Még jóformán fel sem szuszszantunk az öngyilkosságba hajszoló kék bálna játék után, máris itt az újabb rém, a csirkelábú, torz arcú Momo, aki körlevelekben fenyegetőzik: ha nem küldöd tovább tucatnyi embernek, mindenféle szörnyűség fog veled történni éjszaka. Momo nem afféle szelíd szörnyecske, mint a Szörny rt. szeretnivaló figurái. És amikor azt ígéri – bár három éve meghalt –, hogy ma éjjel ott fog állni az ágyadnál, akkor sem a Coco vagy Az élet könyve vicces szellemecskéi jutnak az eszedbe. Felnőttként persze legyinthetünk: marhaság! De talán páran még emlékszünk a saját gyerekkori szörnyeink egyikére-másikára, s arra, hogy mennyire valóságos veszedelmeknek láttuk őket.
Az enyémek speciel nem ragadták meg a bokámat, amikor ágyba bújtam volna, hanem egykönyvben laktak. Egy „ártatlan”könyvben (a jelző jogosságát ma már sokan vitatnák). Ha jól emlékszem, az Ezüst mesekönyvben. A mesék közt sok volt a színes rajz fényes papíron. Köztük jelesül egy boszorkány. Most, hogy önnönmagam jövőjét láttam-e meg benne…, vagy mi történhetett, nem tudom, de pokoli félelem fogott el a láttán. Nem volt ő egy kedveske öreganyósra festett bájos boszorka, esetleg egy ártatlan bibircsókkal az orrán, hanem mindenféle színből állott, narancssárgákra és barnákra és feketékre emlékszem, de minden szín sötét volt, ő maga gonoszul vigyorgott, és esküszöm, még a szemei is világítottak. Az volt a legkisebb bűne, ha seprűn repült, bár erre már nem is emlékszem. Egy idő után már tudtam, hányadik oldalon találom Őt, s próbáltam egyszerre lapozni több oldalt úgy, hogy ne kelljen látnom. Nem segített: akkor is tudtam, hogy ott van. A könyvben. Az asztalon. A polcon. Az ágy mellett. A ruháim mellett. Maga volt a borzadály. Így aztán óriási merényletre ragadtattam magam: hosszas vívódás után (horribile dictu!) titokban egyszerűen kitéptem a könyvből őboszorkányságát. Ujjaimmma is emlékeznek, hogyan hajtogattam össze egyre kisebbre ezt a rettegtető rémséget, akit miután látni sem bírtam, akkor egyszer utoljára még meg is kellett érintenem… Haha, boldog gyerekkor: ma már persze tudom, a felnőtteknek más szörnyeik vannak, és nem lehet tőlük oly egyszerűen megszabadulni, hogy csak kitépjük a könyvből… Akkor az a boszorkány heteken, talán hónapokon át kísértett. Ennyire valóságosak a gyerekek számára a szörnyek.
Lépjünk túl azon, hogy mit keres egy kisgyermek az interneten, a korhatáros csevegőkben, közösségi hálón, ugyanakkor higgyük el: egy már nem is olyan kicsi 12-13 éves is ugyanúgy frászt kaphat egy fenyegetéstől.Továbbküldik a tucatleveleket, hogy boldogok legyenek, jó jegyet kapjanak, nagy szerencse érje őket, meggazdagodjanak vagy szerelembe essenek, és megijednek, ha valaki – például egy csúf Momo – azzal fenyegeti őket, hogy ha nem engedelmeskednek, reggelre levágják kezüket, lábukat vagy egyenesen meghalnak. Míg régen talán egyszerűbb volt megóvni a gyerekeket a szörnyektől, addig ma már a szülőknek sokszor fogalmuk sincs, miféle szörnyekkel kell a gyereküknek megbirkóznia.
Egykoron szülők és gyerekek együtt kezdtük olvasni a meséket, ott lappangtak az esetleges ijesztő alakok a lapokon, a kezünk ügyében, többségüket „ismertük”, és ha baj volt, akkor esténként együtt bevilágítottunk a sötét sarkokba, elmondtunk egy szörnyűző mondókát, vagy addig csiklintottuk őket, amíg a kacagásunktól csúfosan megfutamodtak. Nagyon sok szülőnek ma már a leghalványabb fogalma sincs arról, hol barangol a gyermeke Virtuáliában, egyáltalán mi is az a virtuális világ. Így nem ismeri a veszélyeket sem, amelyekkel szembesül, és megóvni sem nagyon tudja a kicsiket-nagyobbakat. Talán soha nem volt fontosabb leküzdeni a mindenkori érettebb generációk viszolygását az új, a sokszor érthetetlen változások iránt, mint napjainkban. Főleg azoknak a szülőknek jelent ez komolyabb próbatételt, akik a munkájukhoz nem használnak számítógépet, internetet, és/vagy az egészet időrabló, vacak dolognak tartják, nem is értik, türelmük sincs hozzá, teljesen kizárják az életükből, sokszor kimondva rá a verdiktumot: mert az maga a megtestesült gonosz.
De a „maiság”, a modernség már nem csak arról szól, hogy majd a gyerek beállítja az okostévén a csatornákat itthon, a szomszéd Erzsike néninél és a nagyinál. A virtuális világgal – főleg ha gyerekeink vannak – nekünk is dolgunk van. Kell hogy legyen. Muszáj. A Kék bálna játékok és a Momo-féle szörnyek összehasonlíthatatlanul ijesztőbbek, mint az én egykori boszorkám, emezek összefonódnak a valós élettel. A boszorkámról pontosan tudtam, hol él, ám a momók lépten-nyomon felbukkanhatnak. A maiak már pontosan tudják, ki vagy, még talán azt is, melyik iskolába jársz, kik a barátaid, hol laksz, mit csináltál tegnap délután háromtól ötig. A momók mögött hús-vér emberek lapulnak – s borzasztóbbak minden festett boszorkánál. Hogy gyerekeiken segíthessenek, a szülőknek nincs más választásuk: meg kell ismerniük ezt a momovilágot, hogyan működik, milyen rendszereket használ, hogyan győzhető le. Azzal semmit nem érünk, ha elvesszük a gyerektől az okostelefont, letiltjuk a számítógépről – a momók majd megtalálják őt a cimborája táblagépén vagy az iskolai laptopon. Ráadásul addigra a gyerek bizalmát is elveszítettük, pedig mi lennénk a legfőbb védelmezői, így rettegésével szépen magára marad. Véget kell vetnünk a struccpolitikának – attól, hogy mi nem élünk vele, virtuális világ minden előnyével és fenyegetésével együtt velünk él.
Momo egyelőre magyarul nem levelezik, de alighanem ez már csak idő kérdése. És ha ő semmivé foszlik, majd jönnek más momók. Pedig az egyetlen igazi Momo csak azért is Michael Ende borzas hősnője, aki egy szál virággal és teknősbékájával harcba indul az időrabló szürke urak ellen. És talán sikerrel küzdhet a nevét plagizáló szörnymomók ellen is.
