Az béketábor elhunyta nyomán a teljes értékűvé vált nemzeti szuverenitás is csupán a szubszidiaritás egyik formájának tűnt, amely ezúttal a megfelelő szinten és hatáskörrel a nemzetközi szervezetek által meghozott döntéseknek is önként alárendelődhetett volna.
Ami érthető, hiszen a szubszidiaritás – a szuverenitással ellentétben – a tényleges, azaz a minden társadalmi csoport szabadságát alapértékei közt számontartó demokrácia alapelve. Az állam alatti és az államok fölötti hierarchia minden szintjén.
Az egyén függetlensége csupán a biológiai adottságokra terjed ki, az individuum minden további sajátossága ugyanis szociális természetű. Ibsen metaforájával szólva
az egyéniség olyan, mint a hagyma: csak héjai vannak, magva nincs,
azaz a mag pusztán a genetikai meghatározottság. (Ami a maga részéről szintén külső természeti meghatározottságoknak is függvénye.) Az összes többi jellemvonás szociológiai természetű, amelyeket a társadalmi kapcsolatok (azaz a héjak) determinálnak.
A további sajátosságok a családon, az emberi társadalmak alapegységén belüli szubszidiaritás – életkorhoz, társadalmi helyzethez és egyebekhez kötött – függetlenségét jelenítik meg. A talán legintenzívebb függésen belüli relatív függetlenséget. A családi szuverenitás birtokosa hagyományosan a családfő, azaz az atya volt. Bizonyos mértékig ma is az, még ha a családfő ma már nem is mindig a férfi, lehet a nő is (ideális esetben kettejük „nagykoalíciója”). Ezen az alapszinten tehát ő volt, manapság (az említett ideális esetben) ők a szuverének. A hozzájuk fűződő (és nyilván a köztük való) viszony rögzíti a családon belüli szubszidiaritás alapszintjeit. A viszonylagos függetlenségen alapuló egységet. Azaz az elkerülhetetlen kötöttségek önkéntes elfogadásával járó – bizonyos értelemben mindig viszonylag alacsonyabb szintű, más szóval kölcsönösen egyenértékű – szabadságokat. Ez a viszonyrendszer már Szophoklész Antigonéjából, főként Kreón és Haimon replikáiból világosan kiolvasható. De a teljes görög drámairodalom maga is ennek a kölcsönös (akkor még inkább csak idézőjeles) egyenjogúságnak egyfajta „kézikönyve”. Az egyenjogúság alaphelyzetének a megsértéséből fakadó tragikumot a befogadás utóéletében mindig a katarzis esztétikai élménye állítja helyre és egyben szentesíti. A feltétlen függetlenség igényét, azaz az emberben ösztönösen is benne rejlő (még az állatvilágból örökölt) dominanciaösztönt is a katarzis, azaz a fölöttes hatalomhoz való értelmi-érzelmi kötődés reflexei korlátozzák. A kölcsönös összetartozás élménye. Az a bizonyos önuralom, amely a demokrácia voltaképpeni definíciója. S amelynek adekvát, de manapság mind ritkában használt megnevezése a nemzetközi jogban újabban már-már tilalmazott autonómia.
Még mindig a családnál maradva: férfi és nő azért áll össze házastárssá, mert eleve tisztázzák vagy tisztázottnak vélik azokat a kötöttségeket, amelyek személyükben is szabaddá teszik őket. Még szexuálisan is. Balázs Lajos népi szexualitásról szóló klasszikus szövegeiből is kiderül, hogy a szexuálisan tökéletesen összeillő felek egymásra találása a lottóhúzás ötös találatával analóg vakszerencse. S még arra is rá lehet unni. A közönségesebb (micsoda jelző!) voltaképpeni házasságokat az egymás iránti kölcsönös tisztelet és együttérzés, a közös gyerekek iránti szeretet és kötelezettségérzés, azaz az önként vállalt szabályokhoz való ragaszkodás teszi nemcsak elviselhetővé, de – az időnkénti feszültségek ellenére – életre szóló boldogsággá is.
S ugyanez érvényes a tágabb közösségekre, a rokonságra, a településre, a régióra, az államra, az államközösségekre vagy azokra a lazább államszövetségekre, amelyekből végül a teljes emberiség összeáll.
