„Szépséges történeteket fog mesélni az az erdő…”

– Csíkszeredában születtem és hatéves koromig ott nevelkedtem, míg a szüleim úgy nem döntöttek, hogy eladják A négy bölcs sintérhez – apukám Rejtő Jenő-rajongó – elnevezésű kávéházunkat és ki nem költöztünk a városon kívülre, a dédszüleim egykori házába, az erdőszéli csodálatos tanyára, ahol a természet megsimogatta a lelkemet, és biztosan tudom, hogy majd az utódaimnak is szépséges történeteket fog mesélni az az erdő.

– A csíkszeredai Nagy István Művészeti Iskola diákja voltál?

– Igen, először rajzra felvételiztem, de amikor kiderült, hogy nem az lesz a tanító nénim, akire számítottunk, édesapám ki is vett engem az osztályból, és áthelyeztetett a zene szakosokhoz. A fő hangszerem a zongora lett, amellett a gitár, a dob és az ütőgardon voltak a mellékhangszereim. 

– A gardon népi, főleg a Gyimesekben használt, csellószerű, húros és ütős ritmushangszer.

– Igen, nagyon szerettem ezt a hangszert, mert lehetőségem adódott Ádám Julcsitól és – Isten nyugtassa – Rozi nénitől tanulni ezen játszani. Amikor csak tehettem, mindig átlógtam a rajzosokhoz, mert nyughatatlan kívácsiságot éreztem a képzőművészet iránt. Így, gyakorlatilag párhuzamosan végeztem el a zene, illetve a rajz szakot. Immár nyolc éve, minden évben részt veszek édesanyámmal a Gyermekmosoly Projekt mozgalomban, amelynek keretében óvodákba, iskolákba, kórházakba látogatunk el, és azokat a tanító nénik, igazgatók, doktornők kérése alapján festjük ki közösen.

– Számodra ezek szerint már adott volt a zenei vagy akár a képzőművészeti pálya. Mi vezérelt mégis a színészi hivatás irányába?

– Nagyon határozatlan voltam. A szüleim, szerencsére, nagyon nyitottak és nincs olyan dolog, amibe ne támogattak volna. Nekem kamaszként nem volt ami és aki ellen lázadjak, mert annyira rugalmasak voltak, hogy minden ötletemet elfogadták és értékelték. Annak ellenére, hogy művészeti iskolát végeztem, először orvosira akartam felvételizni, majd meggondoltam magam és inkább a jogra kezdtem el készülni, bár a dzsesszzongora szak is nagyon csábító volt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem lehet egyszerre mindent csinálni, és így született meg a végső döntésem felvételi előtt nem sokkal, hogy színész leszek, mert akkor, a szerepek függvényében, bárki és bármi lehetek majd. 

– Meg ugye, a színház összművészet, ahol sok minden mellett a zene és a képzőművészet is jelentős szerepet kap.

– Igen, nagyon szépen összefonódik a színházban mindez. A zene egyébként végigkísérte az életemet, attól függetlenül, hogy nem hivatásosként foglalkozom vele. 

– Mi alapján döntöttél úgy, hogy nem a szülővárosodhoz közelebbi marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre felvételizel, hanem inkább Kolozsváron próbálsz szerencsét?

– A város miatt. Én valahogy otthonosabban érzem magam Kolozsváron. Váta Loránt, majd Kozma Gábor Viktor osztályába kerültem, és nagyon örültem annak, hogy rengeteg mindenre adtak lehetőséget a tanulóévek alatt. Gyakorlatilag mindent mi csináltunk: lehetőségem adódott tervezni és jelmezeket varrni, díszleteken agyalni és még zenét is komponálni. De gyakran az előadásunk szövegét is mi írtuk, és olykor a rendezők is mi magunk voltunk. Így, már az egyetemi évek alatt beláthattunk a „színházcsinálás” minden zegébe és zugába. 

– Második évad óta vagy a kolozsvári társulat színésznője. Miként zajlik a felvételi a színészi állásra?

– Elég sokat készültem erre a megmérettetésre, de igazából a vizsga inkább improvizációs jellegű volt, úgyhogy ami őrület a fejemben volt, én azt megosztottam. Például elmeséltem, hogyan asszisztáltam otthon a bocink születésénél, aki később az egyik kutyánk elválaszthatatlan jó barátja lett, amit az anyukája, vagyis a tehén, nem nézett jó szemmel, és ebből számos bukolikus kalamajka származott. Alapjáraton nem szokványos monológgal jelentkeztem, hanem mozgásperformanszot hoztam létre Bartalis Gabika segítségével, amelyet Székely Csaba 10 című drámájából az Utcalány szövegeivel kombináltam. 

– Melyik szerepedre vagy a legbüszkébb, melyiket tartod az eddigi legnagyobb önmegvalósításnak?

