Kamasztörténetek Labancz Dánieltől és Orosz Ildikótól
A tinédzserekről szóló útmutató megszületéséről és annak szándékáról Orosz Ildikó mesélt a hallgatóságnak. Elmondta, hasonló könyvek még nem születtek magyar nyelven, csupán fordítások léteznek, ami nem feltétlenül segíti a magyar szülőket a kamaszproblémák megoldásában. A hazai környezet más bukkanókat tartogat, mint a külföldi közegek, ezért szükség volt a magyar mintákat közvetítő példányra is. A kötet által megfogalmazott kérdéskörnek a szakpszichológiai része Labancz Dánieltől származik, aki a beszélgetés során is szakmabeliként, praxisából kiemelt történetekkel alátámasztva mesélt. „A Dani hangján szól a könyv, én inkább mint újságíró vagy olykor mint kamaszgyerekeket nevelő szülő voltam jelen, és megpróbáltam minél több információt kihúzni belőle” – mesélte Orosz Ildikó a közös munka dinamikájáról.
A könyvhéten történő szombati eszmecsere a fokozatosság jelenléte és a felelősség átadása felől közelítette meg a kamaszok témáját. A szóban forgó időszak a szülő-gyermek kapcsolat életében az, amikor együtt tanulják az elengedés különböző formáit. Labancz Dániel kiemeli a legelső hibás megközelítését a szülőnek, hiszen sokszor olyan következetes döntéseket várunk el a serdülőktől, amelyekre fejlettségi szintjük nincs megérve. Álláspontját a neurobiológiai tényszerűség felől közelíti meg, hiszen az agynak az a része, ami a döntéshozatalért és felelősségvállalásért felelős, általában a húszas évek közepére érik be. No, de akkor mit is várjunk el a tizenéves kiskamasztól, aki épp az identitásprotézisek időszakát éli?
Az identitásprotézis mechanikája hasonlatos a nevében szereplő eszközhöz, ugyanis a kamasz sokféle dolgot kipróbál, próbálgatja identitását, viselkedését, magára ölti különböző szubkultúrák jellemvonásait és ruházatát. Ami bár sokszor ijesztő lehet a szülő szemével nézve, de nem negatív kimenetelű jelenség. „A kamasz mindenben és mindenhol az igazságot keresi. Ez a folyamat rávezeti, hogy tényleg megtanuljon megfelelni bizonyos helyzetekben. A végén pedig ebből a sok mindenből kapcsolódni valamihez, amivel az értékrendje azonos” – magyarázta Labancz Dániel. A fokozatosság bevezetése is a szülő részéről hasonló célú kell hogy legyen, mert a kamasznak szüksége van olyan helyzetek megteremtésére, ahol „próbálgatni tudja a szárnyait” és ki tudja jelölni saját határait. „De mégis hogyan és miért?” – érkezett a kérdés a hallgatóság részéről.
Orosz Ildikó saját tapasztalataiból és a könyvben írottakból kiindulva azt tartja a szülő legnehezebb feladatának, hogy teret engedjen a kamasznak. Labancz Dániel azonban pontosítja is, hogy teret engedni a serdülőnek nem egyenlő azzal, hogy nincsenek felállítva határok, mint például kisgyermekkorban, amikor a határok a biztonságot szolgálták. A határok jelenléte ebben az időszakban sem változik, csupán átalakul, hiszen a mozgatóerő nem a következetesség. A kulcs az, hogy a határokra, azért van szükség, hogy legyen mit átlépni – ezáltal használva a tinédzser saját hatékonyságát, erejét, próbálgatva énjét. Ebben a helyzetben akkor marad fenn a jó szülő-gyermek kapcsolat, ha ezek a láthatatlan határok elég rugalmasak tudnak lenni. De mi történik, ha „túl jó fej” a szülő és nincsenek határok? No, hát ez sem célravezető megoldás, hiszen ha nincsen korlát, akkor a kamasz addig fog menni, amíg talál magának határt – legyen szó itt akár kriminalitásról, végletekről.
