Boia arra utal, hogy bár kézenfekvő lett volna a francia kulturális-modernizációs hatás párizsi gyökere, a nyelv és vele a manír meg a stíl a fejedelemségek területén állomásozó-átvonuló cári hadsereg tisztjei révén szivárgott be az 1800-as évek első harmadában; Kisellef és társai nemcsak geostratégiai szerepet játszottak a függetlenedni vágyó Moldva és Havasalföld életében. A térség az érkezőket reflexszerűen befogadta, tudásukat asszimilálta a gasztronómiától az architektúráig. Ó-románia államszerkezeti filozófiája francia, alkotmánya belga, királyi dinasztiája porosz, közegészségügyet megteremtő „szakpolitikusa” olasz, mint ahogyan a modern napilapkiadást is egy talján honosította meg, egyik sikeres építésze lengyelbe oltott francia… (Sőt magát Boiát is annak köszönheti a román társadalom, hogy Predazzo városából mintegy 175 éve felkerekedett a Morandini család, mert hírét vette, hogy Romániában úthálózat-építést terveznek, a família pedig erre „szakosodott”.)
Boia figyelmét nem kerüli el az ingamozgás: az uniós és NATO-struktúrákba betagozódott Románia valósággal kiáradt a kontinensre: újabban alig van európai nagyváros, ahol a citybreak első negyedórájában ne hallanál román szót. A végén még elrománosodik Európa – teszi hozzá finom gúnyolódással a történész. Csakhogy az integrációhoz ideálisnak tűnő sajátosan román alkalmazkodási készség és késztetés egyben felszínességre is ítéli a felzárkózás olykor harsány gesztusát: a nyugat a szabályokban és egyezményekben hisz, a román miliő meg ezek értelmezésében – és kifordításában. Ennek tudható be, hogy nálunk megtorpanhat a história menete, sőt rükvercbe is kapcsol olykor – A Dragnea-kísérlet címmel Boia egész fejezetet szentel a történelmi léptékkel mérve alighogy lezajlott szerencsétlen belpolitikai epizódnak. Egyébiránt meg maradjunk e semmihez se fogható melanzs bájának bűvkörében, és ha már jeles hadfi említésével startolt e lakonikus recenzió, hát záruljon szintén uniformisban díszelgő személyiséggel: Berthelot tábornok aktualitását mit sem vesztő bon mot-jával, ahogyan az első világháború elején szétzilált román hadsereg és közállapotok előtt bókra fakadt: „Önök csodálatra méltóan rendetlenek”.
