Strohschneider mester premierje a levegőben
A bécsi tornatanár izgalmas mutatványait sok ezer ember nézte végig
„Tegnapelőtt még senki sem beszélt Strohschneider mesterről, a levegő királyáról. Tegnap már szórványos hírek keringtek róla a városban és sokan látták is az előkészületeket, amelyek az Opera előtti térségen folytak. Az a hír járta, hogy Strohschneider Artúr osztrák »tornatanár« húsz méter magasságban fog lebegni a tér felett kihúzott kötélen. A 20 méterből néhány perc leforgása alatt 26 lett, majd 40 méterről suttogott mindenki. Ma reggel ezután a következőket hallottuk regélni:
— A kötéltáncos nemcsak egyedül táncol a kötélen. De Timișoarán átvitt valakit talicskán! Ötezer lejért akadt egy munkanélküli, aki vállalkozott erre a túrára! (1923-ban a román kormány rendeletet adott ki, amely előírta, hogy a közigazgatásban és a hivatalos dokumentumokban románul kell feltüntetni a helységneveket – szerk megj.)
Azután már mindenki tud róla ezt, meg azt és egyre nő az izgalom. Valaki tudni véli, hogy egy órakor délben lesz a nagyprodukció az Opera előtti téren, de ezt hamarosan lehurrogják az okosabbak:
— Délután négy órakor lesz és este hatkor.
— Este hétkor lesz, és itt marad különben is két hétig.
Mégis egy órakor!
Így azután kicsit kétkedve indulunk el egy óra előtt a tér felé. Egyelőre nem látszik semmi. A piaci árusok után maradt enyhe szeméttömeget seprik, az utca felett kifeszített drótokon jelentéktelen villanykörték himbálóznak és egynéhány szerény veréb táncoltatja magát előre, hátra.
De azután minden kétely eloszlik, amikor meglátjuk a fekete tömeget, amely ég felé emelt arccal mered a magasba. Már látjuk a kifeszített kötelet is, amely izgalmasan vékonynak tűnik a végtelen ég távlatában. Az Opera tetején ugródeszkához hasonló emelvény áll, ugyanilyen épült a szembe lévő ház tetején is. Néhány fekete árnyék mozog a különböző háztetőkön és az emberek izgatottan találgatják »,hogy melyik a mester«. Valaki előveszi az óráját és azt mondja, hogy még három perc hiányzik a produkcióig. Egy kislány hallatlan izgalomba jön erre a kijelentésre és hangosan zokogni kezd, mert valaki elébe állt és most fél attól, hogy nem fogja látni a kötéltáncost, aki vagy húszméternyi magasságban a feje fölött fog eltáncolni. Az izgalom nőttön nő és csak akkor enyhül némasággá, amikor a hangszóró világgá röpíti, hogy:
— Hallo! Hallo! Atențiune!
Nem halljuk, mit mond a hangszóró. Bizonyosan elmondja Strohschneider mester élete történetét, eddigi pályafutását a levegőben és minden egyebet, ami még a tárgyra vonatkozik. A közönség is unja a hosszú beszédet és csak akkor lélegzik fel, amikor bécsi valcer hangjai törnek utat a hangszórón keresztül.
Vaida volt miniszterelnök a nézők között
A bécsi valcer hangjai közepette jelenik meg háza erkélyén Vajda Sándor volt miniszterelnök. Néhány diáksapkás gyermek társaságában van, hajadonfővel és kabát nélkül várja a mester megjelenését a háztetőn.
Strohschneider Arthur megjelenését síp jelzi. Kilép az egyik ugródeszkára és elegánsan meghajol. Ha jól látjuk, szürke ruhát visel, szürke sportsapkát, sált és tánccipőt. A közönség tapsol, a mester rágyújt egy cigarettára, széles, jóízű mozdulattal. Nagyon szépen fest ott fenn a magasban, a kék ég szolgál háttérül és előtte a kifeszített kötél, amelyen most mindjárt elindul.
