Reneszánszát éljük annak a hiedelemnek, hogy az önbizalom a sikeres, boldog élet kulcsa. Elég csak a fogalmat beírni egy internetes keresőbe, és félmilliónyi találat ömlik ránk az önbizalom-növeléssel kapcsolatos tippek, fejlesztő lépések, tudo-mányos kutatásokra történő hivatkozások, pszichológiai cikkek, tréningek, önfejlesztő gyakorlatok megannyi változatában. Ez a hiedelem időről időre szétterpeszkedik az emberiségen. Legutóbb a nyolcvanas években volt a maihoz hasonlóan hangsúlyos, amikor is általános meggyőződéssé vált, hogy a negatív önértékelés minden társadalmi rossznak az alapja, a devianciák és lelki zavarok legfőbb forrása.

Az idén épp tízedik éve, hogy táborokat szervezek: gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek. Évről–évre alapos tervet készítünk a tematikákat illetően, azok részleteit kidolgozzuk, beosztjuk napok és napszakok szerint, kijelöljük az egyes témakörök felelőseit, elkészítjük a táborvezetők milliónyi feladatra néző szerepbeosztását és így tovább. Minden évben felmerül az alapvető kérdés: miért? Azaz pontosan miért is csináljuk, mit is akarunk tanítani? Mi a célja ezeknek az alkalmaknak, a sok ráfordított időnek, pénznek és fáradságnak?

Házassági statisztikákat manapság nem örömteli tanulmányozni, még akkor sem, ha egy-egy családpolitikai intézkedéscsomag időszakosan megemeli a lefelé tartó görbéket. Csakhogy az egyéni élet nem statisztika, és az életre szóló elköteleződés küszöbén álló ifjú párt nem érdeklik a mutatók. Úgyhogy ha nyári hónapok, akkor esküvő. Ha esküvő, akkor házassági megáldás. Akkor pedig minduntalan előkerül az 1Móz/Ter 2,24: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.”

Pünkösdi rózsák, pünkösdi harangok. Hívják az embereket. Ki erre, ki arra indul. Aki a templomba, a magáéba. Csakis a magáéba. És máris újra elkülönültünk. Elválaszt, aminek össze kellene kötnie.

Elfogadtam a meghívást. Nem papíron érkezett, hanem távolról, a zajon túlról. A hegyek felé indultam, ki a város robajából. A csend hangjára bíztam magam, hogy vezessen. Valahányszor elveszítettem, megálltam, és vártam, míg újra rám talál.