Megfordultam számos más felekezet vagy világi szervezet táborában. Mindenütt elkötelezett, a nevelés értékét valló, nagyszerű emberrel találkoztam. Sok kreatív ötlet, egyre színesebb a tábori kínálat. Érzem, hogy mindben van valami közös, az alkalmi célokon túlmutató. De nem tudom megfogalmazni. Éveken át foglalkoztat a kérdés, éveken át elbukom a válasszal.
Böngészem a benyújtott pályázatok leírását, tartalomelemzem a nyilvános térben közzétett tábori felhívások hívószavait. Leggyakrabban a nevelés fogalma hangzik el. Holtversenyben áll a nemzeti és felekezeti öntudat erősítésének valamilyen változatával. Aztán ott sorakoznak az erdélyi, érték, hagyomány, bibliai, történelem, kézműves, vallási, nyelvi, zenei, életmód kulcsszavak.
Mára a táborok váltak a nevelési alkalmak között az egyik legfontosabbá, leghatékonyabbá. Valóságos tábori turizmus bontakozott ki. Mára nem ritka az olyan gyermek-fiatal, aki nyaranta 7–8 táborban vesz részt. De lényegében mit is tanulhatnak ott? Nem tudom, és zavar…
Találkozom egy idős rokonnal. – Hogy van, Gáspár bátyám? – kérdezem. – Sajnos nem vagyunk jól, Ángyi beteg. – válaszolja. Megüti a fülem ez a többes szám. Én csak őt kérdeztem. De számára nincs egyes szám, nincs elszigetelt létezés. Ő a neki intézett kérdésbe beleérti a családot, hozzátartozóit, háza népét, a rábízottakat. Ő még az a nemzedék, aki tudja, hogy az ember csak más embereken keresztül ember. Hogy a legérdekesebb tér nem az, ami bennem van, hanem ami köztünk.
Azonnal érzem, hogy meg tudok békülni ezzel a válasszal. Azt tanítjuk, igen, a többes számot.
Úgy érkeznek a táborba a fiatalok, mint akiket folyamatos fogyasztáson keresztüli önkifejezésre idomít a társadalom. Mint kik úgy vélik, hogy maga maguknál nincs fontosabb. Akik okos telefonnal a kezükben közösségi médián keresztül várják hiányos önbizalmuk szüntelen külső megerősítésének lájk-szérumát. Kik irányvesztettségükben magukra záródva a hamisítványok karneváljába tévednek. Mint kik képlékeny szoborként mérik oda magukat mindenhez, amitől érvényes választ remélnek.
Fontos nekik elmondani, hogy bár lehet, hogy Peti jól van az új kütyüjével, és Eszti is boldognak látszik a flamingós műköröm mintájával, de mi nem vagyunk jól. Nem vagyunk jól, amikor újabb utcát átkeresztelnek, amikor újabb iskola zár be gyerekhiány miatt, amikor a törvényhozók újra kibabrálnak a tanárokkal. Nem vagyunk jól, amikor az egészségügyéveken át elveszi az adót, de szolgáltatást csak a magánklinikákon kínál. Nem vagyunk jól, amikor álkérdésekkel egymásnak ugrasztanak, amikor fiataljaink szerre itt hagynak, amikor a kirándulóhelyeket ellepi a szemét. Nem vagyunk jól, amikor újabb újság vagy kiadó szűnik meg. Nem vagyunk jól, nem lehetünk jól, amikor mellettünk valaki szenved, amikor gyermek éhezik, amikor időseink örökös nyugdíjrendszer-reformokban elszegényednek, és szégyen emészti fel az utolsó éveket.
Nehezen megy, mert mi közünk hozzá. De ragozgatunk, újra és újra megpróbáljuk. Tanuljuk a többes számot.
Képünk illusztráció
