Pedig milyen szépen indult az „olimpiai álom”: amikor több mint egy éve felmerült a rendezés gondolata, úgy tűnt, mindenki az ügy mellé áll, ideértve az ellenzéki pártokat is. De aztán lassan elkezdődött a „fúrás”, és egyre gyakrabban hangzottak el a már-már elcsépeltnek számító kérdések, mint például az, hogy miért nem fordítja a kormány az olimpia szervezésére szánt pénzt inkább az egészségügyre, az oktatásra, a bérek emelésére, a vidékfejlesztésre stb.?
Persze, ezekre mindig lehet – ezt el kell ismerni. Ilyen logika alapján azonban könnyen oda juthatunk, hogy olimpiát, mint olyan, nem is kellene szervezni. Hiszen bármilyen fejlett is legyen egy ország, biztosan lehet találni olimpia helyett további fejlesztenivalót, vagyis bármely olimpia pénzét el lehet(ett) költeni másra is.
A fentebbi kérdések egyébként általában szinte minden olimpia előtt előjönnek, hiszen egy ilyen világesemény rendezése akár milliárdokba kerülhet, ráadásul nem forintban, hanem mondjuk dollárban számolva. Hogy ebből aztán mennyi haszon marad? Nos, ezt talán még a gazdasági szakembereknek is nehéz felbecsülni, előrelátni – viszont tény, hogy az infrastrukturális fejlesztések megmaradnak (csak ki kell tudni használni őket, illetve okosan, előrelátóan kell kigondolni, mik is legyenek a beruházások), ugyanakkor az olimpia idején érkező százezrek egy csomó pénzt költenek el szállásra, étkezésre, kikapcsolódásra, tehát a befektetés biztosan hoz hasznot is. Egyébként a mostani világversenyek – olimpiák, világ- és kontinensbajnokságok – odaítélésénél a zsűrinek az is szempont, hogy az építendő vagy felújítandó sportlétesítményeket, új infrastruktúrát mennyire tudja később kihasználni a pályázó. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden esetben sikertörténetek születnek, ezt sajnos épp a tavalyi riói olimpia bizonyítja: a napokban kerültek nyilvánosságra azok a fényképek és videófelvételek, amelyeken jól látszik, hogy fél év alatt az olimpiai helyszín szinte roncsteleppé változott.
Másfelől, egy olimpia megszervezése nem csak a pénzről – legyen az kiadás vagy bevétel – szól, hanem sokkal több annál. Ne feledjük a sport közösségformáló erejét, ugyanakkor sport a test és a mozgás ünnepe, az egészséges életmód egyik pillére. Egy olimpia megrendezése továbbá marketingfogás – hiszen a szervező ország és város jó időre a figyelem középpontjába kerül –, nem utolsó sorban pedig presztízskérdés is.
Azt hiszem, ez az, ami a legfájóbb ebben az egész sztoriban. Amikor az ember kedvenc csapata gólt lő, eufórikusan felugrik a stadionban vagy épp a tévé előtt – ezt az eufóriát, az ötkarikás játékok szervezésének örömét és egyben megtisztelő érzését vették most el nagyon sokaktól aljas módon. Ennél még az is sokkal jobb lett volna, ha versenyben maradunk a szervezésért, de a végén nem Budapest, hanem Párizs vagy Los Angeles nyer. Úgy legalább tudtuk volna, hogy megpróbáltuk, és mondhattuk volna: szép volt, fiúk, még ha nem is jött össze. Elvégre Portugáliát se verte meg a magyar válogatott a foci Eb-n, mégis egy ország ünnepelte a csapatot.
Habár, ha alaposabban visszagondolunk, akkor is akadtak olyanok, akik nem tudtak örvendeni a magyar válogatott váratlanul jó szereplésének. És itt most nem a portugálokra vagy a többi ellenfélre gondolok, hanem egyes magyar politikusokra.
Hiába, sohasem arról voltunk híresek, hogy össze tudunk fogni, hogy együtt tudunk örvendeni. A széthúzás mindig is jellemző volt ránk, így talán nem is csoda, hogy az olimpiai pályázat ügyében is hamar megbomlott a nemzeti egység. Hogy (ismét) politikai ügyet csináltak a sportból, és a politikai haszonszerzés került előtérbe. Most pedig következhet a sárdobálás: ki árult el kit, ki hazudott és hányszor, és ki tette mindezt előbb.
