DOMOKOS IRISZ KAMILLA
KOVÁCS DOLORES VIVIEN
Ha még nem ismered, de szeretnéd megtapasztalni a fent említetteket és az ezzel járó összetett, ám magával ragadó folyamatot, akkor a színház és film kar 1991-ben alapított színművészet szakja neked való. A szak számos lehetőséget nyújt: művészeti karriert, amely állami vagy független színházakban, egyedi társulatoknál, itthon vagy külföldön is megvalósulhat. Emellett bábszínházban, rádiónál, televíziónál is elindulhatsz az utadon.
A szak a négyéves alapképzés kiegészítéseként mesteri, illetve doktori képzést is kínál, ezek mellett pedagógiai képzés is zajlik, amely szakirányú tanári képesítést biztosít.
A felvételire jelentkezőnek a bizottság előtt a szakmai kompetenciáit kell bemutatnia. Itt megfigyelik a vizsgázó személyiségét, világlátását, érzéseit és gondolatait. A vizsga kétfordulós, az első kizáró jellegű, a második a vizsgabizottság megítélése szerint alakul. A felvételiző a repertoárja egy részét az egyetem által kijelölt listából, másik részét pedig szabadon választja, ebben versek, monológok és dalok is lehetnek. Fontos a sokszínű megközelítés az, hogy a felvételiző teljes képet mutasson magáról. Emellett a jelentkezők készségeit, spontaneitását és kreativitását improvizációs gyakorlaton keresztül is felmérik. A felvételiről részletesebb leírást a kar honlapján (hu.teatrufilm.ubbcluj.ro) lehet olvasni.
Az órák elrendezése és a tanév felépítése úgy van kialakítva, hogy a színházi munkához elengedhetetlen alapot szerezve felismerjék a tehetségedet, fejlesszék a kompetenciáidat és kritikus gondolkodásodat, úgy, hogy közben gyakorlatba ültetve műveket értelmezz, magadra ölts szerepeket, amelyek olykor bővítik, de sokszor megedzik a lelkivilágodat. Az alkotóműhelyek során megmutathatod az egyediséged, és szabadjára engedheted az alkotóvágyad. A szak fő tárgya a színészmesterség, így a hallgatók mozgásképzést, hangképzést, valamint elméleti ismereteket kapnak. A színészpalánták az egyetemi közösség visszajelzései alapján haladhatnak előre, majd az alapképzés vége felé az előadásaik a nagyközönség számára is nyilvánosak lesznek. Az egyetem rendszeresen részt vesz fesztiválokon, kulturális eseményeken – ilyen például a BBTE Színház és Film Karának Fesztiválja (SZFK-fesztivál) –, ahonnan az alkotók és az előadók szakmai díjakat nyerve térhetnek haza.
„Színházi embernek lenni a legnagyobb luxus” – színészettan-hallgatókkal beszélgettünk
A BBTE két színművészettan-hallgatójával beszélgettünk eddigi tapasztalataikról és élményeikről. Bár az egyetemen szerzett impulzusok mindkettőjük számára sok szempontból különbözőek, van, ami vitathatatlanul közös: a szakon sikerült igazán megtalálniuk önmagukat. A másodéves színművészhallgató, Sike Zsanna számára sosem volt kérdés, hogy milyen irányban folytassa tanulmányait. Elmondása szerint már gyermekként elvarázsolta a színház világa: ,,a nappaliban táncolva kiabáltam, hogy színésznő leszek”. Számára a felvételi nem jelentett kihívást, annak ellenére, hogy nem volt konkrét elképzelése arról, hogy a vizsgabizottság elé mivel áll majd ki. Amíg más a teremben várakozva izgult és ismételte a szövegét, addig ő a koreográfiát találta ki. Felszabadítónak élte meg azt, hogy olyan környezetbe érkezett, ahol szabadon önmaga lehet. „Életemben először éreztem azt, hogy a másságom, minden kis furcsaságom értékelik” – mesélte Zsanna.
Sándor Mátyás elsőéves hallgatóként a felvételi időszakot máshogy élte meg, számára hatalmas stresszfaktort jelentett. „Mindent erre tettem fel, úgy voltam vele, ha ez most nem sikerül, minden összedől” – emlékezett vissza. Elmondása szerint a lehető legkomolyabban állt a felvételihez annak érdekében, hogy a maximumot nyújthassa. Mátyás a pályafutását rendezőként szeretné folytatni, ezért esett a választása a színművészeti szakra.
Interjúalanyainkat a legnagyobb színpadi félelmeikről is kérdeztük. Zsanna félelme hosszú ideig a szakmai és a magánélet különválasztása volt, ugyanis attól tartott, hogy az emberek a valódi személyiségét nem tudják majd elkülöníteni a színpadon előadott karakterétől. Mátyásban a színpadon állva többször megfogalmazódott az a gondolat, hogy vajon a nézők és a környezete hogyan ítéli meg a teljesítményét. „Attól tartok, hogy adott szerep után úgy érzem, ez volt legkiemelkedőbb alakításom, a jövőben a munkámat ehhez kell majd mérnem. Aztán odajön valaki, és azt mondja, ez volt a legrosszabb, amit valaha nyújtottam” – fejtette ki Mátyás. Amiben mindketten egyetértenek az, hogy a hibák elfogadása a legnagyobb kihívás. Fiatal színészként az egyik legbonyolultabb feladatnak saját színpadi teljesítményük megítélését és elfogadását tartják. „Mernünk kell hibázni. Itt a hiba nem negatív dolog, ebből építkezünk. Ha mindent megtettél, igazából nem tudsz hibázni” – mondták a hallgatók.