– Ha a társulatnál játszott szerepeimre gondolok, akkor a Székely Ilonka néni figuráját tartom a legkülönlegesebbnek az ifjú Vidnyászky Attila által rendezett Janovics előadásban. Izgalmas feladat volt számomra a társulat legfiatalabb tagjaként ennek a finom, idős női alaknak a megformálása. Egyébként mindig is szerettem idős nénikkel beszélgetni, mert igen nagyra értékelem az élettapasztalatukat. A próbafolyamat Attilával improvizatív jellegű volt: nagyon sokat szórakoztunk és aztán van, amit megtartottunk és van, amit elvetettünk a megszületett ötletek közül. Én azt a feladatot kaptam, hogy nézzek interjúkat idős hölgyekkel, mint például Bánffy Katalin grófnővel, és vizsgáljam meg a gesztusaikat, mimikájukat, viszonyukat a beszélgetőpartnerrel. Ha az egyetemen alakított szerepeim közül kellene választanom, számomra a legkedvesebb Kosztolányi Dezső szerepe lenne, akit az Édes Annában alakítottam.

– Van valami, amit másként csinálnál az életedben, ha visszatérhetnél az időben?

– Őszintén szólva, nincs, mert hiszek abban, hogy a dolgok nem hiába történnek meg velünk. Minden történés egyfajta válasz valamire. 

– Hallottál, vagy olvastál-e magadról pozitív vagy pedig negatív kritikát?

– Pozitív kritikaként, nagy boldogságként könyvelem el egy kedves hölgy bejegyzését a Facebookon, aki a Janovics című előadásról írva külön kiemelte az általam alakított szerepet is. 

– Milyen kapcsolatban állsz a filmművészettel?

– A Moldovai Katalin által rendezett Elfogy a levegő című filmdrámában volt kisebb szerepem, és idén mutatják be Képíró Dorottya Ágnes asszony lepedője című filmjét, amelyben főszerepet játszok. 

– Az Arany János-féle balladát dolgozza fel ez a film?

– Nem kimondottan a balladát, legalábbis szövegszinten nem. Viszont bizonyos elemeket – mint a lelkiismerettel való szembenézés – finoman körvonalaz. A film még nincs kész, még folynak az utómunkálatok, úgyhogy még én sem láttam, ezért nagyon izgatottan és kíváncsian várom a bemutatót. 

– Az irodalom terén? Vers, próza vagy dráma?

– Én a regényeket szeretem. Rejtő Jenő művein szocializálódtam és szerettem meg az olvasást. Olyan hatással voltak rám a könyvei, hogy egyszerűen nem bírtam azokat letenni. 

– Uram, a késemért jöttem. – Hol hagyta? – Valami matrózban. – Akkor nincs baj, megvan a kés. – Hol? – A hátamban... Valóban, P. Howard, vagyis Rejtő Jenő művei nagyon olvasmányosak és lebilincselőek, de rajta kívül kit említenél még meg?

– Jókai regényeit szeretem még nagyon, illetve Babits Mihályt. Mindig van könyv az éjjeliszekrényemen, bár ez az év nagyon nehéz számomra, mivel az idén kell disszertálnom a magiszteri képzésen, ezért inkább színházi szakirodalmat olvasok. De ha továbblépünk a líra felségterületére, akkor Pilinszky a szívem csücske. A drámai műfajban Shakespeare műveit értékelem nagyra. Főleg a Hamletet, amiből egy jelenetet meg is rendeztem a főiskolán, címszerepet játszva benne. Mindemellett az abszurd drámákat is nagyon szeretem, itt szeretném kiemelni az Eugene Ionesco és Samuel Beckett iránti rajongásomat. Ami a magyar kortárs drámairodalmat illeti, nagyra tartom Székely Csaba munkásságát. 

– Magát a dán királyfit alakítottad? 

– Igen, nekem ez mindig egyik szerepálmom volt. Megteremtettem magamnak a lehetőséget, hogy eljátszhassam. Rettentően széles körű ez a karakter, amelyet számtalan szempontból lehet megközelíteni. Ibsen Nóráját is nagyon szeretem, ezért annak is megrendeztem egy jelenetét még elsőéves koromban, de abban az előadásban nem léptem fel. Az a műfaj viszont, ahol igazán ki szeretném próbálni magam egy szép napon, a kortárs cirkusz. Amióta láttam Slava Polunin Snow Show című előadását, amely páratlan, katarktikus színházi élményt nyújtott számomra, rajongok a kortárs cirkuszért. Sokrétű, gazdag színészi játékra ad lehetőséget, de tudom, hogy hatalmas iskola áll még előttem, hogy el tudjam ezt a formát sajátítani.

– Ezek szerint vannak rendezői ambícióid is ? 

– Nem tudom, ezek kreatív feladatok voltak, amelyeket nagyon szerettem, de szerintem nem rendelkezem a rendezéshez szükséges specifikus gondolkodásmóddal. Vagy a kellő élettapasztalattal. Legalábbis egyelőre.

Borítókép: Tompa Réka

Fotók: Kolozsvári Magyar Színház/Bíró István