Az elrettentő mínusz fokok ellenére a filharmónia múlt pénteki hangversenyén zsúfolásig megtelt az Egyetemiek Háza koncertterme. Gyanítom, hogy gondterhelt világunkban nemcsak én vágytam Csajkovszkij egész estét betöltő lélekelixír zenéjére, hanem a teremben ülők sokasága is. De nem csupán a csodálatos műsor volt közönségcsalogató, a komolyzene rajongók a koncert két „főszereplőjét”, a városunkba sokadszorra visszatérő Remus Azoiței hegedűművészt, valamint Vajda Gergelyt, a Csajkovszkij-est kitalálóját és a filharmónia frissen kinevezett vezető karmesterét is izgalommal várták.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) az orosz romantika egyik legkiemelkedőbb zeneszerzője. Műveiben a nyugati romantika vívmányai és az orosz nemzeti hagyományok ötvöződnek. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye (op. 35) a hegedűirodalom egyik legnépszerűbb, de egyben egyik legnehezebb darabja, nagy kihívást jelent szólistának és a kísérő zenekarnak egyaránt, a köztük lévő tökéletes harmónia megteremtése pedig karmesteri rátermettséget igényel. Vajda Gergely kitűnő karmester, aki a zenekari kíséretet mindvégig biztos kézzel simította a szólóhegedű szenvedélyes érzelmi hullámzásaihoz, lírai és drámai pillanataihoz. Remus Azoiței hegedűművész a virtuozitás és a színárnyalatok mestere. Előadásának ezernyi színét egy Niccolo Gagliano-féle, 1750-ben készült mesterhegedű húrjain varázsolta elő, és miközben játéka bensőségesen „énekelt” vagy éppen energiáktól feszült, virtuózitástól ragyogott vagy lágyan mesélt, minden hangjából szenvedély és költőiség áradt. A hegedűművésznek a virtuóz első tétel még virtuózabb pillanata, a hosszú, bravúros kadencia sem okozott fejtörést. Olaszos dallamvilágával a Canzonetta feliratú lassú tétel olyan, mint egy bánatosan merengő „hegedűária”, amelynek álomszerűségéből a finálé virtuóz, szabadon vágtató táncos játéka ébreszt(h)ette fel a közönséget. Az orosz népi ihletésű szilaj, eleven ritmikájú utolsó tétel élménypillanataként a bámulatosan virtuóz hegedűnek az oboa-, klarinét-, valamint a fuvola- és fagottszólókkal folyatott érzékeny dialógusait, lírai pillanatait említeném. Remekmű, kiváló előadásban! Remus Azoiței elhivatott, fáradhatatlan művész, aki egy pillanatig sem kérette magát, és a szűnni nem akaró tapsvihart nem kevesebb, mint négy ráadással! – Bach Gavotte, Piazzolla Tango, Paganini Capriccio és Wieniawski Capriccio– köszönte meg.
Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziájának megírását Balakirev, az orosz „Ötök” vezéregyénisége ösztönözte. A mű zenéje nem követi pontosan Shakespeare drámájának fonalát, de a szerelmi történet legfontosabb mozzanatait, a Rómeó és Júlia közötti szerelmi idillt, a két ellenséges család mérges indulatú összecsapásait és a két veronai szerelmes halálának drámáját nagy kifejezőerővel ábrázolja. A mű elején a fafúvósokon felcsendülő koráldallam előrevetítette a bekövetkező tragédiát. Vajda Gergely vezényletével a feszültségkeltő érzelmi crescendók, a precíz ritmikájú „kardcsattanások”, a halálos párbajok drámáját sugallták. Az összetűzések feszültségét Júlia rügyező szerelmének megható szépségű dallama feledtette. Habár a két család közötti viszály gátat vet a két szerelmes földi boldogságának, de a mű befejezése a tragikus sorsú fiatalok halálon is diadalmaskodó örök szerelmét hirdeti. Megrázó, csodálatos alkotás!
Az estet Csajkovszkij Francesca da Rimini című szimfonikus fantáziája zárta, amelyet Dante Isteni színjátéka, pontosabban a Pokol V. éneke ihletett, és amely egy valóságban megtörtént tragikus szerelmi kettős gyilkosság történetét meséli el. Csajkovszkij a dantei trilógia azon epizódját dolgozta fel, amely az elátkozott lelkek tragédiáját tükrözi. A bevezető a dantei Pokol komor hangulatát idézi, ahol a szerző egyre mélyebbre hatolva felfedezi azokat, akik szerelmükkel vétkeztek. Szenvedélyes vívódások, letaglózó fájdalom, egymást kergető gondolatok, egyre erősödő feszültségek, vészjósló felkiáltójelek a kürtökön és trombitákon, a halálra ítélt szerelmesek, köztük Francesca da Rimini és Paolo Malatesta tragédiáját tükrözik. A lecsendesedett zenekari szövetből áriaszépségű, bánatos klarinétszóló emelkedik ki, hogy elmesélje hogyan ment Francesca akaratlanul is feleségül Paolo idősebb, visszataszító, kegyetlen bátyjához, pedig Paolot szerette. A zenekari szövet egyre drámaibb feszültsége, a hangszerek közötti patetikus párbeszédek arról árulkodnak, hogyan válik egyre égetőbbé Francesca és Paolo egymás iránti szerelme, míg a megcsalt férj bosszúja le nem sújt rájuk, és meggyilkolja őket. A drámai befejezés tipikus Csajkovszkij muzsika, melyet velőt rázó drámaiság és tragikus szenvedély vezérel. Vajda Gergely csodákat művelt a zenekarral, miközben Csajkovszkij zenéjének szenvedélyektől izzó drámai és lírai szépségeivel elkápráztatta a közönséget. A fantasztikus hangverseny elsöprő sikert aratott, a felejthetetlen élményt a közönség percekig tartó ovációval kísért tomboló tapsviharral ünnepelte.