Kiemelték, hogy a szakmában való fejlődés egyik alappillére, hogy ne vegyék túlságosan komolyan a hibákat, ugyanis ez a színészek mentális egészségét veszélyeztetheti: „az építő kritikákra mindig oda kell figyelnünk, ezek a visszajelzések előre visznek minket” – nyilatkozták egyetértően.
A tanároktól és külső megfigyelőktől kapott kritikák kapcsán megkérdeztük a hallgatókat, hogy mit gondolnak az önkritikáról. Zsanna úgy gondolja, hogy önkritika nélkül nem lehet fejlődni a szakmában, viszont hozzátette, hogy nem szabad az önostorozás irányába elmenni. Fontosnak tartja, hogy az egészséges önkritikát illetően minden hallgató megtalálja az arany középutat, különben a munka rovására mehet. „Mindent, ami építő jellegű, megfogadunk, viszont nem ostorozhatjuk magunkat a hibáink hallatán. Az egészhez kis komikummal kell hozzáállni” – tette hozzá Mátyás.
A színpadi élet hátulütői után a hallgatókat az általuk elképzelt jövőképről, álomszerepről kérdeztük. Zsanna az alapképzés befejezése után a tánc- és a mozgásszínház felé szeretne elindulni, nagy álma, hogy neves társulat tagjaként színdarabokban vegyen részt. Mátyásnak a társulatot vagy helyet illetően nincs konkrét elképzelése, sokkal inkább bizonyos körülmények között szeretné folytatni a munkáját. „Olyan körülmények között szeretnék színházi ember lenni, ahol mindenkihez szól a színház, senkit nem zárunk ki” – fogalmazott Mátyás. Az álomszerep kapcsán, ha választania kellene, William Shakespeare Szentivánéji álom című darabjából Puck karakterét alakítaná szívesen. Megragadta az a gondolat, hogy az említett szereplő a drámaíró Shakespeare alteregója, aki mint rendező van jelen a történetben, olyan, mint a színház a színházban. Zsanna esetében az álomszerep Éva karaktere lenne a Valahol Európában című musicalből. „Szentimentális okokból esett erre a választásom, ez volt az első nagy találkozásom a színházzal, mondhatni az első nagy szerelem” – emlékezett vissza.
A hallgatóknak az egyetemi órák során még nem volt lehetőségük konkrét karakterek bőrébe bújni, ugyanis az előadás felépítésével lépésről lépésre haladnak. Elsőéven mozgástannal, míg másodévben szövegtanulással foglalkoznak. Ők ezt hatalmas szabadságnak élik meg, számukra a napi olykor 12 óra, amit az intézetben töltenek, lehetőség arra, hogy önmagukon korlátlanul dolgozzanak. „Nincs ahhoz fogható érzés, amikor megengedhetsz magadnak olyan dolgokat, amiket »elvesztettél« vagy amikről a társadalmi normák gyerekként »leneveltek«. Ezt nagyon kevésen engedhetik meg maguknak” – mondta Zsanna. Hozzátették, annak ellenére, hogy a koncentráció, folyamatosan talpon lenni kimerítő, az épületet a nap végén feltöltődve hagyják el, hiszen azzal foglalkozhatnak, ami boldoggá teszi őket. Mátyás szerint „az egyetem minden szempontból a komfortzónából való kilépést jelenti”. Zsanna egyetértően ahhoz hasonlította ezt az érzést, „mint amikor édesapád reggel benyit hozzád, lerángatja rólad a meleg takarót, majd leönt egy vödör vízzel és kiküld a hidegbe” – utalva ezzel a sorozatos meglepő történésekre, amiket az egyetemen tapasztalnak. Ha jellemezniük kellene a szakot, a felfedezés, illetve a time management szavakat használnák, de kiemelték, hogy az első számú jelző a fantasztikus.
Elmondták, a kezdeti időszakban gátlásokkal tele vettek részt az órákon, az új helyzetet szokatlannak érzékelték. Ezt azonban különböző impluzusok hatására sikerült leküzdeniük. Zsannát osztályvezetője – Kozma Gábor Viktor, a BBTE adjunktusa – sokszor ismételt mondata ragadta meg, amely a másodéves hallgató számára a szakot új nézőpontba helyezte: „Szüneted van. Egész nap szüneted van és a hobbidnak élsz.” Az osztállyal ennek hatására sikerült a félelmeiket leküzdeniük és kitörniük az önmaguknak szabott korlátok közül. Elmondta, hogy a perspektívaváltás a vizsgaidőszakban is hasznos volt, hiszen a nézőközönség előtt szabadabban tudott mozogni. „Ha elkezdesz izgulni, onnan veszett ügyed van, ezért is olyan nehéz ezt leküzdeni” – fejtette ki Zsanna. Véleménye szerint a színész számára az izgulás soha nem fog megszűnni, ,,legyen bármennyi tapasztalata az illetőnek, csupán javítani tud rajta”.
