Jöttek aztán a tét nélküli nagy odamondogatások, és a versmondó seregszemlék slágergyanús szerzőire “fölvarrták a tiszti rangot.” Mire labdába mertem rúgni, Fától fáig csuklóztatták a Fekete-pirosat, Kányádi Sándor pedig egy időre kiment divatból. A bögyösebb és rutinosabb versmondó lányok mélymagyar műgonddal igyekeztek megváltani a világot, és entellektüel halálversekkel emelték a nívót. Kányádi szolid költeményeivel próbálkozni anakronizmus lett, mintha népviseletben ment volna valaki a Siculus-diszkóba. Bedőltem én is a divatnak, de bosszúból rongyosra hallgattam a Vannak vidékek című bakelitet, amelyen a költő maga kántálta mikrofonba verseit. Ma sem tudok elvonatkoztatni a dallamától, ha mondanom kell a ciklus valamelyik tételét. Eljutottam oda, hogy már nem is akarok: “édessé ízesültek” a hangsúlyai.
Hogyan is vezekelhettem volna, ha nem a nyilvánosság előtt? Az egykori Udvarhelyi Televízió két munkatársával, Kovács Ágnes szerkesztővel és Ungureanu Eduárd operatőrrel belevágtunk a Vannak vidékek megfilmesítésébe. VHS-kazettára dolgoztunk, Székelyudvarhelytől Segesvárig tartott a forgatás, de hogy-hogy nem: Nagygalambfalván ki sem szálltunk az autóból. Emlékszem, hogy tudtunk örülni egy kinagyított esőcsöppnek, amit az Örmény sírkövekhez szántunk, és mennyire szívszorító volt a salétromos-foltos Segesvár hegyi templomának elhanyagolt látványa! Szétdúlt kriptájában a hajdani polgárok szó szerint kikönyököltek a fölfeszített koporsókból! Sokáig beszélni sem mertünk arról, amit ott láttunk, de bokáig lehetett gázolni az emberi maradványokban! Félelmetes képsorok készültek akkor. Fogalmam sincs, melyik archívumban kellene a keresni a versfilmet, az élmény azonban életre szólt.
Aztán sokáig elhallgattak bennem a Kányádi-versek. Csíky Bandi bátyám olykor előhozakodott “vadgalambfalvi” barátjával egy-egy történet erejéig, és nem esett jól senkinek, hogy a 20. század lelkiösmerete Budapestre költözött. Előadóestjeimben köszönt végül vissza. Zenés történelemóránkat elképzelni sem tudtam volna a sámán körmökre szerzett História, az Illyés Gyulának ajánlott Krónikás ének vagy a Vidéki békevers nélkül. Örülni leginkább A bújdosni sem tudó szegénylegény énekének tudtam, amit Szép András barátommal kuruc rigmusokba szedtünk: “nem kellünk mi testvér/ sem itten sem ottan/ a nemkellésekbe/ beleszomorodtam”. Ahogy beleszomordtak az egyszervolt kis zsidók is, akik az ő szája íze szerint szólaltak meg újra, “játszva magyarul”. Mert “aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet”, vallotta szállóigévé szublimálódott körömversében, és aszerint cselekedett. Mi pedig vállaltuk és vittük a jiddis dalokat Gyergyószentmiklóstól Beregszászig, Máramarosszigettől Budapestig.
Nem akartam nekrológ-ízű mondatokat gyártani, mégis az lett belőle, “mert a legárvább/ akinek még halottai sincsenek”. Ez egy ilyen esztendő volt: elköszöntek tőlünk a múlt század krónikásai. Kerek évszázada nagy földindulás támadt errefelé. Valami most is változóban, ahová nem tartanak velünk a mózesek...
Cadentia
Kányádi Sándornak - odaátra
vannak vidékek széteső
bomlásnak indult mondatok
ahonnan kicsorbulnak az
időhatározó ragok
függőleges lovak nyomán
megbokrosodnak az igék
mostantól a mennybolt is egy
patáktól szaggatott vidék
imbolyognak a képsorok
mint jelzős szószerkezetek
történetünk bár filmszerű
összefüggéstelen pereg
ütemhangsúlyra tátogunk
de vásott minden zöngehang
olyanná lettünk mint egy-egy
rómában megrepedt harang
az vigasztal hogy legalább
hallgatni még maradt helyünk
isten sírjára szótlanul
mindnyájan melléd ülhetünk
* Alázuhanó diólevélre
Kép: Petőfi Irodalmi Múzeum
