Mindig jó érzéssel tölt el, amikor a filharmónia zenekarának hagyományos péntek esti hangversenyén egy hely sem marad üresen az Egyetemiek Háza koncerttermében. Nem volt ez másként az elmúlt héten sem, amikor a Lawrence Foster vezényelte zenekar és az est szenzációjaként várt francia-román Sarah Nemtanu hegedűművésznő, valamint a közreműködő Erich Türk orgonaművész a rég nem hallott népszerű zeneművek mellett, zenei érdekességekkel, újdonságokkal csigázta fel a hallgatók kíváncsiságát.
Liszt Ferenc (1811–1886) Orpheusz című szimfonikus költeménye szerintem sokunk számára jelentett újdonságot, hiszen emlékeim szerint eddig legtöbbször a zeneszerző Les Préludes-je volt hallható Kolozsváron. Liszt szimfonikus költeményeinek sorában az Orpheusz (S 98) a negyedik opusz, amelynek csíráját az az előjáték képezte, amelyet a zeneszerző az általa betanított Gluck Orfeusz és Euridiké című operához komponált, és amely később önálló szimfonikus költeményként vonult be a köztudatba. Liszt Orpheuszát nemcsak Gluck operája ihlette, hanem egy Louvre-ban látott etruszk vázafestmény is, amely az ókori görög mitológia híres „költő muzsikusát” ábrázolta, aki az Apollóntól, a művészetek, a zene és a költészet istenétől kapott lantjával még az alvilágot is meghódította. A rövid lélegzetű műben nem az isteni történet elmesélésén van a hangsúly, a lantját pengető Orpheusz alakjának megidézésével Liszt a művészetek és a zene embernemesítő hatalmát, lélekgyógyító erejét kívánta kifejezni. Liszt zenéje poétikus, csendes, elmélkedő, lágyan hullámzó dallamvonalakkal, érzékeny lírai hegedű-, cselló- és mélabús angolkürt szólókkal. A szimfonikus költemény magasztos, fennkölt fináléjának korál szépségű akkordjai a felhők közé emelkedő Orpheusz alakját idézték, miközben a hallgatók lelki világát is égi magasságba emel(het)ték.
A hangverseny első felében három, hegedűre és zenekarra komponált mű hangzott el Sarah Nemtanu előadásában. A művésznő elképesztő virtuozitástól ragyogó pazar hegedűjátéka eksztázisba ejtette a közönséget.
Pablo de Sarasate (1844–1908) Zigeunerweisen – Cigány dallamok című művét feltehetőleg egy budapesti utazás élményei ihlették. Az eredetileg hegedűre és zongorára komponált művet – amely az egykori cigányprímások virtuozitását és szenvedélyesen érzelgős játékát idézi – Sarasate később hangszerelte. Sajátos eleme a darabnak a „sírva vigad a magyar” jellegű Csak egy kislány van a világon kezdetű magyar-cigánynóta és a virtuozitástól ragyogó ropogó csárdás kontrasztja. Lawrence Foster az együttmuzsikálás harmóniájának szépségére összpontosítva, a zenekari kíséretet kiváló érzékkel simította Sarah Nemtanu szenvedélyes rubato előadásához.
George Enescu (1881–1955) a 20. századi román zenetörténet kiemelkedő alakja. Habár csupán tizennégy éves volt, amikor megírta a Ballada hegedűre és zenekarra (op.4) című művét, a népi ihletettségű alkotás mégis nagyfokú érettségről tanúskodik. Az eredetileg hegedűre és zongorára komponált balladát, amelyben a német tradíciók a francia eleganciával ötvöződnek, a zeneszerző Eva Rolland hegedűművésznőnek– Enescu párizsi házigazdája lányának – ajánlotta. A hármas tagolású mű szélső részeit a lírai gyöngédség, nyugodtság és béke hangja teszi bensőségessé, amelyek a drámaivá fokozott középső epizóddal alkotnak harmonikus egészet. Sarah Nemtanu hegedűjátéka ezúttal a gyöngéd költőiségről szólt.
Maurice Ravel (1875–1937) Tzigane – A cigánylány című, hegedűre és zenekarra komponált rapszódiája minden hegedűs számára technikai és művészi kihívás. Sarah Nemtanu tolmácsolását azonban távolról sem a nehézség verejtékcseppjei jellemezték, hanem az a tökéletes magabiztosság, az a páratlan virtuozitás, drámai erő és poézis, amellyel a mű minden elsírt keservét-bánatát végül humorral fűszerezett, játékos-virtuóz verbunkossá, tüzes iramú táncforgataggá varázsolta. Fantasztikus előadását a közönség ovációval kísért tomboló tapssal jutalmazta, amit a művésznő két ráadással – Ludovic Lantner: Sârbă, Enescu: Lăutarul – köszönt meg.
A hangversenyt Camille Saint-Saëns (1835–1921) 3. c-moll szimfóniája (op. 78) zárta, amely szintén újdonságként csigázta fel sokunk kíváncsiságát. Kár, hogy a műsorfüzet nem tartalmazott a szimfóniára vonatkozó semmilyen információt! A zeneszerző a szimfónia négy tételéből kettőben orgonát is használt, a mű innen kapta az Orgona-szimfónia elnevezést. Saint-Saëns a művet Liszt Ferencnek ajánlotta, aki mentora, példaképe és barátja volt. Valószínű, hogy a francia zeneszerző a mű megírásakor már tudta, hogy a szimfónia műfajában ez lesz az utolsó alkotása, mivel a mű premierje után így nyilatkozott: „Mindent beleadtam, amit csak tudtam.” És valóban, volt ebben a szimfóniában a kezdeti gyászos c-moll hangnemtől a diadalittas C-dúr befejezésig minden: szokatlan hangszerelés, megnövelt fa- és rézfúvós részleg, négykezes zongorabetétek és orgonahasználat – amelynek mélyből felbúgó hangja Erich Türk orgonaművész tolmácsolásában templomi magasztosságot árasztott –, volt finálét megelőző fugato, és voltak a Dies irae szekvencia fel-felsejlő kezdőhangjai, melyek feltámadás gondolatában egyes elemzők szerint a zeneszerző a szimfónia műfajának megújulását látta. Nagyszabású, elgondolkodtató, felemelő alkotás, nem csoda, hogy a Lawrence Foster vezényelte zenekar kiváló előadásában a mű érzelmi mélységeit és magasságait, drámai és lírai szépségeit a közönség a lelkébe zárta, és hosszasan ünnepelte.
