Arra a kérdésre keresi a választ, hogy mikor kezdődött az a folyamat, mely gyermekeink zsarnokká válásához, s mintegy ebből következően társadalmaink fokozódó infantilizációjához vezetett. Manapság mind gyakrabban találkozni olyan felnőttekkel, akik nem képesek kiegyensúlyozott társadalmi kapcsolatokat kiépíteni, munkavállalással járó kötelezettségeket elfogadni, munkahelyi konfliktusokat feldolgozni, felelős döntéseket hozni. Egyszóval beilleszkedésképtelenek.
A jelenséggubanc genezisének vizsgálatakor a 2015-ös év német ifjúsági szlengjének egyik fogalmából, a Smombie-ból érdemes kiindulni. A fogalom a Smartphon (az okostelefon) és a Zombi szavak összeolvasztásából jött létre. Magyarra talán „okoszombi” gyanánt fordítható. A zombik közismerten az afrikai vudu hitből származó, a nagy mágus által életre keltett és önnön szolgálatába állított „élőhalottak” modernizált (főként a horrorfilmek által közismertté tett) változatai. Bár a testi bomlás előrehaladott stádiumaiban leledzenek, a megtévesztésig emberhez hasonló és emberi módon viselkedő lények, akiket nem emberi tudat irányít, hanem annak valamiféle szimulációja. Esetünkben az okostelefon.
Az okoszombi, mely keletkezésekor még valamiféle vicces évődésnek számított, mára valóságos társadalmi jelenséggé vált, mellyel a mai tudományosságnak mindenképpen szembe kell néznie. A 2015-ös év okoszombijaiban ugyanis a mai 40-50 éves generáció tagjai, sőt bizonyos mértékig mi, idősebbek is felismerhetőek vagyunk. Hiszen manapság közvetlenül a felkelést követően csaknem mindannyiunknak az az első dolga, hogy átnézze az e-mailjeit. S a nap bármely szakában akár egy fontos beszélgetést vagy étkezést is azonnal megszakítunk, ha vibrálni kezd az okostelefon. Lefekvés előtt aztán meg még egyszer átfutjuk Facebook idővonalainkat. Ennek a kívülről vezéreltségnek nem csupán azok az áldozatai, akikre képtelenek vagyunk figyelni, még csak nem is azok a csalódott emberek, akiket nem hallgatunk meg, mert – például – folyamatosan híreket hajszolunk. Az igazi áldozatok a gyerekek.
Michael Winterhoff szerint a jelenség kimutathatóan az 1995-ös év táján válik kitapinthatóvá. Ez az év azonban egyben a digitális forradalom „kirobbanásának” viszonylag pontosan rögzíthető időpontja is. Az akkor indult tendencia jegyében a szülők manapság egyre nehezebben viselik el gyerekeik szeszélyeit és rögtön teljesítik – gyakran legelképesztőbb – kívánságaikat is, csak hagyják nyugton őket. Hogy miért? A fentiek alapján érthető. A digitális forradalom annyira megterheli őket, hogy jószerével képtelenek mással is foglalkozni. Így aztán a gyerekek viszont kórosan „alulterheltekké” válnak. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szülők nem készítik fel őket az életre. Arra, hogy felnőttként nem fog minden vágyuk azonnal teljesülni. Amint azt Winterhoff leszögezi: „A felnőttek manapság többé már nem cselekszenek. Reagálnak csupán. A telefonjaikra, a tabletjeikre, a gyerekeikre (…) Mindannyian egyfajta hajszolt-üzemmódban funkcionálnak, és emiatt képtelenek arra, hogy gyerekeiket nyugodtan, és következésként viszonylag gyorsan »lenyugtassák«. Végszükség esetén a tévé elé ültetik őket vagy egy tabletet nyomnak a kezükbe, melyek aztán jó ideig lefoglalhatják őket.”
