Egy ideje – sőt valójában már egészen a kezdetektől – viszonylag csendes megfigyelőként követem az eseményeket. Ennek semmi más oka nincs, csupán a saját lelki békém megőrzése vagy legalábbis az erre való maximális törekvés. Elolvasom, utánanézek, válaszolok, ha kérdeznek és megteszem, ami tőlem telik: vigyázok és néha – férfiasan bevallva – félek. Ennyi. Elsősorban nem a saját életemet féltem, csak attól fog el néha a borzongás, hogy a legváratlanabb pillanatban megszólalhat a telefonom és egy ismeretlen hang belemotyoghatja: valaki, akit szerettem, nincs többé – mindez pedig egy olyan járvány miatt, ami odafigyeléssel, közösségi felelősségvállalással és összefogással leküzdhető lenne, de a többség egyelőre még mindig csak azt tudja szajkózni, milyen kényelmetlen a maszk. Szóval egészen mostanáig szinte semmit nem írtam a járványról, beszélni róla is csak a hozzám közelállókkal voltam hajlandó és kommentháborúkba sem kapcsolódtam be, de mostanra felgyülemlett bennem valami fájó keserűség, ami lassan túlcsordul.
Nézem ugyanis az egymással vitázó, egymásra megalapozatlan érvekkel rálicitáló, a másik félen fogást találva büszkén győzedelmeskedő feleket, akiknek ebben a minden szempontból elkeserítő helyzetben is csak egyetlen, mindenekfelett álló cél lebeg a szemük előtt: „Nekem kell igazam legyen!” Érthető – mondhatnánk –, hiszen pusztán evolúciós okokból is jobb szeretünk üldözők lenni, mint üldözöttek. Könnyebb a másik véleményét zsigerből megtámadni, mint a sajátunkat kicsit is megkérdőjelezni. Egy olyan világban pedig, ahol harcolni a saját igazunkért mindennél fontosabb, ijesztően nehéz már csak megközelíteni is azt a bizonyos közös nevezőt.
Szóval ez zajlik most: egymásnak feszült vélemények hadakoznak online és offline, ismerősök és ismeretlenek között, közben pedig emberek halnak meg. Sokan. Rengetegen. 591, 322, 489, 451 – ezek mögött a számok mögött pedig életek vannak, pontosabban voltak. Olyan életek, akiknek normális körülmények között talán még hosszú évek adattak volna meg. Ez korántsem normális helyzet, sőt a lehető legelképzelhetetlenebb, legkétségbeejtőbb, amivel mostanában találkozhattunk. És nem, nem kitaláció. És nem, nem a média fújja fel. És nem, nem is fentről diktálják a napi esetszámokat. Ez valóban megtörténik, és amikor közös erővel arra kellene koncentrálnunk, hogyan normalizálódhatna minél hamarabb az életünk, egyesek csak azzal vannak elfoglalva, hogy vádolják, támadják, gúnyolják és lenézzék az ellentétes álláspont képviselőjét, függetlenül attól, hogy az illető milyen megfontolásból választott oldalt. Megjegyezném: erre mindkét irányba van példa…
Ijesztő és kiábrándító, hogy vadidegenek, barátok, ismerősök, családtagok olyan dolgokon képesek már-már a maradandó harag szintjéig eljutva összevitázni, amelyekhez valójában alig vagy egyáltalán nem értenek. A magyarázat pedig, ha jobban belegondolunk, nagyon is egyszerű, hiszen mindenki fél: aki tudja, hogy mitől, az azért, aki pedig nem tudja, hogy mitől, az azért próbálja védeni az igazát. És bár azt elismerhetjük, hogy a járvány elleni harc kulcsfontosságú eleme a szabályok betartása és az oltás, egy dolog talán még ennél is fontosabbá vált ebben a helyzetben: oltva vagy oltatlanul, de embernek maradni, hogy amikor majd végre vége ennek az egésznek, tudjunk még egymás szemébe nézni.