Előrelép a kötél felé és a valcer hirtelen abba marad. Feszül az izgalom a levegőben. Strohschneider elindul. Lassan, szabályosan, egyforma léptekkel átsétál a kötélen. Azután kiköt az Opera tetején. Taps és a hangszóró újabb valcerbe kezd. Némi előkészületek után ismét elindul a parányinak tűnő ember fenn a magasban és most már gyorsabb léptekkel halad visszafelé. Közben mókázik. Hirtelen leejti az egyik lábát, majd utána a másikat, azután nevetve int le ülőhelyzetben a kötélről. Az embernek a lélegzete is eláll az ijedtségtől, de ő úgy áll fel a kötélről, ahogy közönséges ember a szoba padlójáról sem emelkedik fel egyhamar.
Most hosszabb a szünet ott fenn a háztetőn. Strohschneider leveszi a sapkáját, megtörli verejtékes fejét, leveszi a kabátját, néhányszor végigsurol cipője talpával a deszkán, azután kezében hatalmas egyensúlyozó botjával ismét elindul. Hátrafelé megy. Vigyázva teszi képtelenül biztosnak ható lábait, egyiket a másik után. Mintha keresné a kötelet. Fantasztikus kezd lenni a látvány, ahogy megy biztosan, egyenesen, hallatlanul könnyedén a kötélen, hátrafelé. A közönség tapsol, az Opera tetején hajlong a művész, szól a valcer, a szép bécsi keringő, amely bizonyosan kis hazai csemegéül szolgál az osztrák mesternek erdélyi turnéján, és aki bizonyosan semmi pénzért sem lenne hajlandó átmenni a kifeszített kötélen mondjuk egy magyar valcer hangjai mellett.
Tótágas a levegőben
Azt, hogy időnként úgy tesz, mintha le akarna zuhanni a magasságból, azután kedélyesen helyet foglal a kötélen és lenevet ránk, már egészen megszoktuk. De amikor most eljut a kötél közepéig és botját elhelyezi a drótközepén, maga pedig letérdel, a lélegzetünk is eláll: csak nem akar tótágast állni?
De bizony akar. Másik lábát is lehelyezi, azután mindkettőt maga alá húzza, és lassan felemelkedik. Szoborszerűen szép látvány, a levegőben megfeszülő ember és remek, szép a mozdulat, ahogy lassan, fegyelmezetten visszaereszkedik a kötélre. Két falusi bácsi áll mellettünk és az egyik azt mondja nagy csendesen:
— Nagy dolog ez.
Mire a másik nagyon határozottan rá mondja:
— Ez a legnagyobb dolog a világon.
Mi is majdnem így vagyunk vele. Ha nem is a világ legnagyobb dolgának minősítjük ezt az eseményt, amelynek szemtanúi vagyunk, de esetleg a második helyre igényt tarthat. Mindig csodáltuk azt, aki mondjuk a strand homokjában tótágast áll, az artistákat is csodáltuk, akik egymás hegyén-hátán állnak tótágast, de minden csodálatunk ezentúl azé a könnyed, szépmozgású emberé, aki ott fenn libeg a levegőben.
Valcer a levegőben
Mert most ismét libeg. Egészen szertelenül szaladgál előre meg hátra. Emelgeti a lábát a valcer hangjaira, sasszézik, szalad hátrafelé, úgy, ahogy az ember a szobában sem tud rendes körülmények között hátrafelé szaladni. Újra megérkezik a szemben lévő ház tetejére és a csend egyre izgalmasabbá válik. A zene elhallgat, Strohschneider készülődik a produkcióra. Leveszi a nyakkendőjét, arcát törülgeti, beszélget ott fenn és a hátunkon szép lassan elkezd a hideg futkározni. Arra gondolunk, hogy mi jöhet még ezek után? Talán tényleg keresztül tól valakit a kötélen egy talicskában? Vagy végigbiciklizik a magasban? Esetleg felégeti maga mögött a kötelet? Vagy fejest ugrik az ugródeszkáról a húszméter mélységbe?
Szégyen ide, szégyen oda, utat törünk magunknak a tömegen és szépen eltávozunk. Mint később hallottam, mindössze annyi történt, hogy Strohschneider mester hanyatt feküdt a néhány milliméter szélességű kötélen, úgy vizsgálta feje felett a szép, kék márciusi eget.”