Az alapszabály minden esetben a szubszidiaritás, amelynek tartalmi lényegét az önként vállalt függőségekként jellemezhető – tágabb értelemben vett – autonómiák képezik. A demokrácia (bár kiindulópontja valóban az individuum) mindig alulról felfelé építkezik. A hierarchikus szervezetek fennállását mindig a függetlenségek és függőségek dinamikus (mert mindig az adott léthelyzetekhez idomuló) egyensúlyán alapuló autonómiák alapozhatják meg.
A szubszidiaritás újabb fokozata számunkra 89 után, az Európai Unióhoz való csatlakozással jött létre. Bálványosi vitáink is ennek az új (számunkra kezdetben csupán virtuális) szintnek a figyelembevételével zajlottak. A fogalom az 5. pont keretében végül az EU alapszerződésébe is bekerült.
„A szubszidiaritás elvének általános jelentése és célja bizonyos fokú függetlenség biztosítása az alacsonyabb hatóság számára a magasabb szintű szervvel szemben, különösen helyi hatóságnak a központi hatósággal szemben…” A definíció alapterminusa a „bizonyos fokú”. Ez ugyanis lehetőséget teremt arra, hogy
a központi hatalom bizonyos esetekben mégiscsak felülírhassa, azaz többé-kevésbé önkényesen értelmezhesse a helyi döntések érvényességi köreit.
Három konkrétan megfogalmazott kikötés van: 1) ha a döntés az unió kizárólagos hatáskörébe tartozik, 2) ha a javasolt intézkedés célkitűzésit a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, illetve 3) ha a döntés – terjedelme vagy hatása miatt – az unió közbelépése esetén jobban megvalósítható.
Ezek a kikötések – főként a két utóbbi –, bár elvileg valóban helyénvalóak, gyakorlatilag nagymértékben korlátozhatják a helyi hatóságoknak a kizárólag rájuk vonatkozó ügyekben gyakorolt döntési szabadságát. Pedig hierarchikus szervezet csak akkor működhet hatékonyan, ha a különböző szintű illetékességi körök nem kizárják, hanem kiegészítik (kiteljesítik) egymást.
Ez az oka annak, hogy a szubszidiaritás elvének alkalmazásáról a tagállamok esetében is ritkán esik szó, a tagállamokon belüli – a többségétől eltérő nyelvű és kultúrájú – közösségek szubszidiaritáshoz való joga pedig rendszerint fel sem merülhet. Kivételt jelentenek a második világháború után létrejött nyugat-európai autonómiák (Anglia, Spanyolország, Olaszország, Finnország, Kanada). De ez az autonómiához való jog is rövid életű volt. Ezt a jogot az államok alkotmányai ma már egyértelműen kizárhatják. Ilyen a Székelyföld, mint területi egység megnevezéséhez való jog minálunk, az orosz, a magyar, a lengyel és más nyelvek használatához való jog Ukrajnában, s bár eltérő jelleggel: Katalónia függetlenedésének kérdése Spanyolországban. A példákat tovább is hosszasan sorolhatnám.
Annál gyakrabban esik szó a szuverenitásról, főként azoknak az államoknak részéről, melyek igyekeznek ellenállni a brüsszeli „elit” központosítási törekvéseinek, ismertebb nevén az Európai Egyesült Államok létrehozásának. A valóságban azonban az egyes államok, főként
a kisebbek szuverenitásának maradványait fokozatosan felszippantotta a mind agresszívabb központi akarat,
amely a maga részéről viszont az Amerikai Egyesült Államok egyre erőtlenebb (de Európában máig hatékony) „demokráciaexportjának” rendelődött alá.