A serdülőkorban megjelenő határátlépések az intenzívebb bulizásból adódnak. „Az a szülő, aki nehezebben engedi el gyermekét buliba, magában nem bízik. Úgy gondolja, hogy nem készítette fel őt elég alaposan arra, hogy megbízhasson benne” – idézi fel Orosz Ildikó, hogy mit tanult szülőként a Dániellel való közös munka során. Az újságíró hangsúlyozta, hogy inkább jobban figyeljünk a felkészülés és a megengedés mozzanataira, minthogy egyből arra gondoljunk, hogy mennyire fogunk aggódni érte. A bulijelenségnek a bizalom próbájává válására is megoldást nyújthat a határok felállítása. Pontra kerülnek azok a határok, amelyeket a szülő és a kamasz együtt állítanak fel, hiszen itt az egymásba vetett hit és az ígéret jelentősége is felértékelődik mindkét félben.
A bulizáshoz szorosan hozzátartozik az alkoholfogyasztás és a szerhasználat is napjainkban, amelyről a szerzőpáros könyvében is olvashatunk. A könyv kitér arra, hogy nem a rossz társaságba kerülés okolható ezért, hiszen a kultúra, az osztályhelyzet, illetve az őket körülvevő közösség mind együttesen hatnak a kamaszra. A szerek kipróbálása meg kontextusfüggő, de nagyrészt a kamaszkori „önmagam kipróbálása” és a kíváncsiság a hajtóerő. Labancz Dániel azonban felhívta a figyelmet arra is, hogy valaminek a kipróbálása nem egyenértékű az egyén függővé válásával. Ami igazán számít szülőként, hogy hogyan közelítik meg a témát: tabutémaként vagy vita tárgyaként kezelik, tájékozódnak-e vagy kizárják még a gondolatát is. Mivel megismerkedni a témával és beszélni róla igen fontos, sokszor ennek a két tényezőnek a hiánya idézi elő a szülő szorongását és félelmét. „Eltiltani valamitől semmiképpen nem célszerű. Ráparancsolni a kamaszra, hogy ne csinálja, az eszedbe se jusson, szintén nem működik. Egyrészt a kamaszt nem érdeklik a tanításnak szánt utasítások, másrészt elveszíted vele a kapcsolatot” – világította meg a problémát Labancz Dániel. A kapcsolat elveszítése az adott helyzetből adódó bizalomhiány és kortársi kapcsolatairól való ítélkezésből is eredhet. Ahogy az a könyvhéten többször is elhangzott a téma kapcsán, ebben az életkorban a kortársi kapcsolatok, a barátok szerepe felértékelődik, sokkal fontosabbá válik, mint a családi viszonyok vagy a családi kapcsolatok, így nem mindegy milyen magatartással fordulunk a kamasz kortárs hálója felé.
A kamaszok életkori sajátosságai közé tartozik a tanulás és az iskola ellen vívott harc. A szülő részéről érkező folytonos számonkérés, illetve ellenőrzés újabb harcokat szülhet otthon, hiszen a serdülő ezen a téren is próbálja átvenni a szülőtől a felelősséget kisebb-nagyobb sikerrel. Labancz Dániel szerint hagynunk kell, hogy a kamasz itt is a saját útját járja, még ha az nem is vezet feltétlen sikerhez, hiszen nagyobb a tét a jó jegyeknél: felelősséget vállalni saját feladatainkért. Azonban, ha a szülő képtelen lazítani egyet magán és hagyni, hogy gyermeke belső motivációból üljön le tanulni, akkor megjelenik a serdülő jogos véleménye: miért fektessen bele energiát, ha anyukája úgyis megteszi helyette. Orosz Ildikó a tanulás kapcsán felhívta arra a figyelmet, hogy napjaink kamaszrétegét nem szabad az előző korok kamaszaihoz mérni. A modern kor serdülője sokkal több ingert kap, mint azok, akik korábban mentek át a kritikus időszakon, így sokkal nehezebb témákkal és helyzetekkel kell megküzdenie – mint például az online világ biztonságos használata, amire még nem születtek szülői minták. „Van olyan elképzelés, hogy a mai ember egy nap alatt annyi ingert él meg, mint egy Shakespeare-korabeli egész életében” – említette meg Orosz Ildikó.
A szerzőpáros a beszélgetés végén kiemelte, hogy érdemes lehet kamasszal küzdő szülőnek konzultációt kérni szakembertől, ugyanis ő nem kapcsolódik érzelmileg a kamaszhoz és van viszonyítási alapja.
