Miklósi Ferencz 1943. augusztus 30-án született Szépkenyerűszentmártonban. Iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd a szamosújvári Petru Maior líceumban folytatta. 1962-ben érettségizett, majd két év katonaság után hazatérve szülőfalujában tanított segédtanárként a helyi iskolában, később élete végéig a falu polgármesteri hivatalában dolgozott titkárként, 46 évig, megállás nélkül, nyugdíjba vonulása után is. Több polgármestert cserélt a község, de ő maradt. Mint Wass Albert írta: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad”.
1967-ben házasságot kötött Takács Rozáliával, közösen két gyermeket neveltek. Lánya, Gyöngyi 1968-ban, fia, Ferkó 1972-ben született, kiket Isten ajándékának tekintett. Élete során nagy szerepet vállalt a falu egyházi és kulturális életében, a református egyházban, kurátorként lelkén viselte kis közössége gondjait, ahol szükség volt, mindenhol jelen volt.
2010-től a Szépkenyerűszentmártoni Református Egyházközség főgondnoka, pénztárosa. A szépkenyerűszentmártoni gazdák fejlődését elősegítendő a gyülekezetben kamatmentes mikróhitel működik holland támogatásból, ezen bizottságnak az elnöke volt. Ezt a szép, áldásos munkát feleségével, Miklósi Rozáliával, a nőszövetség elnökével végezte. Egyházi szolgálata és a polgármesteri hivatalban folytatott titkári munkássága mellett mindvégig gazdálkodott. Szolgálatát Isten és embertársai iránti szeretettel, tisztelettel, szorgalommal végezte, bölcsességével, szerénységével, szelídségével, amely mindenki előtt követendő példaként áll.
A család életében hatalmas törés történt, amikor a korona vészjárvány kezdetén, szívinfarktus miatt a családfő, mindenki Feri bácsija kórházba került. A megváltozott életkörülmények közepette Feri bácsi és családja nehéz időszaknak nézett elébe, a kórházakban új szabályok, senki nem mehetett be sem látogatni, sem gondozni a beteget. Érdeklődni is csak ismerősnek az ismerősén keresztül lehetett, hacsak nem akadt egy kedvesebb rezidens, jóakaratú asszisztens vagy kórházi gondozó. Egyik kórházból a másikba szállították, hogy stabilizálhassák az állapotát, mikor egyik gondot kizárták, jött a másik, mire azt gondolta a család, hogy hazaviheti, jött a nagyobb sokk, a sok kérdés, találkozott-e külföldről érkezővel? S elvégezték a korona vírus tesztet, nagy izgalom a családban, vajon elkapta-e a vírust (negatív lett). Minden nap új reménnyel és csalódással felváltva telt el. Öt hét alatt lányának minden napja a kórház udvarán kezdődött. „Ezalatt kétszer találkozhattam édesapámmal. Véletlenül. Épp akkor vitték kivizsgálásra egyik épületből a másikba, átkísérhettem. Boldog voltam, hogy beszélhettem vele, láthattam, de még boldogabb, hogy Ő láthatott engem, hiszen annyi hete csak idegen arcok vették körül. Aztán még egyszer láthattam, s utoljára. Állapota rosszabbodott. Újra költöztették. Értesítettek. Rohantam az új kórházba. Szerencsére még a mentőautóban volt, közeledtem hozzá, de rám ordítottak, hogy egy lépést se tovább. Édesapa nem látott. Nekem földbe gyökerezett a lábam, a hangom elakadt. Mire szóltam volna, már eltűnt a kanyarban. Egy óra múlva szólt a telefon. Megállt a szíve. Szinte az enyém is.”
A korona vészjárvány minden szabályt átírt. A temetési szertartás más körülmények között zajlik, legfeljebb nyolc személy vehet részt a temetésen, nincs virrasztás, nincs megemlékezés. A megnyugodt testet senki nem látja már, a házban sem ravatalozzák fel. A halottaskocsi délben fél 1-re érkezik Szépkenyerűszentmártonba, fia várja a faluvégén, majd megállnak egy pillanatra a polgármesteri hivatal előtt, itt munkatársai búcsúznak el egykori kollégájuktól, utána egy percre megállnak Feri bácsi háza előtt, onnan a lelkésszel együtt a család a temetőbe indul. Az utcán senki, csak egy-egy ház udvarából kísérik fájó tekintetek. A temetőkerten kívül testvérei, sógorai és sógornői, egy-két jóbarát, rokon, egymástól távol, csendben búcsúznak. A temetőkertben utolsó útjára csak a család hatalmas fájdalma és legnagyobb unokája hegedűhúrjaiból felsíró panaszos muzsika kíséri. Búcsúzik tőle bánatos felesége Róza, szeretett gyermekei, lánya, Kovács Gyöngyi és gyermekei, Dávid és Anna, valamint fia, Miklósi Ferencz és neje, Klára, gyermekeik Hunor és Zsolt.
Orbán Tibor
Szabó Annamária
Kovács Gyöngyi
Ha ránéztél, láttad
Mit jelent a csend.
Szemében a szelíd
Kertekből a rend.
Ha hallgattad tudtad,
Mivé lesz a szó,
Mikor jön a szünet,
A pillantás, a jó.
Ha gondoltad,
Hogy nem fog
Soha messze szállni:
Csak ő tudott a csendből,
Csenddel csenddé válni.
Az ő csendje kacagott,
Mosolygott beléd.
Itt van hát most, semmi,
Néma üresség.
A verset unokája, Miklósi Hunor írta nagyapja emlékére.
