- Szászrégenben láttam meg a napvilágot. Anyai nagyapám az ottani kórház nőgyógyásza volt, így én -és két testvérem is ott, és az ő segítségével jöttünk a világra. Amúgy Marosvásárhelyen éltünk, ott is nőttem fel, a Művészeti Líceumba jártam. Nyolc évet hegedültem és négy évig mellékszakként zongoráztam. A zenével való viszonyom akkoriban kezdődött. A muzsikálás szerves része ma is az életemnek.
- Akkor, nyolcadikos korodban, történt egy váltás az életedben: a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Líceumba folytattad a tanulmányaidat, az Osonó Színházműhely és a Fazekas Misi nevével fémjelzett, méltán híres Drámaosztályban.
- Nyolcadik osztályban el kellett döntenem, hogy valóban a zenének akarom-e szentelni az életemet. Akkor voltam a kamaszkorom derekán és mindenhez fűlött a fogam, csak éppen ahhoz nem, hogy napi 7-8 órát gyakoroljak. Rengeteg időt és áldozatot követel, hogy valaki zenei karriert fel tudjon építeni magának. Pont akkoriban volt alkalmam látni az Osonó Színházműhelynek a Részletek a bolyongás meséiből című előadását. Teljesen magával ragadott. Mezítláb játszottak, akkor hallottam először Jim Morrison Amerikai imáját. Emlékszem, volt valami szakralitás és komolyság, ami belengte az egész csapatot. Azt éreztem, én is ezt szeretném csinálni. Akkor csodálkoztam rá először a színház összművészeti jellegére, amiben ott a zene, de van szöveg is, prózamondás, drámaiság, mozgás, érzelmek és tánc. Persze, voltak korábbi színházi élményeim is, de egyik sem volt ennyire meghatározó és reveláció-szerű számomra. Édesapám megszerezte a drámaosztály órarendjét, amelyben ilyen órák szerepeltek: színháztörténet, esztétika, művészi beszéd, improvizáció és kontakt tánc. Elámultam, hogy ilyesmiket is lehet tanulni a líceumi évek alatt, és úgy éreztem, hogy nekem is ott a helyem.
- Szerintem, egy csoda, hogy létre tudták hozni és akkreditáltatták a közismerten merev tanügyi rendszerünkön belül azt a drámaosztályt.
- Szerintem is az. Nagyon sajátos szabályrendszer szerint működött egyébként. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy bizalmuk volt bennem, és tizenöt évesen el mertek engedni maguk mellől, száznyolcvan kilométerrel arrébb, bentlakásba, egy idegen városba. Szentgyörgyön teljesen új élet kezdődött. A drámaosztály és a suli mellett rengeteget jártunk színházba. Erős társulat a szentgyörgyi színház! Számos meghatározó előadást láttam akkor (főként Bocsárdi László rendezésében), csak úgy faltam a színházat. A kedvencemet, az Ilja prófétát tizennégyszer néztem meg, de ebben az időszakban láttam az Yvonne, burgundi hercegnőt, A csodát, A velencei kalmárt, és a nemzetközi színházi fesztiválnak, a Reflexnek köszönhetően Thalheimer, Jan Klata, Korsunovas rendezéseit, valamint a Rimini Protokoll Radio Müezinjét. Ezek az előadások voltak leginkább hatással a színházi ízlésemre és arra, hogy később én is erre a pályára lépjek.
- Mi késztetett arra, hogy ne a szülővárosodban, hanem a kolozsvári egyetemen felvételizzél a színész szakra?
- Tizenkettedikben, érettségi előtt kaptam egy fülest, hogy Bíró József „Ló” egy év múlva újra osztályt indít és érdemes kivárni. El kellett döntenem, hogy mit csinálok abban az egy évben. Felmerült, hogy kimegyek Londonba dolgozni, ez még jóval a Brexit előtt volt, 2014-ben. A másik opció az volt, hogy felvételizek teatrológiára. A színház elméleti része is nagyon érdekelt. Még Szentgyörgyön volt egy remek színháztörténet tanárom, mindenki Salek bácsiként ismerte, aki emlékezetes színház- és művelődéstörténet órákat tartott az antik görögöktől a posztmodern színházig, széleskörű és mély érdeklődést és tudást ültetett el bennünk.
