. A kutató számára tehát nem feltétlenül jelent meglepetést az elmúlásnak ez a nagyon profán és alapvetően szomorú perspektívája, saját sorsán elmélkedve eltöprenghet azon: lám, mivé leszünk! Mivé válunk évszázadok, évezredek távlatában!
Az erdélyi magyar régészet kiemelkedő személyiségeinek nyughelyeit számba véve döbbenetes kép tárul elénk. Az 1880-1920, 1940-45 majd 1990 utáni korszakokban kibontakozó erdélyi magyar régészet elhunyt tagjainak száma nem túl nagy. Két-három tucat kutatóról beszélünk: Torma Zsófia, Téglás Gábor, Téglás István, Király Pál, Kuun Géza, Cserni Béla, Orosz Endre, Vasady Nagy Gyula, Pósta Béla, Buday Árpád, Kovács István, Roska Márton, László Ferenc, László Gyula, Ferenczi Sándor, Ferenczi István, Ferenczi Géza, Székely Zoltán, Bajusz István, stb.
Az erdélyi magyar régészettörténet első generációja (1880-1920) nyughelyeinek szinte kivétel nélkül hányattatott sors jutott, ahogy e nemzedék számos tagjának is. Vannak olyan sírok, amelyeket felszámoltak, utód és temetődíj hiányában megszüntettek, a sírkövet megsemmisítették. Igy járt például Téglás Gábor régész, akinek munkássága paradigmatikus jelentőségű volt Erdély római kori kutatásában, különösen a Hunyad vármegyei régészeti helyszínek azonosításában és tanulmányozásában, valamint a dévai múzeum létrehozásában. A budapesti Farkasréti temetőben 1916-ban felállított síremlékét nem tudni, mikor (feltehetően a 20. század második felében) felszámolták. Mindezt annak ellenére, hogy Téglás Gábor akadémikus volt, az MTA rendes tagja. Talán esélyünk sincs már Téglás csontjait megtalálni. Az általa felfedezett 1800 éves rómaiak szerencsésebbek voltak…
Kortársának, Király Pálnak, aki Kőnig Pálként született, és aki a 20. század fordulóján két monumentális kötetben foglalta össze Dacia római provincia történetét – ezzel máig a legrészletesebb, magyar nyelvű összefoglalóját adva ennek a témakörnek – valamivel szerencsésebb sors jutott. Sírja az erzsébetvárosi örmény temetőben ma is áll, igaz, a kőből készült obeliszk és a hozzá tartozó nyughely gondozatlan és egyre kevésbé olvasható rajta a név. Néhány évtized és teljesen olvashatatlanná, felismerhetetlenné válik.
Pósta Bélát, az erdélyi régészeti iskola alapítóját 1919-ben a Házsongárdban temették el, sírját a 20. század folyamán tönkretették, feldúlták. Az eredeti mellett 2006-ban a Pósta Béla Régészeti Egyesület egy szimbolikus síremléket is emelt a nagy régész tiszteletére.
Cserni Bélának, a gyulafehérvári múzeum alapítójának, az erdélyi városi régészet atyjának sírja elveszett. Amikor 2015-16-ban két teljes nyarat töltöttem Gyulafehérváron, ahol több intézményben kutattam Cserni Béla életét és munkásságát a nagy régész életéről készülő angol nyelvű monográfiámhoz, szerettem volna a sírját is lefotózni. Sajnos sokadik próbálkozásra sem sikerült azonosítani a nyughelyet a város központi, egykor még katolikus, ma már döntően ortodox temetőjében. A dualizmus korabeli magyar kripták üresen, kifosztva, feldúlva magasodnak ma is Gyulafehérvár dimbes-dombos temetőjében, a régi 100-120 éves sírok új tulajdonosra leltek, az eredeti nevek lekaparva, helyükön román nyelvű néhány évtizedes vagy egészen friss feliratok takarják el a magyar múltat. Egy római síroltárra emlékeztető fekete márvány síremlék, amely ma már név nélkül árválkodik a gyulafehérvári temető egyik utcájában - talán az lehetett Cserni sírja, de valószínűleg ezt soha nem tudjuk már meg.
Végezetül, Erdély és egyben Európa első régésznőjének nyughelye álljon itt tanúbizonyságként annak a közönynek, amely az erdélyi magyar emlékek 20-21. századi sorsát körülveszi. Torma Zsófiának, az erdélyi őskorkutatás első jelentős régésznőjének, a legendássá vált tordosi őskori lelőhely felfedezőjének és első kutatójának, a kolozsvári egyetem első női doktorának földi maradványai a Hunyad megyei Felsőpestes egykori magyar kriptájában hevernek szétzilálva. Torma Zsófia hosszú éveken át élt a kevesebb, mint 250 fős Felsőpestes (ma Peștișu Mic) községben testvérénél, Lujzánál, aki házassága révén a Makray család tagja lett. A Makrayak évszázadokon át a Hunyad vármegyei Felsőpestes nemesei voltak, a 19. században több országgyűlési képviselőt is adtak (Makray Lászlót és fiát, Makray Aladárt).
Torma Zsófia itt töltötte fiatalkorát. Ekkor a településnek alig 10 százaléka volt magyar és a Horea-féle parasztfelkelés óta a magyarság számaránya folyamatosan csökkent. A régész 1899. november 14-ei halála Szászvárosban következett be, legalábbis a Vasárnapi Újságban megjelent gyászhír és a későbbi kutatások is ezt igazolták. Sírjáról - amely 1908 nyaráig bizonyosan Szászvárosban volt – nemrég olvashattam egy Hunyad megyei fiatal újságíró, Daniel Guţă (Adevărul) révén. Guţă felkereste a Makray család nemesi kriptáját, amely Felsőpestes község mellett egy magaslaton áll, az erdő szélén. A természet elnyelte az egykori kriptát. A nemesi sírokat pedig rég kifosztották, kirabolták, a csontokat szétszórták, már az 1970-es években a gyerekek koponyákkal játszottak ott – számolt be az újságírónak egy helybeli idős férfi. Daniel Guţă szerint itt temették újra Torma Zsófia régésznőt is 1908 nyarán, amikor átszállították maradványait. Guţă elsősorban Laura Coltofean kutatásaira utal, valamint a rövid életű Szászváros nevű folyóirat egy 1908-as számára, amelyben beszámolnak Torma Zsófia „tetemének elszállításáról”. A Makray-kripta sajnos már olyan állapotban van, hogy lehetetlen megmondani, kik nyugodtak ott, ezt csakis a korabeli egyházi források alapján lehetne rekonstruálni.
Torma Zsófia neves testvére, Torma Károly régész – aki egykor maga is kutatott Felsőpestesen - valahol az olaszországi meseszép Anzióban nyugszik. Sírjáról soha nem készült fotó, nagy eséllyel az sem áll ma már, de emlékét egy tábla őrzi a népszerű olasz üdülőhelyen, ahol Aquincum és Dacia provincia nagy kutatója utolsó éveit töltötte.
Amennyiben Torma Zsófiát tényleg Felsőpestesen helyezték végső nyugalomra, a Makray-kriptának hagyatékát biztonságba kellene helyezni, a még menthető csontokat újratemetni, hogy az egykori boldog békeidők és egy szebb kort megélt Erdély neves személyiségei ne ilyen méltatlan helyzetben heverjenek azon a földön, amelyet évtizedeken át kutattak és tettek világhírűvé.
