Pusztító butaság

Közép-Amerikában például az obszidián nyílhegyek megjelenése egybeesik az ottani társadalom magasfokú belső szervezettségének kialakulásával. És ez nem véletlen. A természeti táplálékláncból kivonult ember létrehozta saját belső fenyegetéseit, és azok mint valami mesterséges szelekciós-evolúciós motor hajszolták előre fajunk történelmét. Minden ember idő előtti halála tragédia, de a korok nagy változásainak távlatából szemlélve a pusztulásnak, pusztításnak mindig volt olyan következménye, amely felhajtó motorként viselkedett a társadalomban. A középkor végi nagy európai pestisjárvány nélkül nem jött volna létre a reneszánsz, hiszen az egyrészt megingatta az egyházba vetett feltétlen és abszolut hitet, másrészt az elpusztult lakosság ittmaradt anyagi javaival létrehozott egy lényegesen tehetősebb társadalmi osztályt – ma középosztálynak neveznénk. Nem dicsőítem ezáltal sem a halált, sem a háborút, csak rávilágítok egy kellemetlen, de megkerülhetetlen történelmi tényre.

És aztán persze a pusztításra való tehetségünk elhozta azt a kort is, amikor büszke civilizáltságunk nem mentett meg minket az örök időkre szóló borzalmaktól. Gondolok itt a huszadik századra: a két világháborúra, a holokausztra, a népirtásokra, a mindenféle motiváltságú koncentrációs táborokra és társaikra, mindezekben a magára manapság is oly büszke nyugati, európai keresztény civilizáció vidáman s önként vett részt s nagy baj, hogy ma sem látom nyomát az emiatti komoly, mély önvizsgálatnak. A bűnösöket elitélték, az adott ideológiákat kiseperték (bár ma már látható vidám reneszánszát éli mindegyikük, annak a demokráciának és szólásszabadságnak a védőernyője alatt, amelyet azonnal megsemmisítene, ha ismét hatalomra kerülhetne), de korszakként és mint felsőbbrendűségi tudattal bőven átitatott nyugati kultúra, néhány elborzadt és sokszor öngyilkos művész életműnyi sikolyát leszámítva a szembenézés elmaradt.

Szinten azidőtájt hoztuk létre azokat a fegyvereket, amelyeknek bevetése könnyűszerrel elpusztíthatná a bolygó teljes lakosságát. A hidegháború viszont hideg maradt, fajunk belenézett a feneketlen mélységbe és bár sokáig egyensúlyozott a peremén, végül mégsem vetette bele magát.

És ma másféle veszély fenyeget valami rettenetes módon. Olyan, amely a kényelmünkből, a jólétből származik. Bolygónk lakosságának az a fele a szülőatyja, amely jellemzően fogyókúrázik (a másik fele jellemzően éhezik): a tömegeket mozgató kultikus, büszke butaság.

Ha az ember megnézi a felméréseket, hogy egy-egy lokális társadalomban az emberek többsége miket hisz el, milyen hiedelmek és előítéletek mellett dönt, szavaz és irányítja a társadalom életét, elborzad. A napokban olvastam, hogy a brit konzervatív párt tagjainak kétharmada (!!!) úgy tudja, az ország bizonyos részeiben a Saría törvény (sic!) működik. Hagyjuk most az állításban rejlő badarságok technikai részét, azt a tényt, hogy a Saría mint olyan nem törvény. Sokkal tragikusabb számomra az a gondolat, hogy egy fontos, gazdag és nagy történelmi tapasztalatra épülő nyugati országban – volt világbirodalomban – a két nagy párt egyikében kétharmados szupertöbbséget alkotnak azok, akiket a média és a pártpropaganda ilyen módon meg tudott téveszteni!

Miért tartunk itt?

Az én magyarázatom abban a jelenkori társadalmi paradigmában rejlik, amely szerint a gazdaság fontosabb, mint maga az ember. Emiatt alapvető emberi értékeket, társadalmat valamilyen egészségi szinten működtető elveket gondolkodás nélkül adunk fel. Konkrétan: egy hír, egy sajtóanyag értékét ma sokkal kevésbé adja annak igazságtartalma, és sokkal inkább eladhatósága. Ha növeli a példányszámot, a kattintások számát, a nézettséget, akkor teljesen mindegy, hogy igaz-e az állítás, vagy kitaláció, csúsztatás, túlzás, vagy hazugság. Ennek megvannak a maga sötét pszichológusai, akik tudják: az embereknek azt kell mondani, amit hallani szeretnének, ami megfelel a bennük már jól elültetett beteges és torz világkép feltevéseinek. Azt is tudják: kell az ellenség, kellenek a külső, azonosítható, gyűlölhető és hibáztatható démonok. Az így megtévesztett tömegek aztán elindulnak a lejtőn, és nincs megállás, téveszmékre alapozott agyi ámokfutásukból s az ebből származó döntésekből pedig valakik nagyon jól járnak. A bolygó lakosságának alig pár százaléka birtokolja fajunk összvagyonának több mint felét. És miközben akár ennek az obszcén mennyiségű pénznek a töredékéből, akár az esztelen és céltalan katonai költekezésekből vidáman meg lehetne oldani az emberiség megannyi égető gondját (éhínségek, járványok, ivóvízhiány, klímaváltozás stb.) továbbra is a fajunk vérén hízó körmönfont gazembereket állítunk a társadalom élére. Az Egyesült Államok elnöke az a Donald Trump, aki mintha egy csupa emberi hibából összerakott fantomkép megtestesülése lenne, és aki az elmúlt napokban kis híján megtámadta minden szóbajöhető ok nélkül Iránt. Mintha valami globális Stockholm-szindróma lett volna úrrá rajtunk.