- Valóban érdemes volt kiböjtölni, hogy a Bíró József vezette osztályba kerülj be színészhallgatóként?
- Nem bántam meg. Sokat köszönhetek neki mind szakmailag, mind emberileg és külön öröm, hogy pár éve partnerek is vagyunk a színpadon egy-egy előadásban. De nem csak vele, hiszen Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Váta Lóránd is tanáraim voltak s most kollégák és partnereim a színpadon. Mindemellett fontos és meghatározó volt az évfolyam összetétele is. Roppant izgalmas személyiségű emberek verődtek össze abban az osztályban. Tizennégyen végeztünk, nyolc lány és hat fiú. A legtöbben a pályán is maradtunk. Színes társaságot alkottunk. Bíró mellett, Keresztes Attila rendező is vezető tanárunk volt, aki első perctől fogva színészként kezelt minket és másod-harmadéven több előadást is rendezett nekünk, amit rendszeresen játszottunk.
- Az egyetem elvégzése után, először a nagyváradi Szigligeti -Színházhoz szerződtél és az ottani tevékenységeid mellett, Kolozsváron magiszteriztél, gyakorlatilag ingázva a két város között.
- Novák Eszter, a Szigligeti társulat igazgatója hívott Nagyváradra -Román Eszter és Tőtös Ádám kollégáimmal együtt. Emlékszem, Novák mondta akkor, hogy nem az egyetemen válik az ember színésszé, hanem a több éves gyakorlat során. A munkával eltöltött idő, a tapasztalat tudja kialakítani azt a fajta tudatosságot, ami a színészet egyik sajátja. Az ellentmondás benne az, hogy a színész tudatosan tanulja meg előhozni a tudatalattit, az ösztöneit. Betanul egy szerepet, akár egy partitúrát, hogy aztán elfelejtse és átadja magát a gyermeki játéknak. Ez persze nem minden esetben sikerül, de törekedni kell. Váradon sok lehetőséget, sok jó szerepet kaptam és hálás vagyok ezért.
- Hogyan történt az átszerződésed a kolozsvári társulathoz?
- Az Ifj. Vidnyánszky Attila által Kolozsváron rendezett Rómeó és Júlia előadásnak is köszönhetően tértünk ide vissza Román Eszter kolléganőmmel együtt. Nagyon megtisztelő volt, hogy ilyen szép szereppel mutatkozhattunk be a kolozsvári közönség előtt, még ha az előadás maga, a rendezői koncepció miatt nagyon is formabontó és megosztó volt.
- Bár nagyon sok előadásban vagy szereposztva, úgy érzem, kicsit könnyít a leterheltségeden az, hogy majdnem minden esetben a saját karakterednek és korodnak megfelelő szerepeket kell alakítanod. Oresztész, Laertes, Patikárius Jancsi és Rómeó: megannyi maszkulin, fiatal, életerős férfiszerep. Tulajdonképpen olyanok, mint te magad.
- Azt hiszem, azért is van ez, mert én most, harminc felé ezt jelentem a színpadon, de ki tudja? Lehet, 40-50 évesen meghízok, és valami egészen mást fogok jelenteni. Eleinte zavart ez a fajta beskatulyázás, de most már kezdem elfogadni, megérteni, hogy amikor egy rendező szerepet oszt, a színész alkata és személyisége számít a legtöbbet. A Toldi szerepére például a legtöbb rendező – amúgy érthető módon - magas, tagbaszakadt, erős izomzatú színészt választana, pedig milyen izgalmas értelmezés lenne, ha egy cingár színész játszaná. Én a saját testalkatommal, beszédstílusommal és mozgásommal most a hősszerelmest, vagy a rosszfiút jelentem a rendezők számára, éppen ezért tekintem kihívásnak, amikor egy olyan szerepet kapok, amely kilóg ebből a skatulyából. Ha egy szerep illik rám, olyankor gyakran csak a partnerre és a szituációra figyelek. Mi lenne, ha az a helyzet velem történne meg? Ilyenkor én vagyok az adott szituációban. Éppen ezért izgalmas számomra, ha a testi-lelki alkatomtól különböző, távolabb álló szerepet kell megformálnom. Ilyenkor sokkal inkább úgy fogom fel, mintha belebújnék a szerep “bőrébe”. Sokkal inkább tekintem átváltozásnak. A különbség a szerep megközelítésében van. Az egyik esetben én vagyok, a másik esetben, úgy fogom fel, mint egy karaktert, akinek a bőrébe bújok. De persze nem mindig ilyen tisztán elkülöníthető és ez egyáltalán nem egy recept, hiszen, ahogy az LGT is énekli: Mindenki másképp csinálja.
