Az eső tette a maga dolgát: változatos ándunggal hol nekiveselkedett, hol meg egyből elakadt az égi pityergés; a gyerekpopuláció pedig (elnézést, hogy a hetedik-nyolcadikosokat is idezsuppoltam laza-lustán) ugyanazzal az élvezettel futkosott, a műfüves felületen, drukkolt a szélen – még pompomkellékek is beúsztak a képbe –, vagy bóklászott a környéken, tapicskolt és tapsikolt. Volt aztán tanár-szülő meccs, meg miccs is a fellegvári edzőterepen, meg kupák osztogatása, nyíltszíni örömök, gólkirály-ünneplés, és lelkes hajtás, csapatszellem-pallérozás, apai poénok, anyás pátyolgatás, némi aggodalom, hogy Egon, a barátságos tacskó többszöri szóbeli fenyítés dacára alaposan belefetyelt a sáros pocsolyából.
Előtte való nap is meccsdéj volt: Pristinába látogatott EB-selejtezőre a román fociválogatott. Kétnapos eső áztatta fel a pályát, úgy tűnik, a hosszas erdélyi csepergés meg a kitartó balkáni zápor valahol a makacsságban meglelték közös többszörösüket. Az eső a mérkőzés alatt sem tétlenkedett, s részben ezzel is magyarázható a helyzetekben nem bővelkedő, átlagon aluli színvonalú, majdnem küzdősre sikeredett találkozó.
Lehet, ha a szünetben levetítettek volna az öltözőben a csapatoknak egy kis ötperces feszesre vágott összeállítást arról, hogy egy kolozsvári tanoda elsőstől nyolcadikig terjedő nebulónépessége miként dacol esővel, horzsolással, kapura bombázott csípős lasztival, felsőbb osztályosok fizikai és taktikai fölényével, a pristinai nullanulla sem lett volna ennyire felhígult, gyephezragadt produkció. Na de majd hétfőn Svájcban: a zürichi pázsit hátha ihletet ád, s az alpesi levegő is hoz némi frissületet.
Borítókép: illusztráció
