Schengen a kezdetekkor már bizonytalan, vagyis hát képlékeny történet volt, hiszen egy hajó fedélzetén köttetett a folyamat startját jelölő dokumentum. Elhamarkodott gesztus lenne a téma lezárásáról beszélni, egyrészt mert további tagok rostokolnak az előcsarnokban, meg a bejárat előtt, másfelől pedig marad azért a szúrópróbaszerű ellenőrzés a 20 kilométeres határsávban. Ha ragaszkodom a bizakodó hangnemhez, további sikereket jósolok a román és magyar rendőrségnek a hirtelenjében megnövekedett csempészkedv visszaszorításában, ezzel párhuzamosan pedig a határokon átívelő kooperáció fog hatványozott ritmusban kiteljesedni. Helyi közösségek naponta cserélnek árut, munkaerőt, mozgatnak tőkét olyan átkelőkön, ahol csak hétvégeken és gyalogosan, vagy még ritkábban, ünnepnapokon lehetett átlépni a határvonalat.
Schengennek nyilván ennél mélyebb és strukturáltabb kihatása lesz középtávon, én mégis egy több mint másfél évtizedes emlékkel tolakszom ide: személyes, azóta kissé megfakult, de tanulságosnak mondható epizód ritka nyugat-európai kalandozásaim albumában. Történt, hogy barátainkhoz igyekeztünk az északnyugat-franciaországi Metz környékére. Menetrend szerinti turistabusszal, korban, célirányban, habitusban vegyes utazóközönség karéjában. Strasbourgi pihenő után alig pár kilométerre kényszermegállás: a Jandarmerie őrjárata terelte útszélre a buszt, és rövid, de hatékony ellenőrzés vette kezdetét. A pár székkel előttünk ülő idősebb hölgynél a megengedettnél nagyobb mennyiségű cigarettát találtak. Ez bizony büntetéssel jár – közölték szakszerűen. Mire a hölgy arra hivatkozott, hogy rokonokhoz utazik több időre, ezért a poggyászban lapító több tucat cigidoboz. A csendőrnő türelmesen meghallgatta az érvelést, majd nyugodtan közölte, mekkora összeget kell kiperkálni, és elkobozta a fölös dohányárut. Társa eközben lent a rendőrkocsi motorházán már töltötte is ki a jegyzőkönyvet. Mindezt olajozottan, diszkréten, de határozott „koreográfiában” adták elő. Rajtakapott útitársunk még megpróbálkozott egy csellel: hogy hát nincs neki annyi készpénze. A közeg arca meg se rezzent, így a lebukott asszony rendre, eurócentenként kiszámolta az összeget, s még szomszédjától is kért kölcsön, hogy abszolválja a büntetést. Feszülten figyeltem minden részletét a tranzakciónak, főleg, hogy a térdemnél kétliteres műanyagflakonban jófajta házi gyümölcspárlat volt betárolva amolyan tőről metszett (desztillált) transzilván ajándékként. Rá is kérdeztek, s lazán bevallottam: ez csak víz, mi is lehetne egyéb ebben a júliusi hőségben.
Most még január, hőhullámnak előhírnöke sincs a kanyar mögött, de gyanítom, apró, közepes, vagy épp nagyipari seftelők bizony megizzadnak majd a spontán közúti ellenőrzésekkor. Ugyanakkor meg Bukarestnek alaposan feladott házifeladattá lép elő a keleti határ, a moldáv és ukrán szakaszok, illetve a Duna-delta meg a konstancai kikötő szorosabb vámügyi (és nem csak) ellenőrzése. Főleg, hogy a kontinens nyugati részébe irányuló drogkereskedelem egyik kedvenc nyomvonala épp Dobrudzsán át vezetett az utóbbi évtizedekben, a schengeni halasztás egyik technikai oka pedig ennek a zónának az „áteresztőképessége” volt.