A legújabb közvéleménykutatások szerint már a 2 és 4 év közti gyerekek 75 százaléka is naponta több mint 30 percet játszik a mobiltelefonjával. A jelenségnek rendkívül súlyos következményei vannak. Hogy csak egyet említsek, nem csak minket, idősebbeket, de még a frissen diplomázott pedagógusokat is valóságos szakadék választja el a rájuk bízott gyerekektől. Gyakorta fogalmuk sincs azokról az ismeretekről, melyeket a mai elemi iskolások egyfajta anyanyelvként visznek magukkal az iskolába. Hogyan értekezhetnének tanítványaikkal egyenjogú felekként, ha alapvető dolgokban maradhatnak alul velük szemben. A mai kormányzatok büszkén hangoztatott digitális programjai a semmibe futnak, ha még a végrehajtásukra hivatott fiatal pedagógusokat sem sikerült felkészíteni rájuk. Különösen súlyosnak mutatkozhat a helyzet, ha a pedagóguspálya elnőiesedését és a lányok digitális érzékenységét is figyelembe veszük. Az utóbbi ugyanis messze elmarad a fiúk digitális érzékenységétől.
A digitális kultúra mélyebb ismerete azonban a gyerekek helyzetén mit sem változtat. Sőt, csak kommunikációképteleségüket, infantilizmusukat mélyítheti el. A fiatal felnőttek 60 százaléka már manapság is munka- és (következésként) életképtelen. S a tendencia a jövőben csak erősödhet. Modern államaink a legjobb úton vannak a szó szoros értelmében vett elhülyülés felé. A folyamat a társadalmi együttélés alapjait veszélyezteti. Egyre több gyerek esetében ismerhető fel az érzelmi és társadalmi intelligencia súlyos hiánya. Ami érthető, hiszen a társadalmi szerveződések létrejöttének alapfeltétele: az együttérzés és a felelősség képessége csak érzelmileg egészéges pszichére alapozható. A gyerekeket nem csak az a veszély fenyegeti, hogy felnőtt gyanánt a gyerekkorban felhalmozott zsarolási potenciált próbálják tovább építeni, s ennek következtében „érett” zsarnokokká torzulnak, de az is, hogy a szülők, akárcsak a hivatásos nevelők, megtagadják tőlük a kiegyensúlyozott érzelmi fejlődés lehetőségének a feltételeit is. A családi és az oktatási rendszerben kialakuló struktúrák és nevelési elvek veszedelmesen összefonódnak. A szülők és a tanárok egyaránt csupán egyfajta tankísérővé degradálódnak, akiknek egyetlen feladatuk van: nem gátolni a gyereket úgynevezett szabadsága kibontakoztatásában. Csakhogy a szabadság pusztán jól meghatározott keretfeltételek közt lehetséges. A korlátlan szabadság valójában nyomasztó rabság, mely a gyereket tehetetlen, azaz döntés- és alkalmazkodásképtelen felnőtté teszi.
A fiataloknak – ahogyan azt a román Gabriel Liiceanu is megállapítja – a szellemi-erkölcsi érlelődéshez a szó antik és középkori értelmében vett mesterekre van szükségük, akik az érlelődés minden szakaszában a testi érettségnek megfelelő nevelési feladatokkal szembesítik őket. A szókratészi minta szerint a mesternek tekintett pedagógusnak vagy szülőnek kell életre segíteniük a gyerek erkölcsi és szellemi személyiségét. E nélkül az egyes ember képtelenné válik önmagáról gondoskodni, és ahogyan azt a gazdasági életben, a politikában és az intézményi struktúrákban sokasodó gondok jelzik: valóban a legjobb úton vagyunk a felé, hogy egy olyan társadalmat hozzunk létre, melyben a narcisztikus személyiségek, a kapcsolatképtelen és élvezetorientált egoisták dominálnak. Azaz ismét csak az infantilizmus…
Ahhoz, hogy ezt elkerülhessük – Winterhoff szerint – le kell mondanunk arról, hogy gyerekeket „kis felnőtteknek” tekintsük, akiket ugyanazok a jogok illetnek meg, mint minket, felnőtteket. Ismét nevelendő gyerekként kell rájuk tekintenünk. Ehhez azonban mindenekelőtt a túlterheltség mítoszával kell leszámolnunk. A szülőknek és a nevelőknek mindenekelőtt önmagukkal kell tisztába jönniük. Hiszen mi tesszük magunkat túlterheltekké. A pszichológus azt javasolja, hogy nekünk, felnőtteknek legalább heti néhány órára ki kell lépnünk a felgyorsult digitális világból, hogy a gyereknek visszaszolgáltassuk azt a gyerekkort, melytől tévképzeteink hatása alatt megfosztottuk őket. S közben is saját intuíciónkra alapozva kell döntenünk arról, hogy mikor és hogyan teljesítsük a gyerek kívánságait. S ezt valóban csak akkor tehetjük meg, ha a gyerek és önmagunk számára megteremtjük azokat a digitális kényszerektől mentes (digitalfreie) tereket, melyekben mindannyian szusszanásnyi nyugalmat lelhetünk. Csak a zavartalan egymásra figyelés veheti elejét annak, hogy gyerekeink is okoszombikká váljanak.
