„Hiába próbáljuk fölülírni az élet nagy forgatókönyvét...”

– 1964. szeptember 27-én zenész család gyermekeként születtem Bukarestben. Van egy narratíva a születésem körülményeiről, amelyet anekdotaként szoktam felemlegetni: egy zseniális szaktudású zsidó nőgyógyász segített a világra, aki korábban az államelnöki család „udvari nőgyógyásza volt”, a korházból pedig egy államtitkár – akivel a szüleim baráti kapcsolatot ápoltak – szolgálati autója szállított haza, édesanyámmal együtt a nyomorult, vasútállomás melletti, háromszobás tömbházlakásunkba. Ott nőttem fel, a középiskolai tanulmányaimat pedig a közismerten Magyar Líceumnak nevezett, egyetlen magyar nyelvű tanintézetben végeztem az óvodától tizenkettedik osztályig. Nagyon kevesen, tízen-tizenketten jártunk egy osztályba, ami fantasztikus családi hangulatot teremtett számunkra. Az épület, amelyet székely vendégmunkások hoztak létre több mint kétszáz évvel ezelőtt, érdekes volt abból a szempontból is, hogy amint beléptünk az iskola ajtaján, a bejárattal szemben egy hatalmas színpad volt, amely körül félkörben helyezkedtek el az osztálytermek. Délelőtt tehát magyar környezetben tanultam, délután pedig román gyerekekkel játszottam a tömbházak között. Az estéimet pedig az egyedüllét jellemezte, mivel a szüleimnek olyankor általában fellépésük volt.

– A szülei mint zenészek, mindketten országos, sőt nemzetközi hírnévnek örvendtek.

– Édesanyám a George Enescu Filharmónia hegedűművésze, édesapám pedig a Román Rádió zenekarának a karmestere volt több mint egy fél évszázadon keresztül. Érdekességként említem, hogy édesapám annak idején a moszkvai Csajkovszkij Egyetemen tanult olyan tanároktól, mint Dmitrij Sosztakovics és Szergej Prokofjev.

– Milyen életérzést jelentett kisebbségi gyereknek lenni az 1970-es évek Bukarestjében?

– A kisebbségi jogok kérdése akkor még nem volt téma, ezért amikor azt hallották, hogy magyarul beszélünk, vagy amikor délben harmincan, magyarul üvöltve kitódultunk az iskolából, keményen ránk szóltak, sőt egyszer, nagydiák koromban, amikor egy gyárban praktizáltunk, szájba is rúgtak azért, mert az anyanyelvemen szóltam. Ebben nevelkedtem és a másságom már nagyon korán tudatosult bennem, de érdekes módon nem emlékezem rossz szájízzel mindezekre. Vallom és hiszem, hogy az ember milyensége a nemzetiségétől teljesen független.

– Meg tudná nevezni az okát annak, hogy miért választotta a színészi pályát?

– Az már korán kiderült, hogy a zenei hallásom nem olyan, hogy belőlem is muzsikus válhasson, rajzolni nem tudtam, írni még kevésbé, de az adott modell mégiscsak egy művészi életforma volt, így ahogy mondani szokták: mivel máshoz nem értettem, színész lett belőlem. Olyan kilencedikes koromtól elkezdtem statisztálni a Komédia Színházban, anélkül, hogy ezt otthon elmondtam volna, de persze, azért ez sokáig nem maradhatott titokban. A szüleim számára a kérdés már csak az volt, hogy hol felvételizzem a színművészeti szakra: Bukarestben románul, vagy pedig Marosvásárhelyen magyarul? Számomra, tizennyolc évesen, amikor a nemzeti öntudat lángolt bennem, szó sem lehetett arról, hogy ne Marosvásárhelyen, magyar nyelvi környezetben próbáljak szerencsét. 

– Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen első próbálkozásra felvételt nyert Lohinszky Loránd osztályába. Kik voltak az évfolyamtársai?

