Pénzérmékre bukkantak a Hintz-gyógyszertár pincéjében

GĂZDAC ALFÖLDY ÁGNES

Felfedezés

Fortuna Felix – hitték a régiek. A szerencse forgandó és nem válogatós, életkortól és tapasztalattól függetlenül bárkire rámosolyoghat. A régészeti kutatásban sincs ez másként. Így történhetett, hogy a patikamúzeum (Hintz-ház) épületének restaurálásakor Vágó Katalin régészhallgató, aki részt vett az épület pincéjében végzett előzetes régészeti feltárásokon 2020 márciusában kettős éremkincsre bukkant.

Egy-egy kincs előkerülése nagyszerű dolog a történelemtudomány szempontjából, hiszen a pénzek nagyon sok érdekes dolgot mesélhetnek a múltról. A Hintz-gyógyszertár pincéjében elásott kincs Kolozsvár történelmének kevésbé ismert korszakát tárja fel előttünk, ugyanakkor egy eddig ismeretlen személy szomorú történetét is megismerhetjük.

Három alapvető kérdés merül fel kincslelet előkerülésekor: ki ásta el és mi okból, illetve miért maradt rejtve ilyen hosszú időn keresztül. Írott források hiányában ezek a kérdések csupán részlegesen válaszolhatók meg. Sajnos, a legtöbb ókori vagy középkori kincslelet esetében ez a helyzet. A 19. század szerencsére bővelkedik írott forrásokban. A hatóságok hivatalos dokumentumai mellett a helyi újságok és folyóiratok hitelesen, közvetlen hangnemben beszélnek a város életéről. Ezekből kiindulva kerestük a választ a három fent említett kérdésre.

Történelmi kontextus

A lelet 972 darab érméből áll, amelyeket két ásványvizes palackban rejtettek el. A palackok agyagból készültek, és bélyegzővel voltak ellátva. A kerámia felületére pecsételt bélyegzők bizonyítják, hogy távolról importálták, s a Hintz-patikában gyógyvízként árulták őket. Mindkét palack a mai Csehország északnyugati részéről származik, az egyik Karlovy Varyból (Karlsbad), a másik pedig Zaječicéből. Mindkét helység már a 19. század közepén gyógyvizeiről híres fürdőhelynek számított. 

A csehországi gyógyvizes kerámiák
(Fotó: Sergiu Odenie felvételei/Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum)

Az éremkincs legnagyobb részét az Osztrák–Magyar Monarchia által 1868–1872 között kibocsátott 10 és 20 krajcáros ezüstpénzek teszik ki. A hétköznapi pénzeken kívül néhány értékesebb darabot is találunk: 17 ezüsttallért a 18–19. századból és öt aranyérmét (forintot) a 19. század közepéről. A legfrissebb érmék keltezése (1872) arra utal, hogy a kincs elrejtését ehhez az évhez közel kell keresnünk. A legvalószínűbb, hogy a pénzeket 1873-ban ásták el, annál is inkább, mivel Kolozsvár ebben az évben megrendítő események színtere volt.

Húszkrajcáros váltópénzek 1868-ból és 1872-ből
(Fotó: Sergiu Odenie felvételei/Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum)

Az Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságát a kiegyezés utáni első években túlzott optimizmus és spekulatív befektetések sokasága jellemezte. A légbuborék néhány nappal a bécsi világkiállítás megnyitása után, 1873. május 9-én pukkadt ki, amikor a bécsi értéktőzsde összeomlott. Ez a dátum tekinthető a történelem első „fekete péntekének”. A források szerint egyetlen napon több mint 120 csődöt jegyeztek be az osztrák fővárosban. Az esemény a monarchia virágzó időszakának a végét jelentette, s általános gazdasági és pénzügyi válságot idézett elő. A tőzsdekrach híre hamarosan Erdélybe is eljutott. A kolozsvári Magyar Polgár című napilap, amely a progresszív polgárság szócsöve volt, néhány nappal a tőzsde bukása után terjedelmes cikket közölt a címlapon A szédelgés első eredménye címmel. Az írás élesen bírálta a spekulatív tőzsdei ügyleteket, amelyek „gombamódra” terjedtek el a vidéki városokban is. A szerző aggodalmát fejezte ki a válság esetleges átterjedése miatt Pestre, de Erdélybe is, mert „ha Bécsben baj van, mi is szenvedünk”.

Az Erdélybe is begyűrűző pénzügyi problémákat egyéb körülmények is súlyosbították. Ugyanis 1873-ban a gabonabetegségek és a szárazság miatt a termés katasztrofálisan rossznak bizonyult. A pénzügyi válság egyik kedvezőtlen hatása a készpénz hirtelen eltűnése volt, ami a kolozsvári újságokban megjelent cikkekből is kitűnik. Ébner Sándor, az Erdélyi Gazda című lap küküllővári tudósítója 1873. augusztus 10-én arról panaszkodott, hogy az aszály tönkretette a földeket és a legelőket, a jószágnak nincs mit ennie, a hús ára drasztikusan csökkent, de senki sem vásárol, mert „úgy látszik, hogy a legfontosabb gazdasági erő – a pénz – mindenütt hiányzik”. 

