– Désen születtem, de néhány éves koromban a családommal átköltöztünk Csíkszeredába, mivel édesapámat, aki energetikai szakember volt, az ottani bútorgyárba helyezték ki. Úgyhogy én már ott kezdtem az iskolát, az akkor még 1-es számú általános iskolának nevezett, mai Márton Áron Gimnáziumban. Désről, csupán annyi emlékem maradt, hogy volt ott egy Ucu (Uțu?) nevű román barátom, akinek köszönhetően szinte észrevétlenül tanultam meg már kisgyerekként a többségi nyelvet.

– 1989 és 1993 között a Temesvári Csíky Gergely Színháznál voltál segédszínész. Hogyan kerültél oda? Megelőzte ezt egy sikertelen egyetemi felvételi a színész szakra?

– Nem felvételiztem színire, mert az 1980-as években számomra reménytelen vágynak tűnt oda bejutni. Szóval meg sem próbáltam. Eredetileg bányamérnök szerettem volna lenni, így érettségi után el is mentem Petrozsényba felvételizni, de oda, szerencsére, nem vettek fel. Azért mondom, hogy szerencsére, mert csak később fogalmazódott meg bennem az az igény, hogy elsősorban annyit várok a munkahelyemtől, hogy ne kelljen hajnalban kelnem, illetve a nyaraim legyenek viszonylag szabadok. Viszont még iskolás koromban a Csíkszeredai Népszínház tagja lettem. Ez jogi státussal bíró, a szó nemes értelmében műkedvelő társulat volt, ahol színházi szakemberek vezetésével, meghívott rendezőkkel, mi, amatőr színészek olyan előadásokat hoztunk létre, amelyekre ma is szívesen emlékszem vissza. Előadásainkat nemcsak Csíkszeredában, hanem az egész Székelyföldön játszottuk, ugyanis rendszeresen kiszálltunk, túrnéztunk a Népszínház autóbuszával. A temesvári segédszínészi állás pedig az egyik napilapban volt meghirdetve. Gyakorlatilag ez nemcsak állást jelentett, hanem a gyakorlati munka melletti hároméves elméleti és szakmai képzést is.

– A színházi folyamatok, próbák és előadások mély vizében képzett és edzett egykori segédszínészek státusza mára már megszűnt létezni. Milyen emlékeket őrzöl ezekről a tanulóévekről?

– Számomra csodálatos volt profeszionális kőszínház életébe belecsöppenni. Kisebb-nagyobb szerepeket kaptam és mindezzel párhuzamosan folytak a gyakorlati és elméleti órák, amelyeket az ottani színészek tartottak számunkra. A képzést Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára koordinálta, aki lejárt hozzánk vizsgáztatni, illetve a vizsgaelőadásainkat megtekinteni. 

– Temesvár mint város, mint új élettér, milyen változásokat hozott számodra?

– Amikor 1989 szeptemberében leutaztam Temesvárra, az első döbbenetes élményem az volt, hogy ott nem jegyre adják a kenyeret, hanem szabadon vásárolható. Ez fantasztikus szabadságérzetet jelentett abban az időben. Sőt, minden üzlet jobban és gazdagabban el volt látva, mint Erdély többi városában. A felvételi ideje alatt az egyetlen temesvári ismerősünknél, Tőkés László református lelkésznél laktam néhány napig, akiről akkor még nem is gondolhattam volna, hogy néhány hónap múlva a romániai forradalom kulcsfontontosságú főszereplője lesz. Miután alkalmaztak a színháznál, mivel szolgálati lakást nem kaptunk, néhány hónapig a színház melletti szállodában laktam. Ez anyagilag egyáltalán nem jelentett gondot, mivel egészen tisztességes fizetést kaptunk, a szálódai szobák ára pedig nevetségesen alacsony volt, ha jól emlékszem, talán 18 lejt fizettem egy napra.

