És ennek ellenére a Der Spiegel információi szerint a két városban a járványgörbe radikálisan eltérő. Ötven nappal az első fertőzött azonosítása után Hongkongban még csak a századiknál tartottak. New Yorkban ekkor a fertőzöttek száma megközelítette a 169 700-at. Amikor New Yorkban a halottak száma elérte a 19 174-et, Hongkongban még mindig 4-en (azaz négyen) haltak bele a járványba.
Megdöbbentő különbség.
Pedig mindkettő magasan fejlett gazdasági központ. A nemzetközi kereskedelem és forgalom hasonló nagyságrendű csomópontjai. A tengeri konténerszállítás és a légiforgalom meghatározó fontosságú kikötői. New Yorkban évi 65 millió, Hongkongban 56 millió turista fordul meg.
Ráadásul Hongkong a járvány kiindulási pontjául szolgáló Kína közvetlen szomszédságában található, sőt végső fokon Kína befolyási övezetéhez tartozik. Igaz, New Yorknak is kolozsvárnyi kínai lakosa van, akik rendszeresen tartják a kapcsolatot az anyaországgal.
A virológusoknak és a politikusoknak egyaránt komoly fejtörést okoz a két város járványgörbéje közti érthetetlennek tűnő különbség.
Az egyik magyarázat az lehet, hogy a hongkongiak számára a járvány nem volt merő újdonság. 2003-ban már átestek egy szintén kínai eredetű sars-járványon (a sars a koronavírus egyik változata). A városállam hatóságait már az első fertőzés riadóztatta. Mindenki tudta, hogy nem babra megy a játék. A kormányzat azonnal intézkedett. Karantén, tesztelés, gyülekezési és részben kijárási tilalom. Szigorú határzár. Csupán hongkongiak léphettek be a város területére. A lakosság 99 százaléka az első pillanattól csak és csakis maszkban és kesztyűben hagyta el a lakását. Korosztálytól függetlenül.
New Yorkban ezzel szemben hetekig tétovaság uralkodott. Egyetlen, La Rochelle városkából érkezett vendég száz New York-it fertőzött meg, akiktől aztán exponenciális tempóban terjedt tovább a betegség. Mire a hatóságok észbe kaptak, az egészségügyi rendszer már nem bírta el a terhelést. A problémát a hatalmas vagyoni különbségek is súlyosbították. A szegényebb rétegek, főként az afro-amerikaiak el sem juthattak az állami kórházakba sem, nemhogy a magánintézményekbe.
A legfontosabb különbség mégis az ázsiai és az euro-atlanti mentalitásbéli különbségből adódott. Hongkong lakói – bár korábban a város zajos, sőt erőszakos tüntetésektől volt hangos – megbíztak a hatóságokban (a tüntetések is inkább Kína, semmint a városvezetés ellen irányultak). Fegyelmezetten és öntudatosan betartották az előírt szabályokat. New York a szabadságot mindenek fölötti értéknek tekintő lakosai viszont tiltakoztak, sőt tömegesen tüntettek a szabadságjogokat úgymond csorbító állami intézkedések ellen. És sokan, főleg a fiatalok, fittyet hánytak a tiltásoknak.
Nem tartották kötelezőnek – legalábbis magukra nézve – a korlátozásokat.
Mikorra ráébredtek, hogy nem csak másokat veszélyeztetnek, de önmagukat is veszélybe sodorják, már késő volt. A járvány megfékezhetetlennek bizonyult. A hatalmas mennyiségű teszt sem javíthatott a helyzeten. A fertőzési láncok követhetetlenekké váltak.
Bebizonyosodott, hogy a közösségi érzés és az individuális önérzet nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. A kettő az egyes ember számára is csak együtt nyújthat megbízható védelmet az emberi létezés gyakran kiszámíthatatlan kockázataival szemben.
Csak remélhetjük, hogy a tanulságok a neoliberalizmus szélsőségesen „szabadságpárti” híveit is képesek lesznek meggondolkodtatni. És nem csupán Amerikában. A szabadságnak ugyanis csak önként vállalt, ésszerű korlátok közt lehet értelme.
Járványtól függetlenül is.