Amerika a NATO keretében játszott domináns szerepe révén az Egyesült Nemzetek Szervezetének szerepét is mintegy kisajátította, s a világ jelentős része fölött informális politikai, ideológiai, gazdasági hatalmat gyakorolt és gyakorol. Ennek egyik legbeszédesebb példája a Szerb Köztársaság elleni katonai agresszió, amelyet az amerikai hadsereg az ENSZ jóváhagyását mellőzve a 90-es évek elején saját szakállára hajtott végre, lehetővé téve ezzel az országrész Szerbiából való kiválásával járó koszovói népszavazást. Az utóbbi egyébként – bár elvben továbbra is lehetséges – ma gyakorlatilag szinte már alkalmazhatatlan. Csupán Angliában és Kanadában kerülhetett rá sor (ezekre is korábban): Skócia illetve Québec esetében. Másutt azóta sem ismerik el legálisnak. (Lásd a Krím félsziget Ukrajnától való elszakadására vonatkozó több mint 90 százalékos népszavazást, amelyen nyugati megfigyelők sem voltak hajlandók szerepet vállalni. Vagy a katalánok spanyolországi függetlenségi népszavazását.)
Külön kérdéskört jelentenének a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság relatív önállósággal rendelkező tagállamai, illetve autonóm területei. Vagy a kelet-európai szatellit államok hasonszőrű, de 90 után megszűnt vagy független államokká szétesett kényszeralakzatai. (Ennek a sorozatnak csupán előjátéka a Székely Autonóm Tartomány hazai elsöprése. Ezek ugyanis már eleve egyfajta contradictio in adjectót, azaz csupán egy-egy szélsőségesen központosított diktatórikus rendszeren belüli névleges függetlenséget „testesíthettek meg”.
Korántsem véletlen, hogy a 90-es évek elejének szubszidiaritásvitáira az identitáskérdések is erőteljesen rányomták a bélyegüket. A szubszidiaritásnak főként a kisebbségi identitások védelmét kellett volna szolgálnia. A többségi és a kisebbségi identitások megkülönböztetése is a szubszidiaritáshoz szervesen kötődő hatásköri (voltaképpen területi) problémákat implikált. Mi akkortájt – egyfajta wishful thinking jegyében – úgy próbáltuk elgondolni, hogy a nyelvi-kulturális közösségek szuverén államterületen globálisan továbbra is hierarchikus rendbe szerveződhetnek ugyan, de területileg autonómok lehetnének. A szubszidiaritáselv sokunk számára azt is lehetővé tette volna, hogy a csoportalkotásra képes kisebbségek masszív többségi környezetben, úgynevezett
szórványban is élhessenek a részleges függetlenség jogával,
ahogyan a relatív többségek is – Székelyföldön például – a székelyföldi népesség (és nem az országos többség) jogkörébe tartoztak volna, hogy az adott csoportok számára az önmaga által megkövetelt függetlenséget (ez esetben a szó hagyományos értelmében vett autonómiát) kiharcolják. S ugyanezt tehették volna az országosan ugyan többségi, de helyileg kisebbségi közösségek is. (Azaz jogaikat nem az országos többséghez való tartozásukból, hanem – helyileg – kisebbségi jogaikból eredeztethették volna.) A szóban forgó függetlenség hatásköre természetesen csak az adott csoportot is érintő vagy kizárólagosan rájuk vonatkozó ügyekre terjedhetett volna ki. S a döntések végrehajtását az adott terület többséget képviselő igazságszolgáltatási és rendfenntartó szervei ellenőrizhették volna. Az utóbbi intézmények természetesen az országos ügyekben az országos hatóságoknak is alárendelődtek volna. Nyilván az ország minden településére vagy régiójára kiterjedő jelentőségű ügyekben.
Számarányától függetlenül egy adott területen élő nyelvi-kulturális közösség egyike sem támaszthatott volna igényt arra, hogy nyelvét, kultúráját, történelmi hagyományait a vele együtt élő számbelileg kisebbségi vagy kisebbségivé apasztott közösségekre ráerőszakolja.
A dolgok, sajnos, nem így alakultak.
Az Európai Unióhoz fűződő kisebbségi álmok fokozatosan meghiúsultak. Többé már szó sem eshetett az „etnikai” (tisztább terminussal a nyelvi-kulturális) közösségek területi fellazításának kezdetben még el-elhangzó tilalmáról sem. A kisebbségek által lakott települések, régiók, szórványzónák lakossága a kommunista diktatúra évtizedeiben – iparosítás fedőnév alatt – a gátlástalanul zajló betelepítések, majd a diktatórikus törekvések ismételt felerősödése miatt bekövetkezett (a 20. században sokadik) kivándorlási hullám következtében töredékeire apadt.
Még a gátlástalan történelemhamisítás gyakorlata sem változott.
