Sugárzóna
Ettől eltekintve mégis sikerül Kolozsvárra érkeznem, mert Keresztes Attila éppen utazik. Remekül beszélgetünk mindenről, Macbeth-ről, a Neoplantáról, a színházról általában, a magyarságról. Aztán begurulunk a színi udvarára, és elkezdődik Péter futása.
A Matyi téren Florin Bican vár, aki az új kötetét hozta el nekem. Florin nagyon szellemesen forgatja ki a klasszikus román meséket vagy a mai tahók nyelvét és világát – legutóbbi könyve éppen erről szól. Beülünk egy kávéra, beszélgetünk egy keveset, de aztán rohanok is, hogy a lyányom magyar állampolgársági kérését aláírjam. Intézés után meghívom uzsonnázni, és azt javaslom, szokásunktól eltérően ne találkozzunk délután, hiszen annyira meg van hűlve, hogy alig dünnyög.
Aztán a színházba rohanok, ahol Salat Lehellel találkozom, akivel szintén nagyon rövid ideig beszélgetünk, mert neki meg szemüvegvásárlásra kell rohannia a barátnőjével. Együtt ebédelünk ugyancsak kutyafuttában, mert egy sajtós kerekasztalra robogok.
Ott aztán megpihenek, legalábbis lábilag. Mert agyilag viszont most kell igazán ott lennem, elmondanom, mit tartanék érdekesnek, hogyan látom ezt az egész média-ügyet. Mint minden gyűlésen, elégedetlen vagyok magammal is, azzal is, amire jutottunk. De nyilván minden folyamatnak megvan a maga ritmusa és medre.
Ötkor találkozom azzal, aki hazavisz. Laza fazon, a felesége elektronikus fiókjából szervezte meg az utunkat, brownie-kkal kínál bennünket, ahogy beülünk. Mellette fiatal srác hatalmas hátizsákkal. „Domnu merge la București” – mondja a kocsi tulajdonosa. A gyermek egész úton netezik, telefonál, szervezi a tüntetést. Talán azért is vagyok annyira felháborodva azokon, akik globálisan lenézik az egész tiltakozást és minden résztvevőt: ez a srác mindent tud, mindenre figyel, percenként mondja az új híreket, egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki nem érti, miért megy ki az utcára.
Estére hazaérek, beleájulok az ágyba, nézem a gyilkosaimat. Hazahozott a ringlispíl.
