„Egyszerűen imádok főzni...”

Temesváron születtem, de csak néhány évig éltünk ott, mivel a szüleim, akik mindketten színészek voltak, átszerződtek Nagyváradra. Temesvárról csak egyetlen meghatározó gyermekkori élményt hoztam magammal, az 1977-es földrengés emlékét, amikor is éjjel, a katonaság terelt ki minket a tömbházunkból. Képileg megmaradt bennem, hogy a felfordulásba és a pánikban ki mit vitt magával, általában teljesen felesleges tárgyakat, amit éppen fel tudtak ragadni. Például volt, aki óriási üveg meggybefőttet szorongatva szaladt le a lépcsőkön, én pedig az uzsonnás táskámat vettem magamhoz. 

– Bennem is élénken élnek az akkori földrengés gyermekkori emlékképei és gondolom, mindenki így van ezzel, aki megélte azt. Ezek szerint Nagyváradon nőttél fel és tanultál.

– Temesváron, majd Nagyváradon is német nyelvű óvodába jártam, majd az Ady Endre Elméleti Líceum diákja lettem, ott is érettségiztem. 

– Anyanyelvi szinten beszélsz németül?

– Gyerekként igen, anyanyelvi szinten beszéltem, sőt a családi legendárium szerint az első szó, amit kimondtam, az is németül hangzott. Első osztályos koromban, az első iskolai napon, amikor mindegyikünknek be kellett mutatkoznia, én németül kezdtem el beszélni, amit az osztálytársaim nagyon viccesnek találtak és kinevettek. Ez nagyon megsértette az önérzetemet, és akkortól nem voltam hajlandó többet németül beszélni, mondhatni örökre szakítottam ezzel a nyelvvel. A Kurázsi mama gyermekei című előadásban azért csak hasznát vettem a nyelvtudásomnak, mert a darabban levő songok, vagyis betétdalok német nyelven hagzottak el. 

– Színész szülők gyermekeként, az már korán eldőlt, hogy színésznő szeretnél lenni?

– Nem, mivel voltaképpen soha nem akartam színész lenni. Mint néző, minden színházi bemutatón ott voltam ugyan, de nem voltam sem az iskolai színjátszó kör tagja, sem pedig szavalóversenyeken nem vettem részt. Reál beállítottságú voltam, de szerettem olvasni is, meg a képzőművészet is vonzott, de a színjátszás irányába nem éreztem affinitást. Közvetlenül érettségi előtt volt egy revelációm, amikor egy Eminescu-vers elolvasásakor úgy éreztem, hogy azt az élményt meg kell osztanom a világgal. Otthon, a konyhában elszavaltam a szüleimnek is, majd kijelentettem, hogy nem jogász vagy orvos leszek, amint azt eredetileg terveztem, hanem színész válik majd belőlem. A döntésemet tett követte, és el is mentem Marosvásárhelyre felvételizni, ahova nem vettek fel. Sem első, sem második próbálkozásra. Úgyhogy elszegődtem a szatmárnémeti társulathoz segédszínésznek egy évadra.

– Ma már nem létezik ez a színházi státusz. Miben állt a segédszínész munkája?

– A segédszínész elméletileg statisztál, és kisebb szerepeket old meg, gyakorlatilag azonban ugyanazt csináltuk, mint a hivatásos színészek, csak éppen nem volt diplománk. De a rendező, ha meglátott bennem valamit, akkor nagyobb szerepet is rám oszthatott, miként ez többször is előfordult velem. „Három az isten igaza” alapon, még egy esélyt adva magamnak, harmadjára már a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem akkor frissen újraindult színész szakára felvételiztem, ahova sikeresen be is jutottam Bíró József színművész osztályába. 

– Az egyetemi évek meggyőztek arról, hogy jó döntést hoztál, amikor a jogász, illetve az orvosi hivatás helyett inkább a színészetet választottad?