Amint azt T. Szabó Csaba a kolozsvári Szabadságban megjelent (2023. november 10-ei) írásából is megtudhatjuk, ma is töretlenül folytatódik. Kolozsvár főpolgármesterének szájából, aki a Román Tudományos Akadémia (sic!) elnökének kvázi tudományos frázisait reprodukálja. Arról nem is beszélve, hogy annak a Mátyás királynak a szülőházán, aki a román népi emlékezet (a kivételesen gazdag román folklór) számára gyakorlatilag nem is létezik, ma is ott hivalkodik a românul Matei Corvinra (azaz a színromán Korvin Mátyásra) vonatkozó „emléktábla”, s mellette ott magaslik a dákoromán mitológia egyik fő korifeusának, Daicoviciu akadémikusnak a szobra.
Hogy miért kell – és főként lehet – a mi torkunkon (hiszen ezek a szövegek és látványok nyilvánvalóan nekünk szólnak) lenyomni egy felette vitatható történetfelfogást, s miért kell ezzel önmagukat kínos helyzetbe hozni és távlatilag nevetségessé is tenni, nem állítanám, hogy nem „értem”, de felfogni öregségemre sem egészen tudom.
Pedig ezek a cselekedetek nyilvánvalóan a szubszidiaritás elvének megsértései, hiszen a bennük rejlő szándék Kolozsvár magyar lakosainak függetlenségéhez, azaz a történelmi igazsághoz való ragaszkodásának jogát sértik. Azaz a „felsőbb szerv” (a hivatalossá nyilvánított román történelmi tudat) nézőpontját az „alsóbb szerv” (a magyar nyilvánosság számára mára már hallgatólagosan elfogadott, a román nyilvánosság számára azonban hallgatólagosan még mindig tilalmas magyar történelmi tudatot) önkényesen – azaz a szubszidiaritás alapelveit szőnyeg alá söpörve – hamisnak nyilvánítja.
Az Európai Uniónak ebbe – a jelek szerint saját jogelveit is érvénytelenítve – semmi beleszólása nincs. Sőt Ukrajnától azt is eltűri, hogy néhány saját tagállam: Magyarország, Románia, Lengyelország, Görögország
kisebbségeinek nyelvhasználatát gyakorlatilag felszámolja.
Az oroszról nem is beszélve, mert azt már most minden késedelem nélkül egyszerűen betiltja. Büntetőjogi felelősség terhe alatt.
A szubszidiaritás fogalmát újabban – a nemzeti szuverenitás fogalmát formálisan helytelenítő – országok zömében is a szuverenitás helyettesíti. Gyakorlatilag Európa-szerte. Legalábbis a közvéleménykutatók adatai szerint. Ami érthető, hiszen a nemzeti szuverenitás az adott körülmények közt azt jelenti, hogy „szuverén” nemzetállamaik határain belül a többség kisebbségeivel továbbra is azt (vagy csaknem azt) tehet, amit akar.
Azt persze el kell ismernünk, hogy a mi hazánk, Románia még a „legkíméletesebben” bánik a kisebbségeivel. Főként a magyarral. Teheti, hiszen a mára megteremtett etnikai arányok már bőven elégségesek, hogy az állam ma már különösebb erőfeszítések nélkül megfeledkezzen rólunk. Elégséges a magyar nyelv nyilvános használatára vonatkozó „európai elvárásokat” hallgatólagosan semmisnek tekinteni. S ha minden igaz, az ukrán igényeket elfogadva távlatilag talán tilalmazni is. (A románok és magyarok által közösen lakott települések vagy tájegységek nyelveinek kölcsönös ismerete, mint a spontaneitás akceptálásának jogilag is elfogadható esete soha fel sem merült.) Mindezt egybevetve a magyar népesség csöndes elégedetlenségét is figyelmen kívül lehet hagyni. Jobb, ha a román közvélemény nem is tud róla. A román nyilvánosság úgy vélheti, hogy a magyarok már beletörődtek. Minek bántani őket? Az csak késleltethetné a „spontán” asszimilációt. A fiatalabb történésznemzedék – nem túlságosan kellemes – közérzete ellenére sem, amelynek – tetszik, nem tetszik – tudomásul kell vennie a politika „tényeit”. Röstelkedik, de maga sem képes kitörni a bűvös körből. Mi értelme lenne? Csak a saját helyzetét nehezítené meg. A magyarokon aligha segíthetne…
