A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióját füst borítja belépéskor. A szürke sötétségben helyeiket kereső nézők botorkálnak, az előadás kezdete előtt az embernek bőven van ideje megfigyelni a Bocskai Gyopár jegyezte díszletet. A lepukkant, átkost idéző kórházi falak omladoznak, ablakok betörve, ahogy a vasfüggöny szerencsétlenebbik feléhez illik, pókháló, rozsda, rozoga szekrény és zöld szín. A díszlet annyira hatásos, hogy a kíváncsi publikum nézelődés közben még azt a bizonyos kórházszagot is érezni vélheti. A kórházi térben régi vaságy, rajta fehér lepel, alatta halott. Ezen a ponton a néző kevésbé gyanútlan lehet már, és kezdi érzékelni, hová is került valójában. Öltönyös, mezítlábas férfi lép a színre, leveszi az ágyon fekvőről a leplet, indulhat is a párbeszéd azután, hogy az a bizonyos valami már megtörtént. Ahogy a versszerű mondatok követik egymást, a két szereplő kapcsolata kirajzolódik előttünk. Az egyiké és A másiké, akik nem, név és ismertetőjegy nélküli karakterek, figurák. A dráma semmilyen útmutatást nem ad arra, hogy pontosan milyen nexus van a két hős között. Ők akár anya-gyerek viszonyban, testvéri viszonyban vagy párkapcsolatban is lehetnének egymással, ez azonban, a történet és a mondanivaló szempontjából teljesen lényegtelen. A mi esetünkben két férfi alakítja ezeket a karaktereket, de tulajdonképpen ez sem releváns. Ahogy a folyamszerű dialógusok, a helyenként, mintegy szünetként szolgáló monológok betöltik a teret, a néző egyre közelebb kerül a hősök felmérhetetlenül szoros kapcsolatához. Az egyik nincs A másik nélkül. Ilyen értelemben azt is gondolhatnánk, ahogyan a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón is elhangzott, hogy a két figura nem is két külön személy, hanem a párbeszédet egy ember folytatja saját magával.
Az egyik és A másik Gedő Zsolt és Farkas Loránd. Technikájukban, finom mimikájukban, alig észrevehető mozdulataikban benne rejlik a kapcsolat mélysége, a tény, hogy egyik nincs a másik nélkül. Gedő Zsolt egy óra tíz percben az érzelmek olyan skáláját járja be, hogy még a néző is elfárad, mire a főhős átlépi a másvilág küszöbét. Kezdetben a reményvesztettségét és egyhangú beletörődését fejtegeti partnerének: zavarják a hangok, nem bírja a zajokat, de az egyedüllét is elviselhetetlen számára. Nehéznek érzi magát, akár egy kő. Nehéz a mozgás, nehéz a szó. Nehéz és szürke. Mint egy betonfal, azon a repedés, vagy annak ropogása. Gedő Zsolt mozgásában, hanghordozásában és arcjátékában is a (végül be nem következő) katatóniát idézi. Súlyos kőhöz hasonlítja önmagát, és ez nemcsak a szöveg szintjén, hanem a színész mozgásában is teret nyer. A falnak támaszkodásban és a lelógó kezekben ott a nehézség. Az előadás folyamán a figura, ha csak pillanatokra is, de eltávolodik ettől az állapottól, egy adott ponton úrrá lesz rajta a könnyedség, és ezt ki is mondja: most már könnyűnek érzi magát és nyugodtnak, ahogy a csónakban hevernek, és a tenger hintáztatja őket. A színész vonásai ezekben a pillanatokban kiengednek a görcsből, az éles mozgást a légiesség váltja, arcán, tekintetében a letargia elfogadássá és megnyugvássá szelídül.
Farkas Loránd mindeközben érettséggel és könnyedséggel egészíti ki Gedő Zsolt amplitúdóit. Semmiért nem hibáztatja, elemi, majdhogynem gyermeki kíváncsisággal fordul felé, segítő szándékkal és tömérdek mennyiségű empátiával. Nem hibáztat, elfogad és megért. Az, ha valaki átengedi magát az őszinte kíváncsiságnak, a való életben is kivételes és fontos pillanat. Amikor azonban egy színész hívja elő ezt magából, olyannyira, hogy egy-egy ráébredésnél a szemei is csillognak, jelentősen emelni tudja a darabot. A színész az előadás sajtótájékoztatóján azt mondta, eleinte nem nagyon tudta, mit csináljon a színpadon, mert ha csak állt, kellemetlenül érezte magát. Ennek ellenére Farkas akkora energiákat mozgatott meg a térben, hogy adott esetben semmit nem kellett tennie, hogy a néző értse és érezze, amiről a szöveg szól.
Van egy jelenet, ahol Az egyik és A másik előbbi ötlete nyomán kihajóz a nyílt tengerre. Ez veszélyes játszma, közeledik a zord idő. Eddig a pillanatig a néző kevéssé érezheti a félelmet vagy a féltést A másikban. Ezen a ponton, azonban, úgy is mondhatnánk, elszabadul a pokol: A másik megijed és üvölt partnerének, hogy azonnal forduljanak vissza, ez életveszélyes, ne hülyéskedjen már. Farkas Loránd arcára kiül a látens halálfélelem anélkül, hogy ezt konkrétan kifejezné szavakkal. Mindeközben Az egyik felszabadul és élvezi az adrenalin hatását, ami a szélsőséges helyzet miatt áthatja őt. Gedő Zsolt tekintetén átvillan a teljes téboly, miközben üvöltve, széles mosollyal „nyugtatja” társát, mindjárt visszafordulnak, csak még kicsit menjenek beljebb.