– Igen, mivel az egyetemi évek csodálatosak voltak. Az osztályvezetőnk mellett olyan nagyszerű tanáraink voltak, mint Hatházi András, Spolarics Andrea és Salat Lehel. Velük és az évfolyamtársainkkal közösen szinte családot alkottunk. Olyan burokban éltünk négy éven keresztül, amely mindentől megvédett bennünket, de a színésszé formálódásunk folyamata tele volt kihívásokkal, örömökkel és bánattal, összezördülésekkel és kibékülésekkel. 

– Az egyetem elvégzése után a kolozsvári társulathoz szerződtél. Én még élénken emlékszem az első szerepedre: Shakespeare Troilus és Cressida című darabjában, amelyet Tompa Gábor rendezett, te játszottad a női címszerepet. 

– Igen, végzett színészként valóban az volt az első nagy lélegzetű szerepem, viszont egyetemista koromban is volt egy számomra nagyon fontos felkérés. Molnár Ferenc Liliom című drámájában, amelyet – isten nyugtassa – Kövesdy István rendezett, én játszhattam a Julika szerepét a főszerepet alakító Kardos Marci mellett. 

– Érdekes, hogy színész házaspár lányaként, mintegy másolva a mintát, te is egy színészkollégádhoz, Orbán Attilához mentél feleségül. 

– Sőt, még a szüleim kalandos, vándorló életútját is követtem. Édesanyám, Bányai Irén és édesapám, Laczó Gusztáv, mindketten a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végeztek, majd Nagyváradra szerződtek, onnan a sepsiszentgyörgyi színházhoz kerültek, ahonnan Temesvárra költöztek, hogy onnan aztán ismét a nagyváradi társulathoz kerüljenek vissza. Mi a férjemmel, akivel évfolyamtársak voltunk, az egyetem elvégzése után először a kolozsvári társulathoz szerződtünk, majd három évad után másik három évadra a nagyváradi Szigligeti Színházhoz szerződtünk át, majd egy évet a csíkszeredai Játékszínnél dolgoztunk, hogy aztán ismét visszatérjünk Kolozsvárra. 

– Kicsit úgy jártatok, mint az a szerzetes, aki elhagyta a kolostort, hogy isten felkutatására induljon, majd sokévi bolyongás után a régi cellájába tért vissza, mert rájött, hogy valójában ott állt legközelebb az Úrhoz. Titeket mi indított el erre a vándorútra?

– Fiatalok voltunk, tele lelkesedéssel: meg akartuk hódítani és váltani a világot. Ugyanakkor ki akartuk próbálni magunkat más körülmények között, más színházakban, más társulatoknál is. Tele voltunk ötletekkel, de rá kellett jönnünk, hogy a nagyváradi társulat nem nyitott a változásokra és ezért nem is tudtak minket elfogadni. Miután elígérkeztünk Parászka Miklós rendezőnek, aki akkor a csíkszeredai színház igazgatója volt, felhívott Tompa Gábor is, hogy térjünk vissza a kolozsvári társulathoz. Úgyhogy becsületből egy évadot leszolgáltunk a Játékszínnél, majd visszatértünk ide, Kolozsvárra, ahol azóta is, lassan negyed évszázada szolgáljuk a közönségünket. 

– Mik a jellegzetességei egy színész házaspár mindennapjainak?

– Szerintem, ugyanazok a gondjaink és örömeink vannak, mint minden házastársnak, legfennebb annyi a különbség, hogy támogatni tudjuk egymást a munkánkban azzal, hogy segítünk a párunknak szöveget összemondani, betanulni, végszavazni. Ami nehezebb számunkra, az az előre tervezés és az időbeosztás logisztikája, mivel mi általában egy fél nappal korábban tudjuk meg a másnapi munkahelyi programunkat. 

– Bánffy-vándordíjban részesültél a Kurázsi mama és gyermekei című előadás (rendező: Armin Petras) címszerepében nyújtott alakításodért. Hogy jellemeznéd ezt a szerepedet?