Pénzzel teli ásványvizes palack (Fotó: Sergiu Odenie felvételei/Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum)

Mintha ezek a csapások nem volnának így is elég súlyosak, 1873 tavaszán Magyarországon kitört az utolsó nagy kolerajárvány. Az alapvető higiéniai feltételek (ivóvízhálózat és kanalizálás) hiánya miatt a kolera a nyári hónapokban egyre inkább elharapózott Kolozsváron is. A járvány időszaka alatt a hatóságok naponta közölték az újságokban a betegek, az elhunytak és a gyógyultak számát, így mindenki első kézből értesülhetett a helyzet súlyosságáról. Elképzelhetjük, hogy milyen pánikhangulat uralkodott Kolozsváron, ha a városi vezetés szükségesnek látta a halotti harangozás teljes betiltását.

Aranyforintok 1848-ból és 1856-ból
(Fotó: Sergiu Odenie felvételei/Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum)

Ki rejthette el?

A történelemkutatás néha bűnügyi nyomozáshoz vagy éppen kirakós játékhoz hasonlít. Az igazság feltárásához minden részletnek a helyére kell kerülnie. A Hintz-ház pincéjében előkerült kincslelet megfejtésének kulcsa az érmek korabeli értékének a meghatározása. A pénz értéke viszont nem abszolút dolog, hanem mindig a fizetések és az árak függvényeként alakul. Az éremkincs különböző pénzeit körülbelül 237 osztrák értékű ezüstforintra (gulden – az osztrák–magyar pénzrendszer alapja 1892-ig) lehetne átváltani. Ebben a pénzrendszerben 1 forint = 100 krajcár. A fő kérdés az, hogy mit lehetett vásárolni ennyi pénzért 1873-ban. Sikerült összeállítani egy listát néhány fontosabb termékkel. Az árakat a Magyar Polgár hasábjain hirdetett reklámokból ollóztuk össze. Ezek alapján 23 700 krajcárért körülbelül 474 kg marhahúst vagy 128 kg kubai kávét lehetett volna venni 1873-ban.  

Magyar Polgár, 175. szám, 1873. augusztus 1.

Ha a korabeli fizetéseket nézzük, az derül ki, hogy 237 forint nem volt hatalmas összeg, persze attól függ, hogy kinek. A vármegyei segédjegyző fizetése 600 forint volt évente, tehát körülbelül fél év alatt kaphatott ennyit, a napszámos viszont körülbelül másfél évi kemény munkával kereste meg a 237 forintot. A fentiekből kiindulva megállapítható, hogy a középréteghez tartozó városlakó az elásott pénzből néhány hónapig fedezni tudta a legszükségesebb kiadásait. 

A Hintz család viszont a város krémjéhez tartozott. Tudjuk, hogy a família a város legfontosabb patikájában jövedelmező üzletet működtetett. A kapcsolati szálak a város társadalmi elitjéhez kötötték a családot. Az akkori patikus, dr. Hintz György József felesége, Groisz Emma a város egyik legrangosabb polgári családjából származott, édesapja számvevőszéki tanácsos, nagybátyja pedig polgármester volt egykor és a Gubernium alelnöke. Nehezen lehet elképzelni, hogy a Hintz család bármely tagjának szüksége lett volna arra, hogy viszonylag szerény összeget elásson a házuk pincéjében. Akkor mégis ki lehetett a pénz tulajdonosa? 

Egy gazdaságilag válságos időszakban, amikor a pénzintézetek sem voltak elég biztonságosak, a Hintz-ház raktárként használt pincéje ideális helynek tűnhetett a félretett pénz elrejtésére. A kincs tulajdonosa nem véletlenül választotta a gyógyszertár pincéjét, ahová a házból és az udvarról is le lehetett jutni. A hely egyszerre volt biztonságos és hozzáférhető. Az elrejtő meg volt győződve arról, hogy szükség esetén bármikor lemehet, s kiáshatja a palackokat. Így minden jel arra utal, hogy az „elkövető” állandó jelleggel az épületben dolgozott. A kincs összértéké alapján a pénz tulajdonosa tehát egy átlagos jövedelemmel rendelkező személy lehetett, aki nagy valószínűséggel a Hintz-gyógyszertár alkalmazottja volt az 1870-es évek elején. A további kutatások talán a nevét is felfedik majd...

Magyar Polgár, 164. szám, 1873. július 19.

Miért maradt rejtve?

Eddig nem került elő közvetlen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy mi történt a tulajdonossal, miért nem tudott hozzáférni az elrejtett pénzhez, vagy mi okból nem tudta (nem akarta?) megosztani a titkát valakivel. Talán egyedülálló, magányos ember volt, aki senkiben sem bízott? Lehetséges. Mindenesetre nagyon valószínű, hogy az 1873 nyarán Kolozsvárt megtizedelő kolerajárvány volt az oka annak, hogy a pénzt csak napjainkban találták meg. A Hintz-házban felfedezett éremkincs egy emberi tragédia kézzel fogható bizonyítéka, mivel a tulajdonos megbetegedése és hirtelen halála tűnik a leghihetőbb forgatókönyvnek.

Vásárnap a Főtéren a 19. század végén, Veress Ferenc felvétele (Forrás: Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum)

Az éremkincs a nemrég újranyitott patikamúzeum egyik alagsori kiállítótermében tekinthető meg. Nyitvatartás naponta 10–18 óra között.

(A szerző történész, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum numizmatikusa)

Köszönettel tartozom a ház tulajdonosának, Hintz Györgynek és édesanyjának, Hintz Editnek, akik értékes információkat szolgáltattak a kutatáshoz.