– Számomra teljesen szokatlan és idegen közegbe csöppentem. Az előkészítőkön valaki – nem akarok nevet mondani, hogy kicsoda – azt kérdezte tőlem, hogy bukaresti létemre, hogyhogy tudok magyarul? Az egykori szájbarúgás nem fájt annyira, mint ez a döfés, amely egy életen át elkísért. Mintha Erdélyben nem is tudnák, hogy a román fővárosban számottevő magyar kisebbség is él. Ekkor döbbentem rá, hogy fájdalmasan keveset tudnak arról, hogy Bukarestben több ezer magyar köztisztviselő, irodalmár, művész, szerkesztő, médiaszakember és politikus él. De a kérdésnél maradva: Firtos Edit és Gáspárik Attila voltak az évfolyamtársaim. Edit jelenleg a nagyváradi társulat művésznője, Attila pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorává vált, de volt színházigazgató, illetve az Országos Audiovizuális Tanács tagja és alelnöke is. Lohinszky Loránd egy életen át a mentorom volt és egyszerűen imádtam őt. Abban az időben a példaképek még léteztek és közöttünk jártak. A jelen fiatalság egyik problémája talán éppen az, hogy már nincsenek ideáljaik. Pedig szükségünk van arra a hitre és csodálatra, amit egy példakép iránt érezhetünk. Lohinszky egy ilyen ideált testesített meg, mivel zseniális színész, tanár és ember volt egy személyben. Kivételesen karakán jellem volt, aki az igényeit és az elvárásait hihetetlenül magasra emelte. Emlékszem, amikor életemben először megláttam, egy pókerarcú, teveszőr kabátos, selyemsálat viselő szoborként vonult, vagy inkább lebegett fel az egyetem lépcsőin. Annyira abszurd volt számomra a látvány, hogy hangosan elnevettem magam. Abban a másodpercben megfagyott körülötte a levegő. Láttam, ahogy a felvett maszkja szétreped az arcán és mögötte egy nagyon enyhe mosolyt véltem felfedezni, amely csak egy századmásodpercig tartott, míg átváltott egy jéghideg arccá, majd bekergetett az osztályomba. Azt hiszem, akkor és ott, azzal az önkéntelen nevetésemmel nyertem meg örökre a figyelmét. Végtelenül hálás vagyok neki mindazért, amit nekem nyújtott és érzem, hogy a biológiai édesapám mellett ő egy második, lelki apám. Az egyetem befejezésekor hihetetlen ajándékot kaptam tőle: elvállalta, hogy a színpadi partnerem legyen a vizsgaelőadásomban. Ez elképzelhetetlen kegy volt, hiszen abban az időben szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy egyetemi tanár, egészen más kaliberű művészként, együtt lépjen fel a diákjával, de ő mégis elvállalta, hogy az én Mozart-figurám mellett megtestesítse Salieri alakját az Amadeus című színdarabban.

– Annak idején, közel négy évtizede, én is láttam ezt a nagyszerű, emlékezetes vizsgaelőadást, mivel Kolozsváron is felléptek vele. Az egyetem elvégzése után pedig, miután ide szerződött a kolozsvári társulathoz, úgy emlékszem, hogy Kao Hszing-Csien A buszmegálló című darabjában lépett fel először a Faragatlan fickó szerepében. Ez a Tompa Gábor által rendezett formabontó, roppant merész és újszerű előadás meghatározó iránymutatója volt nemcsak a kolozsvári, de az egész erdélyi magyar színjátszásnak.

– Az a második szerepem volt. Sigmond István Szerelemeső című darabjában debütáltam – amelyet szintén Tompa Gábor rendezett –, és egy néma, alkoholista pincér szerepét alakítottam. Egy kis kabinetszerep volt csupán, de a mai napig imádom. Lohinszky nagyon szerette volna, ha a marosvásárhelyi társulatnál maradok, de nekem volt alkalmam már az egyetemi éveim alatt együtt dolgozni Tompával, megismerni az ő szakmai hozzáállását a színházhoz és ráéreztem, hogy ő egy olyan művészi irányvonalat képvisel, amelyet én is követni szeretnék.

– Ön roppant egyedi, érdekes és szokatlan előadói stílust hozott magával: minden szerepformálását a nagyon felfokozott, hihetetlenül dinamikus, eksztatikus játékmód jellemzi. 

– Béres tanár úr az egyetemen azt mondta rám: „Maga egy kiabáló színész.” És ez így is volt. Úgy tűnik, hogy alkatilag ez az előadásmód áll hozzám közelebb. Én hiszek abban, hogy a színész a saját eksztázisa által képes kizökkenteni a nézőt a megszokott nyugalmából. Nem a realista, imitációs színház híve voltam, hanem inkább a teatralitás erejében hittem és hiszek ma is. Mert az, amit mi realista stílusnak nevezünk, alig kétszáz éve létezik, míg a színházművészet több mint négyezer éves múltra tekint vissza. Persze, itt nem értékkülönbségekről beszélek, hiszen realista stílusban fantasztikusan gyönyörű előadásokat lehet létrehozni, a baj csak az, hogy ezt a stílust mi kicsit félreértelmezzük, és eléggé hibásan gyakoroljuk. Az igazi realista színjátszás nagyon kemény dió. Anatolij Vasziljev, aki az improvizáció nagymestere és az egyik legkísérletezőbb szellemű rendező volt, többször hangsúlyozta azt, hogy ha kiejtjük Sztanyiszlavszkij (a realista színjátszás iskolateremtője – szerk. megj.) nevét, akkor rögtön jelenjen meg előttünk egy tábla, amin az áll: „Vigyázat! Magasfeszültség! Életveszélyes!” Ugyanakkor mindez fordítva is igaz: attól, hogy egy előadás túlmozgásos, túlenergizált és túlkiabált, attól még nem válik színházzá.

– Honnan és miként meríti a szükséges energiát ehhez a nagyon intenzív, explozív előadásmódhoz?