– Viccesen fogalmazva: a szegény ember nem is élhet kurázsi nélkül. De komolyra fordítva a szót, bennem ez a szerep mindig kapcsolódik egy másik alakításommal, Anna szerepével Gorkij A mélyben című darabjából, amelyet Yuri Kordonsky állított színpadra. Anna alakját magamra öltve mindig úgy éreztem, hogy megtisztulok, a Kurázsi mama szerepe után pedig mindig mintha bepiszkolódtam volna. Általában minden Kurázsi mama-előadás után sétálnom kellett egy jót, hogy „kiszellőztessem” magamból a szerepet. 

– Van egy másik szenvedély is az életedben: a szakácskodás.

– Gyerekkorom óta szeretek főzni. A szüleim sokat jártak kiszállásokra, turnékra és olyankor igyekeztem mindig meleg étellel várni őket haza. Az úgymond profi szakácskodás útján az indított el, hogy egy színházi világnap alkalmával a kolozsvári Via vendéglőben lehetett jelentkezni kuktának, ahova be is neveztem. Amint beléptem és megcsapott a konyha illata, rögtön otthon éreztem magam a vendéglőben. Annyira megtetszett mindaz, amit ott tapasztaltam, hogy elvégeztem egy szakácskurzust, amely részben elméleti képzésből állt és több száz óra gyakorlati tevékenységből, amelyet ott, a Via étteremben abszolváltam, valamint a vizsgamunkámat is ott készítettem el és mutattam be. Azóta is gyakran bejárok hozzájuk segíteni és a következő évek színházi világnapjain már én állíthattam össze az egész ünnepi menüsort. Ez azt jelenti, hogy már az esemény előtt néhány héttel ki kellett találnom öt különböző előételt, főételt és desszertet, amelyeket prezentálnom kellett, vagyis előzetes kóstolót kellett főznöm belőlük. Mindez nagy kihívás volt és maradt számomra, mert egyszerűen imádok főzni. 

– A kolozsvári színház által immár több mint tíz éve elindított néző-színész közötti kötetlen beszélgetések sorozata, a Livingroom & Laczó Juli Sava-borsa, miként az elnevezése is mutatja, összeforrt a személyeddel és a neveddel.

– Igen, ezeknek a rendezvényeknek én vagyok az állandó szakácsa, viszont a kuktáim mindig mások. Igyekszem minden esetben a meghívott színész ízléséhez igazítani a Livingroom menüjét, hogy az adott étel reprezentálja őt. Nem beszélem meg velük előre, hogy mi készül majd, ez minden esetben meglepetés. Csupán azt szoktam előre megkérdezni a meghívottól, hogy van-e valamiféle ételallergiája. 

– A recept szerinti főzés vagy a kísérletezés híve vagy inkább?

– Szeretek a konyhában improvizálni, de vannak bizonyos alapok, amelyek megkerülhetetlenek. Csak egy példát mondok: gulyásleves csak és kizárólag marhahúsból készülhet. Ha már gombát, szalonnát, egyebet is teszünk bele, az nagyon finom lehet, de az viszont már nem gulyás. 

– Vannak kedvenc fűszereid?

– Nagy barátom a friss bazsalikom és a kakukkfű, amelyeket gyakran és szívesen használok.

– Van olyan konyhai eszközöd, amelyet mindig viszel magaddal, ha meghívnak főzni?

– Igen, a konyhai késem olyankor mindig nálam van. Egy franciaországi turnénk alkalmával sikerült beszereznem az első, jó, középkategóriás Sabatier-féle séfkésemet, amelyet nagyon szeretek, csak sajnos, mivel kovácsolt szénacél pengéje van, a sok fenéstől lassan egyszerűen elfogy a penge. Azóta több séfkésem is lett, de ez, az első maradt az örök kedvencem.

Borítókép: Tompa Réka

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház / Biró István