Adrian Pop (sz. 1951) kolozsvári zeneszerző Triptic pentru orchestră című műve a zeneszerző jelenlétében hangzott el. Lendületes, szép dallamvonalú zene, amelyben a vonósok energiát, a klarinét-, fagott-, fuvola- és oboaszólók megnyugvást szuggerálnak. A gyökereiben román folklór erezetű, modern harmóniákban kiteljesedő Zenekari triptichon szélső tételeit a táncforgatag játékos, életvidám frissessége hatja át, a lassú rész lírai szépségekben fürdőző, nemes mozgású. Adrian Pop színekben és hangulatokban gazdag, könnyen „emészthető” és szerethető Zenekari triptichonja jogosan vált népszerűvé a hazai és külföldi pódiumokon.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) 38. Prágai szimfóniáját, más néven a Menüett nélküli D-dúr-szimfóniát Bécsben komponálta, majd magával vitte Prágába, ahol a Figaro házassága akkor már nagy sikernek örvendett. Mozartot szerették a prágaiak, útját is ők fizették, hogy vígoperájának egyik előadását meghallgathassa, ő pedig hálája jeléül, a Prágai szimfónia bemutatójával kedveskedett 1786 decemberében. A szimfónia „örökölte” a Figaro házasságának derűjét, előrevetítette a Don Giovanni démoni drámaiságát. A népzenei ihletettség a harmadik tételben, a félreismerhetetlen, erőteljes verbunkos hatásban bontakozik ki. A derűs pillanatokon is átsüvöltő mély fájdalom és a jellegzetes dúr-moll párhuzamok játéka, a drámaiságon átragyogó játékos könnyedség és a hangszerek közötti pazar dialógusok, valamint az áriaszerű dallamvonalak szépsége méltán emeli a Prágait is az utolsó három „nagy” szimfónia élvonalába. Mozart remekművét Jiří Rožeň muzikálisan, stílusosan, a legrejtettebb szépségeket is felszínre hozva vezényelte.
Bohuslav Martinů (1890–1959) a 20. századi cseh zene egyik legnevesebb képviselője. La Bagarre, H. 155. című szimfonikus költeményét Charles Lindbergh emlékének ajánlotta, aki 1927. május 20-án New Yorkból a Spirit of Saint Louis nevű repülőgépével átrepülte az Atlanti-óceánt, és a több mint egynapos, és többezer kilométeres légiút után, a párizsi Le Bourget repülőtérre szállt le. Zenéjében mindaz, amit a cseh elődöktől – főleg Dvořáktól – az idealizált Stravinskytől, a francia és amerikai példaképektől örökölt, egy feszültségekben, kirobbanó energiában, drámai erőben, állandó mozgásban lévő zenekari művet eredményezett, amelyben a nagyszerű fúvós szólók szereznek élménypillanatokat.
Antonín Dvořák (1841–1904) műveinek javarészét a cseh népzene ízei teszik egyedivé, varázslatossá. Habár a Te Deum, Op. 103 nem vált annyira népszerűvé, mint a Rekviem vagy a Stabat Mater, de vitathatatlan hálaadó, dicsérő, magasztos jellege. Dvořák nem használta fel a Te Deum Laudamus – Téged Isten dicsérünk kezdetű gregorián imádság dallamát, de a műben mégis nyomon követhető a liturgikus ének és a cseh népies tónus mesteri ötvözése. A tömör zenekari szövetre épített Te Deum énekkari letétei és az énekes szólórészek hitről, reményről, hálaadásról szólnak. Paula Iancic (szoprán) meleg tónusú hangja áhítatos nyugodtságot, drámai mélységeket, lírai finomságokat árasztott, Sándor Csaba (basszbariton) telt, szép tónusú hangjával dicsőítő, magasztos pillanatokat szerzett. Duettjeiket a tökéletes egymásra hangolódás jellemezte. A masszív faktúrájú homofon és polifon kórusletétekben, a Cornel Groza által betanított énekkar a dicséret és a megilletődöttség fényével vonta be a nagy apparátust igénylő művet. Sajnáltam azonban, hogy a magasba lendülő finálé magasztaló pillanataiban, a két kiváló szólista Alleluját zengő dicséretét a kórus és a zenekar fortissimója teljesen túlharsogta, pedig szerintem, a dicséret és hálaadás öröme, egy visszafogottabb előadásban is öröm marad.
Érdekes műsor, hangulatokban és színekben változatos hangverseny volt, amelyen a népzenei ihletettség, a régi és új harmóniák sokszínű szőttese szerzett számtalan élménypillanatot.
(Borítókép: Taps előtt – Paula Iancic, Jiří Rožeň, és Sándor Csaba. Fotó: Filharmónia/Facebook)