– Jól és jó helyen voltál ezek szerint, de bizonyára érezted, hogy az egyetemi végzettség hosszú távon csak szükséges lesz a színészi pályádon.

– Persze, ezért kétszer is felvételiztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre az 1990-es évek elején, de, sajnos, sikertelenül. Kellemetlenül érintett és már bele is nyugodtam volna a sorsomba, hogy segédszínész maradok, amikor az új lakótársam, az akkor frissen végzett és Temesvárra szerződött Demeter András színész addig kapacitált, amíg harmadszor is elmentem felvételizni, az alkalommal a Kolozsváron frissen újraindult Színművészeti Egyetemre, ahova aztán fel is vettek, Bíró József osztályába. Rajta kívül Hatházi András és Salat Lehel voltak a legmeghatározóbb színész tanáraim. A színészképzés akkor javarészt a színház büféjében zajlott, mivel az egyetemen még nem kaptunk saját termeket. A helyszűke miatt, voltak olyan kurzusaink és gyakorlati tevékenységeink, amelyeket a felettünk járó évfolyammal összecsapva, közösen látogattunk, így egymás vizsgaelőadásaiban is gyakran szerepeket kaptunk.

– Egy gondolat erejéig még maradjunk Temesváron, Tőkés László személyénél és az 1989-es romániai forradalomnál, hiszen te szemtanúja voltál az ott kirobbant eseményeknek.

– 1989 december 16-án délután értesültem arról, hogy már előző naptól fogva gyertyás tüntetők vették körül Tőké­sék házát, tiltakozásul a lelkészük erőszakos kilakoltatása ellen. Néhány színésztársammal, gyertyákkal „felfegyverkezve” mi is odasiettünk, és beálltunk az élőláncba, amely eleinte javarészt csak nyugdíjas, református öregasszonyokból és kíváncsiskodó fiatalokból állt. Nemsokára megállt egy villamos a közelünkben és annak a tetejére felmászó emberek torkából hallottam először a forradalmi jelszavakat, hogy „Le Ceaușescuval, le a diktatúrával!” Ezt követően verte szét a rendőrség, az akkori milícia a mi békés tüntetésünket is. Menekültünk, ők pedig üldöztek minket, de nem sikerült elkapniuk. Másnap visszatértünk a helyszínre, de ekkor már gyakorlatilag nem lehetett közlekedni a város utcáin, mert tömött sorokban özönlöttek minden irányból az emberek. Persze, a katonaság és a milícia is jelen volt és ekkor dördültek el az első lövések. Később, egy barátommal közösen, megállított minket két szekus – akiket a bokáig érő bőrkabátjukról lehetett felismerni – és két kiskatona. A falhoz állítottak, és géppisztolyt szegeztek a fejünkhöz. Mivel nem sokkal azelőtt szereltem le, jól ismertem a fegyverhasználatot és hallottam azt a kis kattanást, ami a fegyver kibiztosításakor hallatszik. Azt is láttam, hogy az ujjaik a ravaszon vannak, vagyis, ha csak egy millimétert is mozdítják a kezüket, akkor nekünk annyi. De, szerencsére, nem remegett meg a kezük és miután alaposan kifaggattak, igazoltattak minket, végül szabadon eresztettek. Viszont ezek hatására úgy döntöttem, hogy még aznap éjjel vonatra szállok és hazautazom Csíkszeredába. Az volt az utolsó vonat, amely elhagyhatta a temesvári állomást, mivel hajnalban már az egész várost lezárták.

– A többéves segédszínészi múltaddal, illetve néhány sikertelen felvételi után, milyen benyomások értek az egyetemi képzésed során?

– Az az igazság, hogy számomra az első év kimondottan unalmas volt. Olyan gyakorlatokat végeztünk, amelyeket én már régről ismertem és így, már előre tudtam, hogy mi lesz a végkimenetelük. Később, másod- és harmadéven, amikor elkezdtünk konkrét színdarabokkal is foglalkozni, akkor ébredt fel újból az érdeklődésem. 