Winterhoff figyelmeztetését mindannyiunknak – szülőknek és nagyszülőknek – egyaránt meg kell fontolnunk: „Kedves szülők! Ha Önök továbbra is elkényeztetik gyerekeiket, elkerülhetetlenül inkompetens és boldogtalan emberekké teszik őket.”
Marlen Hobrach Éljen a kegyetlenség! (Es lebe die Grausamkeit!) című, a Die Welt kulturális rovatában közölt cikkében ennél is tovább megy. Úgy véli, hogy végleg szakítanunk kell a „politikai korrektség” ama elvével, mely szerint a gyereket (és egymást) meg kell kímélnünk az élet szörnyűségeitől. Ez a kíméletesség ugyanis éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amit szorgalmazói elérni szándékoznak. A majdani felnőttet védtelenné teszik az élet kiiktathatatlan szörnyűségeivel szemben. A népmesék vagy akár Andersen meséinek szörnyűségei ugyanis, amint arra már a jeles mesekutató, Bruno Bettelheim is figyelmeztetett, az emberiség ősi félelmeinek és szorongásainak archetipikus megfogalmazásai, melyek mindannyiunk tudatalattijában jelen vannak, de melyeket csak akkor tehetünk kezelhetővé, ha képesek leszünk szembenézni velük. A mesék képi nyelvezete közvetlenül a gyerek tudatalattijára hat, és már a kisgyereket is képessé teszi azoknak a félelmeknek és szorongásoknak a feldolgozására, melyeket ők még szavakba foglalni sem tudhatnak. Ezeknek a történeteknek a fő funkciója gyerekpsziché tehermentesítése, bizonyos értelemben a későbbi valóságos traumákkal szembeni immunissá tétele. A mesék arra teremtenek lehetőséget, hogy az emberlét szörnyűséges, szomorú, fájdalmas aspektusaival gyerekként védett körülmények közt szembesülhessünk. Annál is inkább, mert a mai információs technikák nap mint nap a létnek ezekkel a borzalmaival öntenek nyakon.
Arról nem is beszélve, hogy az ártatlan, tiszta lelkű gyerek mítoszával is ideje lenne leszámolnunk. A gyakorló pedagógusok tanúsíthatják, hogy még a „legjobb” gyerekeik sem mentesek a gonoszág gesztusaitól. A gyereknél csak a felnőttek tudnak kegyetlenebbek lenni. Andersen meséiben, akárcsak az életben, nem csak kegyetlenség van, de gyakorta a költői igazságtétel is hiányzik. Meséi gyakorta morbidak és cinikusak. Akárcsak ez a mai kor.
A mesék nem hozzászoktatnak a cinizmushoz, a gonoszsághoz, a kegyetlenségekhez, hanem megtanítanak megismerni őket, számítani rájuk és adott esetben szembeszállni velük. Azt a bénaságot számolják fel, melyről Winterhoff is beszél.
Magam is jól emlékszem, hogy elemi iskolai matematikatanárnőm szadizmusának traumájától egy Andersen mese hasonló hősnőjének élménye szabadított meg. Attól a pillanattól váltam képessé arra, hogy a világ egyik legszépségesebb tudományára, a matematikára is képes legyek figyelni. Hiszen lám, a szadizmust nem csak én (mi), hanem mások is átélték már. Vagyis elviselhető.