– Az energiával való bánásmód és annak generálása, illetve féken tartása tanulható technikai módszere a színészetnek. Azon felül pedig közrejátszik egyfajta hit és félelem is, mert az természetellenes állapot, hogy valaki a teljes valóját kitegye közszemléletre. Ez a felfokozott félelem olyan metafizikus kapcsolatot teremt a belső energiákkal, amelyek vitalizálják a színészt és megérintik, felrázzák a közönséget.

– Most zárul a 37. évad amióta ön a kolozsvári társulat tagja. Visszatekintve, voltak olyan szerepei, amelyek kiemelkedő csúcsoknak számítottak a karrierje szempontjából?

– Borzasztóan izgulékony vagyok a színpadon, és talán azért nem érzékelek különbséget a szerepek között. A legkisebb figurától, a legnagyobb főszerepekig mindenik egyformán fontos és kedves számomra.

– Ön, aki évtizedek óta tanít a színművészeti egyetemen, hogy látja, mi az alapvető különbség az egykori és a jelenkori felsőoktatási módszerek és lehetőségek között?

– A színház és a színészet élő, a kifejezésmódjában állandóan változó, fejlődő struktúra. A baj az, hogy sajnos elementáris hiányosságokkal, szegényes szókinccsel érkeznek a líceum elvégzése után a diákok az egyetemre. Tagja vagyok az ARACIS-nak (Román Felsőoktatási Minőségbiztosítási Ügynökség – szerk. megj.), ezért rálátásom van az egész oktatási rendszerre, és úgy vélem, hogy az elemi oktatásban nincsenek különös problémák, de valahol a középiskola és a líceum között történik egy törés. A legtöbb elsőéves hallgató számára például gond és teher az olvasás. Egy Shakespeare-drámát elolvasni és értelmezni, egyszerűen meghaladja a képességeiket. Nagy felelősség az oktatás és én nemcsak a színpadon, de a katedrán is hatalmas lelkesedéssel és pátosszal adok elő. Nem sajnálom a befektetett időt és energiát, de azt látom, hogy szinte képtelenség bepótolni a diákokkal a kezdeti hiányosságokat. Beszéltem már a példaképek fontosságáról és úgy gondolom, akkor válik a szakmája mesterévé a színész, amikor már le tud válni ezekről a példaképekről. A tanítvány akkor érik be, amikor már képes a saját lábára állni, külön egyéniséggé válni és képes utolérni, vagy akár meghaladni a mesterét. A jó tanár, szerintem olyan, mint egy korrepetitor, aki a háttérben maradva úgy tudja a tanítványát szolgálni, hogy az fejlődni tudjon.

– Tagja az Uniter szenátusának. Mit jelent ez pontosabban?

– Az Uniter egy szakmai egyesület, amelyet Ion Caramitru alapított rögtön a forradalom után. Egyfajta szindikátus, amely önálló szervezetként képviseli a színházi szakmát. Van egy négyévente megválasztott szenátusa, vezetői tagsága, amelynek immár harmadik mandátumom óta én is a tagja vagyok. Feladatunk többek között az Uniter-fesztiválok és -gálák megszervezése, a vizionáló bizottságok kinevezése, a döntőzsűri tagjainak kiválogatása. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a magyar színjátszás igen fontos helyet foglal el és nagy szakmai tiszteletnek, megbecsülésnek örvend úgy ebben a szervezetben, mint az egész romániai kulturális életben.

– Van bakancslistája? Kimaradt valami az életéből?

– Mintha minden kimaradt volna, és mintha egyszerűen elszaladt volna az életem. Úgy érzem magam, mint az egyszeri utas az állomáson, aki ott maradt a batyujával, mert lekéste a vonatot. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok hálás a sorsnak, mert ismétlem, úgy érzem, hogy nagyon szerencsés életem volt, és mindent, amit lehetett, a Fennvaló megadott nekem, olyan értelemben, hogy kiváló, sőt zseniális rendezőkkel és színészekkel volt lehetőségem együtt dolgozni a pályám során. Magánéletem viszont nem nagyon van, mivel nekem a szakmám a mindenem. Beismerem: én örökké szakbarbár voltam. Nekem szinte kizárólag csak a színház az életem, ezért némi fájdalommal tapasztalom, hogy sok mindenből kimaradtam. Talán az önmagam elfogadása, az önmagammal való megbékélés fog majd feloldozni végül. A Faustból merítve: az utolsó percekben is az ember, amíg cselekvésre és tettre képes, addig egy szerencsés ember. Lehet, hogy mindez örökletes, mivel édesapám a halálos ágyán, kómában fekve, az utolsó lélegzetéig vezényelt és instrukciókat adott egy képzeletbeli zenekarnak, és így lépett át az öröklétbe. Mert a zene volt az élete és a halála. Olyan modellek ezek, amelyeket akarva, akaratlanul továbbviszünk, és a legtöbbször hiába próbálunk harcolni ellenük és próbáljuk felülírni az élet nagy forgatókönyvét, mert nagymértékben befolyásolnak és meghatároznak minket, a sorsunkat, az életünket.

Borítókép: Tompa Réka

Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Bíró István