tanácsnak. 1898-ban megpályázta a kolozsvári egyetem Finály Henrik halálával megüresedett tanszékét, de az állást nem ő nyerte el, hanem a kiváló régész, Pósta Béla.
Miután 1903-ban nyugdíjba vonult, Budapestre költözött, a 11. kerületben, a Villányi úton vásárolt szép házat, unokája napjainkban is ott él. Népszerűsítő cikkeit napi- és hetilapokban közölte (Fővárosi Lapok, Budapesti Szemle), de szakdolgozatait olyan rangos kiadványokban tette közzé, mint az Archaeológiai Értesítő, Archaeológiai Közlemények, A Magyar Tudományos Akadémia Évkönyve, Természettudományi Közlöny, Bányászati és Kohászati Lapok, Múzeumi és Könyvtári Értesítő, Orvos- és Természettudományi Értesítő, Erdélyi Múzeum, A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve, Archaeologisch-Epigraphische Mittheilungen aus Österreichisch-Ungarn stb. Lelkesen szerkesztette az 1892-ben beinduló Erdély című „turista-, fürdőügyi és néprajzi” folyóirat turisztikai rovatát, de természettudományi és geológiai cikkeket is közölt. 1902-ben az Erdélyi Kárpát-Egyesület megbízásából megírta Hunyad megye turistakalauzát, ugyanebben az évben jelent meg a Torma Zsófiával és Kuun Gézával közösen írt, általa szerkesztett Hunyadmegye története monográfia első kötete.
Téglás Gábor 1916. február 4-én hunyt el Budapesten, ahol a Magyar Tudományos Akadémia a tudósok számára fenntartott rákospalotai temetőben helyezte örök nyugalomra, díszsírhelyen temetve el. Sírját a Rákosi-diktatúra idején felszámolták, de a Déván 2005-ben megalakuló iskola Téglás Gábor nevét vette fel, így adózva az egykori pedagógus és tudós emlékének.
Felhasznált irodalom:
Bajusz István, Téglás Gábor (http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=86, utolsó letöltés.)
Bajusz István, Újabb Mihai Viteazul-ereklyék, In. Korunk, 1978/3.
Benczédi Sándor, Restaurálták a Szabadság tér díszlépcsőinek kandelábereit, in Háromszék, 2009. június 13.
Boda Imola, Téglás Gábor (1848–1916) şi cercetarea arheologică în Dacia, in Sargetia 4 (40).
Gáll Ervin, Precursorii arheolologiei profesioniste din Transilvania: biografia lui Gábor Téglás, in Barnea, Alexandru (szerk.): Arheologia clasică în România. Primul secol, Cluj-Napoca, 2003.
Hadobás Sándor, Téglás Gábor (1848–1916), in Bányászattörténeti közlemények, 2006/1.
Id. Nagy Géza, A Bethlen-kollégium tudományos gyűjteményeinek története, Minerva, Kolozsvár, 1947.
Schreiber István, Téglás Gábor emlékezete, in Nyugati Jelen, 2006. február 2.
