Az egyik ilyen kertben nyugvó római tárgyról szólnék részletesebben, hiszen az a tárgy gyönyörű példája lehet annak a történetírói módszernek is, amelyet Sebastian Conrad német történész globális történelemként jellemzett, és amelynek ugyan vannak ma már magyarországi esettanulmányai (lásd Magyarország globális története I-II köteteit), Erdélyre egyelőre sajnos kevesen alkalmazták ezt az innovatív módszert.
Tárgyunk története valamikor az 1970-es évek elején indul, amikor a gyulafehérvári ferencesek temploma előtti utcarész egyik új épületének alapozásakor vagy csatornázásakor egy római oltár került elő. Az oltár pontos lelőhelye és felfedezésének körülményei nem ismertek, sajnos az 1970-es évek nagy csatornázásai, magán és közterületi építkezései Gyulafehérváron szinte ugyanolyan pusztításokat okoztak a város lenyűgöző római örökségében, mint egykor a XVIII. századi Vauban erődítmény építése. Egy biztos, a mai Ferdinand sugárút mentén előkerült oltár csupán 50-100 méterre került elő attól a telektől, ahol húsz évvel később sikerült azonosítani ismét a Cserni Béla által a 19. század végén és 20. század elején kiásott hatalmas méretű kormányzói palotát.
A szóban forgó oltárt a helyi régészet vezető alakja, Cloșca Băluță közölte 1977-ben egy rövid tanulmányban. Az általa közölt információkat később számos más kutató kritika nélkül átvette és az általa készült, nem igazán jó minőségű fekete-fehér fotót használta a szakirodalom mintegy fél évszázadon át, a tárgy mibenlétét pedig homály fedte. Ioan Piso, a neves kolozsvári epigráfus és ókortörténész meglátogatta az 1980-as években azt a magángyűjteményt, ahol az oltárt elvileg elhelyezték a felfedezését követően. Piso beszámolója szerint, ez a Hinger Béla (Adalbert) féle gyűjtemény volt a Traian utcában, ám erről nem közölt fotókat. Oltárunkról tehát hosszú évtizedeken át annyit lehetett tudni, hogy az egyetlen olyan fennmaradt erdélyi római oltár, amely a Közel-Kelet Velencéjének, Palmüra ókori kereskedővárosának a napistenét, Yarhibolt dicséri, az ő tiszteletére állította egy Aelius Nisa nevű pap (sacerdos). Egy hasonló oltár még ismert a régi, antikvár szakirodalomból ugyancsak az ókori Apulum területéről, ám ennek rég nyoma veszett a kora újkorban.
Mit keresett Erdélyben, a római Dacia területén egy palmürai napisten oltára és annak szíriai nevű papja, Nisa? Ez az egyedi tárgy is jól mutatja a Római Birodalom globális jellegét és a korabeli mobilitás mindent áthálózó, birodalmi szintű intenzitását és a legeldugottabb és periférikus provinciáknak is az összeköttetését és kapcsolati hálóját. Aelius Nisa, a pap és istene, a palmürai Yarhibol nem egyedüliként, véletlen, individualista látogatóként tévedt Erdély területére 1800 évvel ezelőtt, hanem egy kisebb szíriai közösség tagjaként, akik több erdélyi római városban is felbukkantak katonai segédcsapatokként és kereskedőkként egyaránt. Szíriai (palmüriai) közösségeket találunk a mai Szilágy megyei Porolissum segédcsapattáborában, a Temes megyei Tibiscum római erődjében és a provincia fővárosában, colonia Sarmizegetusában is, ahol két templomuk is állt az egzotikus, gyakran két nyelven író és beszélő (arámi és latin) palmürai közösségnek. Az apulumi feltételezett közösség léte egyelőre kérdéses, hiszen sem palmürai katonai egység, sem kereskedői közösség létezése nem bizonyítható egyértelműen. Yarhibol istenség tisztelete azonban annyira a palmürai közösséghez kötődik és olyan mértékben „etnikai”, identitás-képző marker, hogy nehéz elképzelni, hogy ezt a kétezer kilométerről Erdélybe szállított istenséget más, nem palmürai katonák vagy kereskedők is imádhatták (legfeljebb Szíria provincia más lakói).