Ami a mindennapi küzdelmeken való átlendülésben Zsannának szintén sokat segített, az a mesteri képzést végző színészettan-hallgató tanácsa volt: „az fog téged éltetni és tovább vinni, amit a tizenkettedik óra után holt fáradtan otthon, csupán passzióból csinálsz”. Zsanna szenvedélye a színház, viszont egyetért azzal, hogy az embernek szüksége van hobbira ahhoz, hogy a törekvésbe ne fáradjon bele. Mátyás is hasonlóan gondolja, az eddigi tapasztalatai alapján konstatálta, hogy igaz az a mondás, miszerint ,,amikor azt hiszed, hogy nem bírod tovább, még háromszor annyira vagy képes”. Úgy gondolják, mindketten megtalálták azt a tevékenységet, amelyből egy-egy fárasztó nap után újból erőt tudnak meríteni a következő időszakra.
Azért, hogy teljes képet kaphassunk a szakról, kérdéseinkkel Szilágyi Palkó Csaba adjunktust is megkerestük.
– Mi a legizgalmasabb és legnehezebb kihívás, amikor próbálja átadni a tudást, teret adva a hallgatók egyéni kreatív kísérletezésének?
– A legizgalmasabb és egyben legnagyobb kihívás az egyensúly megtalálása a strukturált képzés és a szabad kísérletezés között. Fontosnak tartom a színészmesterség alapjainak szilárd elsajátítását, a technikai tudás átadását, ugyanakkor hiszek abban, hogy a kreativitás kibontakoztatásához a szabadság és a bizalom légköre elengedhetetlen. A célom, hogy a hallgatók a megszerzett tudásra építve felfedezhessék egyéni kifejezésmódjukat és megtalálják a saját hangjukat a színpadon. Ez izgalmas, sokszor kihívásokkal teli folyamat, amelyben figyelemmel kell kísérni a hallgatók fejlődését, és az útjuk megtalálásában támogatni kell őket.
– Ha a legutóbb elballagott évfolyam hallgatóiból képzeletbeli társulatot kellene alapítania, milyen szerepkörökben képzelné el őket?
– A legutóbbi évfolyam rendkívül tehetséges volt, sokoldalú egyéniségekkel. Nem emelnék ki senkit név szerint, nem tartanám fairnek, hiszen mindannyian nagyon képzett, eredeti látásmóddal és kifejezetten jó munkamorállal rendelkező csapatot alkotnak – többségük jelenleg a tanulmányait a mesteri képzésünkön folytatja. Minden hallgatómra emlékszem, mindenkiben látok potenciált. A képzeletbeli társulat igazi erőssége a sokszínűségben rejlene, ahol mindenki a saját erősségeire építve járulhatna hozzá a közös munkához.
– Személyiségüknek mely aspektusait tudják a diákok a legnehezebben elengedni a szerepek kedvéért? Melyik a legnagyobb félelem, amit egy-egy karakter megformálása közben látni szokott bennük?
– Gyakori, hogy a hallgatók, amikor szerepbe bújnak, a gátlásaikat, a félelmeiket nehezen engedik el. A sebezhetőség megmutatása, az érzelmek felszabadítása, a szokatlan, kellemetlen szituációk hiteles megjelenítése nehézséget okozhat számukra. A legjobban talán az ítélkezéstől félnek, attól tartanak, hogy nem lesznek elég jók, hogy nevetségessé teszik magukat. Fontos feladatomnak tartom a biztonságos és támogató környezet megteremtését, ahol a hallgatók bátran kísérletezhetnek és hibázhatnak, anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, megbélyegzik őket. Mindenki más földrajzi, szociális és kulturális környezetből érkezik, és az otthoni világból eltérő élményeket, élettapasztalatokat hoz magával. Az egyetemen fontosnak tartom ezeknek az élményeknek a közös szintre hozását, a színházi „legkisebb közös többszörös” megtalálását.
– Amikor a színész karaktert épít, mennyire fontos, hogy a személyes élményeiből táplálkozzon, vagy képesnek kell lennie azoktól teljesen eltávolodni?
– Ez a színészoktatásban örök téma, erről a különféle módszerek és iskolák mást-mást gondolnak. Úgy vélem, hogy a színész számára mindkét megközelítés fontos és hasznos lehet. A személyes élmények, érzelmek gazdag forrást jelentenek a szerep megformálásához, hitelességet és mélységet adhatnak neki. Ugyanakkor az is fontos, hogy a színész képes legyen bizonyos távolságot tartani a saját élményeitől, hogy objektíven tudja szemlélni a karaktert, és ne azonosuljon vele túlzottan. A jó színész képes egyensúlyt teremteni a két megközelítés között, és az eszköztárából kiválasztani azt, ami az adott szerephez megfelelő.