Jon Fosse darabjában, amely a tengeren játszódik, a két főszereplőn kívül nincs más. Tompa Gábor rendező víziójában viszont helyet kapott a hat nőből álló kórus. Miután a darab ezúttal nem a tengeren, hanem kórházi térben játszódik, ezek a nők egészségügyi asszisztensek. A rendező saját tapasztalataiból indult ki és azt mondta, a kórházi személyzet és a nővérek olyan angyalok is lehetnek, akik a menthetetlen, gyógyíthatatlan beteget átsegítik a túlvilágra. És ez a színpadon is működött. A kórus nincs végig jelen a színen és prózai szövege sincs, amikor bejönnek a térbe, latin nyelvű liturgikus dalokat, zsoltárokat énekelnek. A latin nyelv idegenségétől és harsányságától érezhetünk szorongást, esetleg görcsöt. Ebben az esetben viszont pont az ellenkezője történt. Boros Csaba zeneszerző maga mondta, igyekezett a zenei világot úgy összeállítani, hogy az mind a szöveget, mind a dalszöveget segítse és a női lét gyengédségét is alátámassza. A darab ezt is abszolválja. Bár a zenei betétek latinul szólalnak meg, a görcs helyett inkább kilazítanak bennünket. Kali Andrea, Kató Emőke, Kicsid Gizella, Laczó Júlia, Pethő Anikó és Varga Csilla játéka a nők való életbeli szerepét idézi: gyengédséget és empátiát sugároznak, még egy rideg, ijesztő kórházi teret is meg tudnak tölteni melegséggel. A hat színésznő rendkívül sok és fókuszált munkát fektet abba, hogy a főhősöket felemelje, megtartsa és segítse. Példaként felhozható a „műtéti” mozgásos jelenet, vagy Pethő Anikó „különszáma”, amikor egyedül, mechanikusan ismétlődő mozdulatokkal ápolja Gedő Zsolt karakterét. Az előadás végén a kar elénekli az Agnus deit, amely a darab zenevilágának alapjául szolgált, s ezzel mintegy szakrálisan lezárja a történetet, a legvégső zuhanyzással, megtisztulással együtt.
Nemcsak a zene, hanem a darab mozgása is a téma súlyosságát erősíti. Györgyjakab Enikő, az előadás mozgásrendezője finoman, óvatosan járatja be a teret a színészekkel. A koreográfia nem harsogja túl a szöveget vagy a színészi játék más aspektusait, sokkal inkább alátámasztja és segíti ezeket. Ez kifejezetten a női kar mozgásvilágára igaz, már csak abból kifolyólag, hogy őket többet látjuk mozgásszínházi produkciót idéző jelenetekben. A koreográfus a már sokat emlegetett sajtótájékoztatón kifejtette: sokat húzott, faragott a mozgásból, mert úgy gondolja, annak mindig a szöveget kell szolgálnia.
Tompa Gábor személyes élményekből táplálkozott és az előadást tavaly elhunyt felesége, Tordai Tekla színésznő emlékének ajánlotta. A darab kórházi térbe való átültetése is ezeknek a személyes tapasztalatoknak az eredménye. A kolozsvári néző talán könnyebben befogadja, ismerősebb számára a kórház atmoszférája, mint a nyílt tengeré, ahol a történet eredetileg játszódik. A rendező tűpontosan vezeti a színészeit, semmit sem bíz a véletlenre. A folyamszerű szöveg és a színészi játék természetessége nem úgy hatna, ha nem lenne mögötte a szabatos színészvezetés és tempóérzék. A darab utolsó részében bekövetkezik az, ami tulajdonképpen már megtörtént, hogy Az egyik a tengerbe veti magát és megfullad. A másik kétségbeesetten keresi társát, ám a megboldogult már kitárt karokkal elindult az örök világosság felé, ahogy ki is mondja: eltűntem. Én vagyok a szél. Azt, hogy a főszereplő elindul kitárt karokkal az örök fényesség felé, szó szerint kell érteni. Gedő Zsolt hosszan kitartott jelenete, ahogy belesétál a lilás fénybe, majd a fény kialszik, és a színész rövid időre eltűnik a takarásban klasszikusan, mindenki számára értelmezhetően összerakott mennybemenetel.
Olvasva, hallva, hogy mi a darab témája, milyen mély és nehéz kérdéseket feszeget, a néző élhet a gyanúperrel, hogy a kolozsvári társulat egy óra tíz percben tönkretesz és meggyötör. Ez alól én sem vagyok kivétel. Ellenben szó sincs erről. Félreértés ne essék, az, hogy van-e megváltás, mi van az élet után, vagy hogy miket él át valaki, mielőtt öngyilkos lesz, súlyos és megterhelő kérdések. Az alkotócsapat azonban ezeket olyan megvilágításban tálalja, amely az empátia, az életigenlés és egymás megértése felé mutat.