(A cikk szerzője Th. Zs., vagyis Thury Zsuzsa író, több ismert ifjúsági regény szerzője, aki 1930–1936 között volt a lap belső munkatársa)
A tizenkettedik generáció, aki „kötélből él”
Strohschneider Artúr 1881. szeptember 19-én született Ausztriában. A krónikák szerint apja már kilencéves korában ráállította a kötélre. A vele készült interjúban a Keleti Újságnak (1934. március 13.) bevallotta: hatvanéves koráig akarja ezt a passziót űzni. Gyerekeinek meg van tiltva a kötéltáncolás, de hiába, titokban mégiscsak tanulják – mondta rejtett atyai büszkeséggel. A vér nem válik vízzé, Strohschneider Artúr már a tizenkettedik generáció, aki „kötélből él”. Erről különben Besztercén talált dokumentum tanúskodik, magyarázta a légtornász a lap tudósítójának, eszerint 1773-ban ilyen nevű kötéltáncos mutatványozott a városban.
megkapták: „Mit mind mászol, nem vagy te Trosnájder!”
„A legérdekesebb ebben az egész dologban az, hogy Strohschneider passzióból sétál a kötélen az aszfalt helyett. Meséli, hogy vagyonos ember, Németországban jólmenő szanatóriuma és üdülőtelepe van. A vérében van már ez a veszélyes foglalkozás, nem tud szabadulni tőle, muszáj neki, ha nem is naponként, de két-három napban egyszer huszonöt méteres magasságban egy szál kötélen mászkálni. Különleges passzió ez. Más iszik, kártyázik, van, aki nőkre költi pénzét, tönkremegy, elzüllik, ő 25 méter magasban sasszézik, s legfeljebb az életét vesztheti el” – jegyzi meg a lap tudósítója, a kötél rabjának” nevezve a tornászt.
Nevetve cáfolta a balesetet, majd lezuhant
Strohschneider a világ nagy városain kívül a Kárpát-medence számtalan településén fellépett: Erdélyben Brassóban járt (1933), Nagyváradon (1933), Temesváron (1934), Kolozsváron (1934), Máramarosszigeten (1934).
Számos esetben nem használt védőhálót, ezért folyamatos életveszélyben volt. Sokszor keltették halálhírét.
Az Ellenzék 1934. április 15-ei számában, alig egy hónappal a kolozsvári bemutató után arról írt: a városban hirtelen elkezdett terjedni a híre Strohschneider Artúr halálának híre, amely szerint egy Budapest közeli kis mezővárosban történt baleset következtében életét vesztette.
„Már napok óta ezrekre menő tömeg bámulta a kötélen táncoló, tótágast álló mestert, amikor elterjedt, hogy másnap a legszenzációsabb mutatványra, a levegőben való ebédelésre kerül a sor. Ezen a napon beláthatatlan tömeg gyűlt össze azon a térségen, ahol öt emelet magasságban várt a kifeszített kötél” – számol be a lap értesülésekre hivatkozva a baleset körülményeiről.
„Azon az éjszakán eső áztatta a kötelet, amely csúszóssá vált. Strohschneider ennek dacára elvégezte nyaktörő mutatványait, majd a kötél közepére vonult asztalával és székével. Egyszerre egyensúlyát vesztette és néhány másodpercnyi kétségbeesett védekezés után lezuhant a magasságból. Összetört tagokkal terült el a borzadó tömeg szeme előtt. Azonnal a budapesti Szent János-kórházba szállították, de már nem lehetett segíteni rajta, az esti órákban kiszenvedett. A szerencsétlen kötéltáncos édesapja is így végezte életét. Három gyermek maradt utána, akiknek mindegyike apja veszedelmes mesterségét tanulja” – írja a lap.
Aztán hirtelen pontosít: „A legújabb jelentések szerint a szerencsétlenül járt kötéltáncos professzor halálát közvetlenül tüdőgyulladás okozta. A szerencsétlenség különben sem Magyarországon, hanem Resicán történt, de Strohschneider csak karját törte akkor. Budapestre való szállítása közben a vonaton tüdőgyulladást kapott, amelynek következtében a budapesti kórházban meghalt”.