– Az egyetem elvégzése után a kolozsvári színházhoz kerültél, ahonnan a nagyváradi társulathoz szerződtél, onnan a csíkszeredai Játékszínhez vezetett az életutad, majd ismét visszaigazoltál Kolozsvárra. E vándorévek alatt rálátásod nyílt több erdélyi kőszínház belső működésére, sajátosságára. Mi különbözteti meg egymástól ezeket a társulatokat, mi az, ami egyedivé teszi őket?

– Nincs annál nagyobb élmény, mint új színészkollégáknak, új színpadi partnereknek a szemébe nézni. Mert egy idő után kiismered a társulatod tagjainak a reakcióit, de ha új helyre mész, akkor új emberekkel találkozol a színpadon, és új érzéseket tudsz megtapasztalni. Ez a legnagyobb hozadéka annak, amit ilyen helycserés váltás hozhat. Az új kollégák mindig valami pezsgést, frissítést, felüdülést hoznak az életünkbe mind emberileg, mind szakmailag. Más, a megszokottól különböző viszonyulást, játékstílust, elfogadást és elfogadtatást feltételeznek ezek az új szakmai kapcsolatok. 

– Nagyon sok darabban játszol, de nem tudok visszaemlékezni egyetlen olyan előadásra sem, amelyben főszereplő lettél volna.

– Ez azért van, mivel gyakorlatilag soha nem játszottam főszerepet, de több kulcsfontosságú szerepem is volt, mint például a Tompa Gábor által rendezett Az öreg hölgy látogatása című előadásban Ill alakja, aki miatt és akinek köszönhetően az egész dürrenmatti abszurd helyzet kialakul a darabban. Én teljesen elfogadom azt, hogy a fizikai adottságaim, az arcom karaktere, a fejem kopaszsága miatt predesztinálva vagyok arra, hogy engem csak bizonyos szerepkörökbe lehet kiosztani. 

– Emlékszem, már fiatal, pályakezdő színészként is apaszerepeket játszottál a leggyakrabban.

– Így van, mivel ebből a szempontból a színház nem áll távol a film világától: mindkét esetben a szerepekhez elsősorban arcokat, karaktereket keresnek a rendezők. Így talált rám az egyik filmes szerepem, a Cristian Mungiu által rendezett, a 2023-as cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában is bemutatott R.M.N. című nagyjátékfilmben. Azért mondom, hogy rám talált, mivel nem kellett castingra mennem, hanem személyesen felkértek a szerepre, mivel a film létrehozói úgy érezték, hogy rám illik leginkább az adott karakter. Ez nagyon megtisztelő, viszont roppant ritka eset, hogy a színész számára úgymond „házhoz menjen” a filmszerep. 

– Több alkalommal is díjazták a színészi munkádat különböző társulatok.

– Két olyan díjam van, amire nagyon büszke vagyok. Az egyik a nagyváradi Szigligeti Színház Nívódíja, a másik pedig a csíkszeredai Játékszín Hunyadi László Díja és mindkettőt úgy kaptam, hogy az adott társulat szavazta nekem, ettől olyan kiemelkedően fontosak és kedvesek számomra. 

– Az aktuális évad két frissen bemutatott előadásában is szerepelsz. Páskándi Géza Pornokrácia című – a szerző megfogalmazása szerint – groteszk históriában, amelyet Szabó K. István rendezett, hármas szereped van: piktort, utcaseprőt és környezetvédőt alakítasz. A Puskás Zoltán által színpadra vitt Tom Sawyer című családi musicalben pedig a Ku-Klux-Klan helyi képviselőjének a szerepét osztották rád. Várható újabb bemutatód is ebben az évadban?

– Nemrég kezdtük el Keresztes Attila meghívott rendezővel Mrozek Tangó című abszurd darabjának a próbáit, amelyben „természetesen”, a nagyapa korú Eugéniusz bácsit fogom alakítani.

Borítókép: Tompa Réka

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház / Biró István