„Én vagyok az Éngép” – így szól a kötet első mondata, egyenesen az olvasóhoz fordulva, szinte belesuttogva a fülébe. Az olvasó erre megrezzen: ismerősen cseng a szó, de nem tudja, honnan. Ki az Éngép, és mi célból jött világra? A válaszok elmaradnak – a kötet nem magyaráz, csupán felfed. Nem fejt ki, inkább megmutat: darabokat, mechanizmusokat, fragmentumokat. Egy gépet, amely verset ír – és közben letagadja a szerzőjét is. Závada Péter szerint az Éngép a nyelv működésére utal – de nem kizárólag. Hiszen egész világunk mintha egyre inkább robotlogikával működne, vagy talán mi próbáljuk meg gépesített szemléletünkkel rásütni ezt a rendet az élőre, az ösztönösre, a magától mozgóra. Az Éngép tehát nem pusztán költői eszköz. Inkább kérdés: ki ír kit? A szerző a gépet, vagy a gép a szerzőt? „Az Éngép valami olyan, ami tőlünk függetlenül is, személytelenül is, olykor kiszámíthatatlan módon, de mégiscsak valahogy üzemszerűen működik” – vélekedett a szerző. Kilépve a gépesítés algoritmusokba zárt rendjéből, a lírai én hangján megszólaló Éngép fellázad alkotója ellen. Kijelenti, hogy nem Závada Péter írja e kötetet, függetlenül attól, milyen név áll a borítón.
Závada Péter nem nyíltan, nem didaktikus módon tart tükröt olvasójának. Inkább a sorok mögé rejtett mondanivalóval vezet el bennünket saját programunk önvizsgálatáig: nem váltak-e gépi parancsokká mindennapi szófordulataink? Nem építjük-e tudtunkon kívül a nyelv automatikus struktúrájába az aktuális divatok algoritmusait? Nem vagyunk-e mi magunk is programozott lények, akik rutinból élnek, gondolkodnak, sőt éreznek? Belénk vannak-e programozva a kitöréshez szükséges programok? Tudunk-e – mint az Éngép – szembefordulni azzal, ami működtet minket?
Hogy mi különböztet meg minket a gépektől? Hol húzódik az a finom, alig érzékelhető határvonal, ahol az ember még ember, a gép meg gép? Závada Péter szerint nincs erre pontos válasz, de a szabad akaratban, a kreativitásban és határtalan fantáziában lehet a dolog nyitja. „Elképzelhető, hogy mi is nagyon bonyolult gépezetek vagyunk: hihetetlen sok bonyolult neuronhálózattal, nagyon sok agyi kisüléssel rendelkező, de mégiscsak sejtekből, organikus szervekből felépülő gépek lehetünk” – magyarázta.
Az Éngép engedékenyebb az olvasóval szemben, mint a korábbi kötetek zárkózott lírai tere. Závada Péter maga is erre a különbségre hívta fel a figyelmet. Míg korábbi köteteiben – a kritikai visszhang szerint – egyfajta hűvös tárgyiasságba burkolózva távol tartotta magát az olvasótól, most az Éngép beszél önmagáról és nem rejtőzik. A gép hangján szólal meg, de mégis közvetlenebb, mint az előző köteteiben megszólaló lírai tudat. Az eddigi könyveiben a szerző inkább a tárgyi világ kontextusában helyezte el gondolatait – legalábbis a kritika szerint. De Závada úgy véli, hogy tárgyias lírában sem tűnik el jelenléte. Jelen van, csak áttételesen. Ott rejtőzik a vers hangulatában, az első benyomásokban, a környezet rezdüléseiben. Mintha a költő a sorok mögül figyelné, hogyan érinti meg az olvasót a vers – anélkül, hogy kilépne mögüle. Az Éngép azonban más. Az Éngép közelebb jön – s közben azt is megengedi, hogy mi is közelebb lépjünk hozzá.
„Szerintem az Éngép ilyen értelemben tesz egy gesztust az olvasó felé, sokat beszél önmagáról, arról, hogy ő milyen viszonyban áll saját magával. Én nem éreztem korábban, hogy eltávolodnék. Mivel én magam is ilyen verseket szeretek olvasni, szeretem a rejtvényszerűséget, szeretem azt, hogyha egy szöveghez vissza kell térni” – mondta.
A visszatérés kényszerét – az újraolvasás nyugtalanító, mégis vonzó vágyát – csak fokozza Závada Péter kötetének fragmentumszerű megformáltsága. A szöveg nem simul bele a hagyományos narratívák ismerős ívébe, nem építkezik dramaturgiai logika szerint – inkább széttöredezik, szétszóródik. Egymást követik az elsőre összefüggéstelennek ható kijelentések, a lineáris gondolatmenet helyett egyfajta asszociatív szövegáramlás jellemzi.
„Vannak szövegek, amelyek látszólag már-már a dadaizmus felé hajlanak, nehéz kitapintani az egyértelmű logikai kapcsolatot a mondatok között. Itt épp azt akartam megmutatni, hogy ez a gép – az Éngép – elszabadul, és mégis működésben marad” – utalt a szándékosságra a szerző.
A kötet ennek az elszabadulásnak a lenyomata: végig követhetjük az Éngép túlterhelődésének ívét, ahogyan a szövegtér megtelik feszültséggel, miközben a montázsszerű részek és ciklusok váltakoznak. A kötet nem vezeti az olvasót, inkább sodorja, és hagyja, hogy mindenki magára utalva, térkép nélkül bolyongjon benne. Ebben a kontrollálatlan, mégis tudatosan épített szétesésben rejlik a kötet egyik legfőbb ereje: nem megértést, hanem jelenlétet kér, nem tanulságot, hanem tapasztalást kínál.