A tárgy különlegességét az is növeli, hogy 2015-ben Palmüra ókori romvárosát – amely évszázadokon át gyönyörűen magasodott a homokdűnék fölött és a régió egyik legjelentősebb régészeti parkja volt talpon álló ókori templomokkal, színházzal és oszlopsorral – az ISIS nevű terrorszervezet barbár és embertelen módon részben lerombolta, emlékeit megcsonkította, eladta és elherdálta. Az emberiség elleni bűntettnek kikiáltatott kulturális barbarizmus (ami a genocídiummal egyenértékű bűn a nemzetközi bíróságon 2015 óta) miatt Palmüra ókori vallási emlékeinek jelentős része ma az ókori városon kívül, nagyrészt európai múzeumokban maradt fent. Az Erdélybe elkerült és egy gyulafehérvári kis utcában megtalált oltárból így lett tehát világörökségi jelentőségű emlék, egy ókori diaszpóra-közösség sajátos vallási és kulturális identitásának egyik ritkaságszámba menő hangja.
A tavaly nyáron az Osztrák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének egyik kutatási projektjét vezettem, amely Apulum, az ókori Gyulafehérvár teljes vallásos (feliratos és figuratív) kő és fémanyagát gyűjtötte össze (eddig 639 tárgynál áll a projekt). Ennek a projektnek a részeként végeztem terepmunkát ismét Gyulafehérváron (ahol vagy féltucat nyaramat már eltöltöttem a város ókori történetét és emlékeit kutatva) és egy fiatal kollégámmal sikerült azonosítani azt a magánházat és kertet, ahol ez a bizonyos Hinger-gyűjtemény rejtőzik. A Traian utca 17a -val jelölt számú ház nagy kertjébe belépve döbbenten láttuk, hogy nem csupán a szóban forgó palmürai napisten-oltár, de legalább egy tucat római emlék áll az udvaron sok egyéb másolat és hamisítvány mellett. A gyűjtemény történetéről csupán annyit sikerült megtudnunk, hogy Hinger Béla koporsókészítő mester már az 1950-es években gyűjtötte ezeket a tárgyakat és családjára hagyta a gyűjteményt, amelyet házastól és udvarostól végül a Barbieri építész-család vett meg és őriz gondosan ma is.
Szerencsénk tehát, hogy mindkét család tudatában volt annak, hogy az ókori Apulum emlékei között élnek, házaik ma is szó szerint római kövekre épülnek, ezeket az emlékeket pedig legjobb tudásuk szerint védelmezik. De bármennyire is gondosan őrizzen egy tárgyat egy magánember, a múzeumi restauráció lehetőségének hiánya és a természetes erózió megtette hatását: az oltár ma sokkal rosszabb állapotban van, mint az 1977-es fotón látható. Jobb híján az oltárt digitalizáltuk egy 3D-s változatot készítve róla, amely ma közkincsként elérhető a világhálón. Az oltárt és a gyűjteményt pedig jobb minőségű fotókkal még tavaly sikerült közölnünk.
Aelius Nisa, a szíriai nevű pap rejtélyes körülmények között érkezhetett Apulum ókori városába, ahol nagy eséllyel volt egy kis kápolnája, temploma Yarhibol istennek. Nemcsak az ő oltára tanúskodik erről, de az újkorban elveszett másik oltár is, amelyet szintén egy pap állíttatott ugyancsak Yarhibolnak. Az oltár egyediségét, egyéni identitásképző jellegét mutatja, hogy az oltár koronáját egy sajátos, Palmüra művészetéből is jól ismert sas és két csillag diszíti. Igy válhat tehát egy egyszerű, pár soros latin szöveggel ellátott római oltár Erdély globális összekötöttségének és társadalomtörténetének részévé, amely az ókorban rendkívüli hálózatokkal rendelkezett a Római Birodalom szinte minden provinciájával. Ehhez hasonló összekötöttséget csak a bizánci és a magyar királyság korában fogunk látni legközelebb, de szíriai-erdélyi kapcsolatokról már ritkábban.
Aelius Nisa napoltárát reméljük a Barbieri család büszkén őrzi tovább, hiszen egyike az ókori vallástörténet és mobilitástörténet egyik ritkaságszámba menő tanúbizonyságainak.