Később újabb fordulatot vett a történet. Kiderült, Strohschneider valóban lebukott, de a helyszín Máramarossziget volt. Mindez két nappal a beharangozott baleset után. Szerencsére nem halt meg.
Az Ellenzék április 17-ei lapszámában így ír: Strohschneider pénteken este telefonon közölte a halálhírének utánaérdeklődő kolozsvári szerkesztőséggel, hogy ötvenöt éves kora ellenére pompásan érzi magát és jelenleg a máramarosszigeti állampolgárok idegeit borzolja mutatványaival. Nincs tehát semmi baja, reklámnak mindenesetre jó volt a román újságokban megjelent hírlapi kacsa – idézi a művészt a lap.
Aztán megjegyzi: „Dicsekedni azonban nem egészséges, különösen nem Máramarosszigeten. Ebben a városban sokan »lebuktak« már és Strohschneidert sem kerülte el a balsors. Szombat délután a mester ismét megjelent a dróton. Különböző vakmerő mozdulatokat végzett a vacsoracsillagot váró publikum előtt. Este hét óra körül kezdődött a legidegrázóbb jelenet. Strohschneider professzor a drótot szokása szerint ebédlőnek rendezte be a háló felett. Nyugodtan asztalhoz ült és… a következő pillanatban székestől együtt lefordult a kábító magasságból. Hatalmas puffanás jelezte, hogy a professzor a hálóba érkezett. (A hálót, mint más forrásból kiderült, nem a maga biztonságára, hanem az ebédlő berendezéseinek megóvására szánta baleset esetén – szerk. megj.) A szerkezet azonban nem bírt ellenállni az eseményeknek és a drótbajnok tovább folytatta zuhanását. Szerencsére a háló jórészt elvette az esés lendületét úgy, hogy Strohschneider tántorogva ugyan, de feltápászkodott. Most Röntgennel vizsgálgatják a máramarosszigeti kórházban. Mi pedig tisztelettel hajlunk meg román laptársunk telepátikus hírszolgálata előtt, amely 48 órával a történés előtt — kissé eltúlozva ugyan — már hírül adta az eseményeket” – írja a szerző, utalva a kolozsvári román sajtóban megjelent korábbi rémhírre, amely azonban bizonyos fokig, íme, mégiscsak beteljesedett.
Az Ellenzék 1934. augusztus 29-ei számából az derül ki: Strohschneider szerencsésen felépült, és ott akarta folytatni, ahol abbahagyni kényszerült, vagyis Máramarosszigeten. Az előadást azonban nem engedélyezték. Erre a művész sértődötten a szomszédos cseh területre távozott s boszorkányos ügyességgel ejtette csodálatba közönségét – írja a lap. Tény, hogy innen már nem lehet követni útját, Strohschneider rejtélyes módon eltűnt.
A jótékony légtornász a mozivállalatok réme
A helyi újságok más vonatkozásban is hírt adtak róla. Strohschneiderről köztudott volt, hogy nem szedett belépőjegyet, beérte azzal, ami a körbejáró perselybe hullott. De még ennek is a 15-20 százalékát felajánlotta a szegények, munkanélküliek, beteg gyermekek, árvaházak megsegítésére. Az Ellenzék 1934. május 25-ei számában tájékoztat a kolozsvári munkanélküliek számára kiutalt segélyek összegéről. A segélyezés céljaira a város 1 414 427 lejt, a munkaügyi miniszter 120 ezer lejt, a kötéltáncos Strohschneider professzor pedig 20 447 lejt adott.
„Szegény Strohschneider, most ő is munkanélküli, sőt beteg, jól fogna neki, ha ez az összeg a zsebében lenne. Ki tudná fizetni belőle a máramarosszigeti kórházban az ápolási költségeket” – teszi hozzá a tudósító.
A légtornászról a 24.hu portál is részletes cikket közölt. Ebből kiderült: Strohschneider pénze nem jutott minden alkalommal azokhoz, akiknek szánta. A nagyvonalú felajánlást pedig nem feltétlenül hálálta meg a helyi városvezetés. Nagyváradon például megvonták az engedélyét, mert a nagy tömeget vonzó előadásai valósággal megfojtották a nagyváradi mozikat, a délutáni és esti vetítésekre csak alig néhányan ültek be, a cirkuszok egyike pedig perrel fenyegetőzött, ha a város nem utasítja ki azonnal a kötéltáncost.