- A Rómeó szerepe nem csak belső építkezést feltételez, hanem akrobatikus, légtornászi feladatokat is megkövetel tőled. Hogyan lehet erre a „cirkusz a színházban” mutatványra felkészülni?
- Gyermekkorom óta a sport jelen van az életemben: teniszeztem, vízilabdáztam, karatéztam, és a mai napig evezek. Emellett heti négyszer-ötször edzek főleg saját testsúllyal végzett gyakorlatokat. A színpadon is szeretek mozgásból és testből fogalmazni. Bizonyos szerepek azonban csak belülről kifele építkezve, a lelki összefüggések feltárásával közelíthetők meg. De ez csak két aspektus. Pont ez az egyik szépsége a szakmánknak, hogy számos megközelítési módja van egy szerepnek, egy munkának. És a legszebb, hogy mindez csapatban történik.
- Mi az életfilozófiád?
- Jelenleg talán az, hogy minden alkalommal megtaláljam az élvezetet a munkában és a feladatokból adódó kihívásokban, és eggyé váljak velük. Nem könnyű. Volt olyan, amikor 22 előadást játszottam egy hónapban és közben párhuzamosan két új előadást próbáltam. A célom és életfilozófiám talán az, hogy mindig azzal foglalkozzam, ami épp adott és van, és ne egyébbel. Az ember nem lehet egyszerre több helyen, legalábbis, most még. Igyekszem százszázalékosan az itt és most-ra koncentrálni és próbálok teljesen elmerülni abban, amit csinálok. Próbálok azzá válni, amit csinálok, abban a pillanatban, amikor csinálom. Ez így akár furcsán is hangozhat. De ha van életfilozófiám, akkor talán ez az.
- A karácsony ünnepkörében vagyunk éppen. Mit jelent számodra ez az ünnep, miként éled meg ennek a szentségét?
- Van egy olyan felerősödött hang a társadalmunkban, amely szerint az ünnep csak egy kiüresedett forma, amelyből mára már eltűnt a tartalom. Lehet, hogy így van, nem tudom. Lehet, hogy efelé tartunk. Én mégis úgy érzem, hogy ez a forma, amit ünnepnek hívunk, már csak attól meg tud töltődni tartalommal, hogy leülünk közösen az asztalhoz megenni egy tányér húslevest, vagy elgondolkodunk, hogy vajon minek örülne a másik? Azt érzem a környezetemben, hogy még mindig fontosak az ünnepek, és összetartó erejük van. Nem vagyok kimondottan vallásos beállítottságú ember, de a szakrális ünnepek, a templom magasztos hangulata mindig megérint. Az ünnepek közösségi érzése erősen hat rám, örülök, hogy együtt lehetek ilyenkor a családommal, és azt gondolom, hogyha ezek az ünnepek nem lennének, attól nem lennénk gazdagabbak, sőt.
- Ha van olyan kérdés, amit nem tettem fel, de te szívesen feltennél magadnak, mi lenne az?
- Az, hogy miért nem foglalkozom többet a zenéléssel? Pedig az igazság az, hogy valójában, egyre többet foglalkozom vele. Arra gondolok, hogy jó lenne, ha a színház is egyből tudna hatni, akár a zene. Mert, ha meghallgatok egy Bach-szonátát, vagy egy manele számot, mindkettő azonnal hat rám. Az egyik így, a másik úgy. Nem kell őket egy szellemi rostán átszűrnöm ahhoz, hogy a jelentése eljusson hozzám, direkt módon hatnak az érzelmeimre és ezért az azonnaliságáért csodálom leginkább a zenét, mint művészeti ágat.
Borítókép: Tompa Réka
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház / Bíró István