Ami a legszomorúbb, az az, hogy Magyarország – bár ragaszkodik az egységes magyar (kulturális) nemzet fogalmához, eltökélten és különösebb mérlegelés nélkül – szuverenista. Szinte már erején felül segít bennünket a fennmaradásban, a szubszidiaritás elvét azonban maga sem hangoztatja. Sem Európában, sem odahaza. Azaz minden állam élhessen a saját törvényei, kulturális hagyományai, politikai elvei szerint. Amiben kimondatlanul is benne van, hogy
mindenki más semmibe vehesse a szubszidiaritás alapelveit…
A minket érintő összes következményekkel! Sőt a Hír Tv vasárnapi Kommentár Klub című műsorában az egyik hozzászóló a spanyol baloldali kormányfőt kárhoztatta azért, mert hatalma meghosszabbítása (azaz a késélen billegő hatalom megtartása) érdekében engedményeket tesz a katalán pártoknak, s ezzel a spanyol állam egységét veszélyezteti. A cél szentesítheti az eszközt? Jobboldali nézőpontból: nyilván. Hiszen a kisebbségek függetlenségének további bátorítása révén megteremtett nyelvi-kulturális „egység” a „szuverenitás” virtuális aláásása. A probléma csak az, hogy a mi esetünkben – kimondatlanul is – éppen a szuverenitásra felesküdt jobboldal ragaszkodna a szomszédos államok nyelvi-kulturális sokszínűségéhez, azaz voltaképpen a szubszidiaritáshoz. Mi ez, ha nem a contradictio ad adversum magyar szempontból emberségesebb változata.
Magyarország ezt az Európai Egyesült Államok elutasításának jegyében teszi. Csakhogy vannak államok, amelyekben az állami szuverenitás, azaz a határok megváltoztathatatlanságának legfőbb garanciáját mégiscsak az Európai Egyesült Államok létrehozása látszik jelenteni. Azaz az európai alaptörvény ide vonatkozó kitételei bizonyos államok közvéleményének szemében még mindig gyanúsak. A Századvég Európa-projekt legújabb kutatása szerint Európa öt állama ragaszkodik az Európai Egyesült Államok projektjéhez. Tessenek megfogódzkodni! A három jelentősebb állam: Spanyolország, Románia és Szlovákia. Mindhárom állig szuverenista. (A másik kettő nem oszt és nem szoroz…)
Mi magyarázhatja ezt az ellentmondást? Bármennyire is meglepő, az államhatárok integritása miatti (a románok és a szlovákok esetében merőben képzeletbeli) aggodalom. Ki tudja, hogyan alakul az unió jövője? Demokratikusabb fordulat sem kizárható… Ami Spanyolországot illeti, a félelem tényleg nem teljesen megalapozatlan. De mindhárom állam nyilvánossága úgy véli, hogy országaik úgynevezett egységének csakis a balliberális Európai Egyesült Államok jelentheti az egyetlen megbízható garanciáját. Az unió ugyanis eddigelé mereven elutasítja még a kisebbségi kérdés napirendre tűzését is.
Amit ma látunk, még csak nem is a szuverenitások megszilárdításának, hanem a föléjük rendelt centralizációknak az irányába mutat. A nagyhatalmak, amelyek csak önmaguk függetlenségét tartják a lét egyetemes elveivel (az egyetemes emberi jogokkal, az „egyén” kvázi szabadságával és egyebekkel) összeegyeztethetőnek. A hierarchiákat fentről lefelé szeretnék fenntartani, illetve bebetonozni.
Ez azonban csak katonai erőszakkal érhető el. Csak szét kell nézni a világban. Félreérthetetlen, hogy ma valóban ez történik. Nem mintha a történelemben nem ez lett volna a folyton csődbe vivő, s újabb és újabb utópiák sorozatán át újjászülető „trend”.
Csakhogy manapság többről van szó. Olyan hatalmi eszközök birtokában vagyunk, amelyek újabb utópia globális csődje esetén akár a teljes emberiség létét is végveszélybe sodorhatják.