A betörők is nagyot kaszáltak a mutatványok idején
Strohschneider mutatványai azonban nemcsak szórakoztató, illetve jótékonykodó jellegűek voltak, hanem a bűnügyi rovatba is szolgáltattak témát bőven. Az említett riportból kiderül: az előadásokra rendszeresen ezrek gyűltek össze, ezeken a társadalom minden rétege képviseltette magát, így rengeteg ház maradt üresen. A Kecskeméti Közlöny 1932. április 9-ei tudósítása szerint a kötéltáncos előadásai alatt a belvárosi lakások némelyikében egymás után akár három különböző tolvaj is megfordult.
Az Ellenzék 1934. szeptember 30-ai számában szellemes írásban számol be arról, ahogy két betörő, a középkorú Margaras Petru és fiatal bűntársa, a 21 éves Csepey Gyula a nagyenyedi börtönből szabadulva március 4-én Kolozsvárra jöttek, és ameddig az egész város Strohschneider mutatványaiban gyönyörködött, betörtek Colfescu ügyész otthonába, és eltulajdonítottak százötvenezer lejt (egy ezres nem számít, mert az kiment forgalomból – jegyezték meg), és ékszert hatvanezer lej értékben.
Leszólt a nacionalista postahivatalnoknak
Végezetül egy nem kolozsvári történet. A Keleti Újság (1933. június 1.) számol be a segesvári esetről. Strohschneider jelezte a hangosbemondónak, hogy jelentse be a mutatványt. Az előbb németül mondta be a hangszóróba, majd románul következett volna, de az első sorokból hirtelen előugrott egy ember és azt kiabálta, hogy azonnal szüntessék be a német beszédet: „Itt Romániában élünk, és aki németül akar beszélni, az menjen Németországba, hallatlan, hogy a segesvári piacon németül jelentsenek be előadásokat!” – idézi a lap a bekiabálót, akiről utólag kiderült, hogy egy kis postahivatalnok, akiben túlbuzgott a hazafias érzelem.
A cikk így folytatódik: „A tömeg erre érthetően idegeskedni kezdett, de mielőtt a rendőrség beavatkozott volna a dologba, Strohschneider a kifeszített kötélen rendre intette a tömeget és beszédet intézett hozzá. Mindenesetre érdekes jelenség volt, amikor a sötét ég alatt, fényszórók fényében nem törődve azzal a veszedelemmel, hogy le is zuhanhat, beszédet rögtönzött. »Segesvári polgárok!« — mondotta német nyelven. »Egy hosszú életen keresztül megkíséreltem, hogy az embereknek valami olyasmit nyújtsak, amely elfeledteti velük egy pillanatra a súlyos világválságot. Mindenütt az egész világon, ahol megfordultam, a nemzetek tiszteletben tartották művészetemet. Ha egy embernek itt eszébe jut, hogy engem megsértsen német anyanyelvem miatt, úgy ez az ember elárulja műveletlenségét. Így csak egy analfabéta beszélhet, akinek türelmetlensége engem nem érinthet. Romániában még nem tapasztaltam effélét és meg vagyok győződve, hogy a román intelligencia maga is a legsúlyosabban elítéli a történteket. Úgy tudom, hogy önök közül a legtöbben beszélnek és értenek németül. Kérem tehát, hogy amit németül mondottam és fogok mondani, tolmácsolják a nem németül beszélő résztvevőknek is«” – írja a lap.
A tömeg Strohschneider minden mondata után hatalmasan hurrázott, és olyan lelkes hangulat vett rajtuk erőt, amilyenre Segesváron hosszú idő óta nem emlékeznek. A rendőrség védelembe vette a közbeszólót, mert különben megverték volna. Strohschneidert a tömeg elhalmozta virágokkal és ajándékokkal, sorfal között vezették lakására, és még órák után is zajosan ünnepelték – számol be a Kolozsváron 1918–1944 között megjelenő Keleti Újság.