Annak idején Enrico Fermi Nobel-díjas fizikus vetette fel a kérdést, amelyet azóta Fermi-paradoxonként emlegetnek: ha a világegyetem tizennégy és fél milliárd éves, annyi idő alatt bőven kialakulhattak más csillagrendszerekben olyan civilizációk, amelyeknek jelenlétét észrevehetnénk. Mégis: hol vannak? A kérdésre adható számos válasz közül ma úgy tűnik az a legkézenfekvőbb, hogy ha egy társadalom oda jut, hogy képes anyagilag és technikailag biztosítani a saját kényelmét, uralja a környezete jelentős részét, akkor menthetetlenül belefullad a saját jólétéből tudásra motiváló tényezők híján szétterjengő butaságba. A technika diadalútja dacára igazi fejlődésről ezen a ponton túl nem beszélhetünk.

Ma már a tudás nem érték. Egy labdarúgónak anyagilag is, erkölcsileg is összehasonlíthatatlanul több a becsülete, mint egy Nobel-díjas professzornak. Egy jó fizikai adottságú szupermodell, vagy egy popzenész mérhetetlenül nagyobb hatással van a társadalomra, mint azok, akik fajunk történetét jelentős módon előmozdítják. A közös nevező pedig itt is a pénz: mind a futballsztár, mind a szórakoztató ipar ikonja sokkal több pénzt generál és forgat mint a tényleg fontos emberi kategóriák. A maroktelefon képernyőjén nézett teljesen értéktelen badarságot többre tartjuk, mint a maroktelefon megalkotóját, és valamennyien könnyűszerrel meg tudunk nevezni tömegnyi olyan embert, aki az internet segítségével tett szert vagyonra s világhírnévre, de csak kevesen ismerjük a világháló megalkotójának nevét.

Összefoglalva: a legnagyobb veszély, amely fajunkat ma fenyegeti a butaság, a társadalmi szinten elfogadott, természetesnek tartott és bizonyos forrásokból szakszerűen termesztett-táplált butaság. A tudatlanság, amely már se nem bűn, se nem szégyen.Az összeesküvés-elméletek és a teljes képtelenségekben tömegeket mozgató vallások és vallásszerű mozgalmak ennek csupán szélsőséges megnyilvánulásai. A felvilágosodás korának értelemközpontú célkitűzéseinek ma már az emléke is naiv utópia, sokkal hatékonyabban irányítja életünket a pragmatikus középszer győzelmi parádéja.

A világméretű pusztítások kora lejártnak tekinthető, még egy Trumphoz hasonló sötét alak sem fog kataklizmikus konfliktusokat kirobbantani, mert minden macsó kakaskodása mellett sem áll igazán érdekében. Helyette az történik velünk, ami annak idején a Római Birodalommal: a releváns kisebbség által elért és a butaságáradatnak köszönhetően fenntartott kényelem és jólét nem csak azoktól a valós küzdelmektől foszt meg, amelyek tényleg számítanának a jövőt illetően, hanem még a fegyveres önpusztítás értelmetlen és borzalmas hamis romantikájától és ráruházott hősi mítoszától is.

Greta Thunberget, a klímaváltozás ellen küzdő svéd tinédzserlányt megtapsolják, kitüntetik, mindenféle címet aggatnak rá. Meghallgatják, de nem hallgatnak rá, mert csupán egy Asperger kóros gyermek kétségbeesett kiáltása, aki mögött minden hozzá kötődő mozgalom mellett sem lesz soha akkora méretű értelmes tömeg, amely gazdaságilag releváns legyen s így mondandója bármiféle kényszerítő erővel hasson. Érzelmekkel próbál hatni – róják fel neki azok a végtelenül cinikus hatalmi tényezők, akik a zsigerek, hormonok és elemi érzelmek rendszeres és szakszerű felkorbácsolásával biztosítják maguknak a karriert és a vagyont.

Galilei és Kopernikusz után félezer évvel arról kell győzködni embereket, hogy a Föld nem lapos. Tömegek dőlnek be a halálos betegségekkel kapcsolatos legesztelenebb badarságoknak. Az oltásellenes mozgalmaknak „köszönhetően” kihaltnak hitt betegségek térnek vissza. A klímaváltozást tömegek és döntéshozók tagadják, miközben tünetei az orrunk előtt játszódnak le. És folytathatnám.

A butaság öl és nyomorba dönt minket s főleg utódaink generációit. Tényleg ez lenne a sorsunk?