Bár az elmúlt években a dualizmus korának magyar régészeit és paradigmatikus munkájukat számos monográfia dolgozta fel magyar, román és angol nyelven is, a hivatalos, intézményesült történelmi narratívából vagy kimaradnak, vagy csak diszkréten jelennek meg, csendes, furcsa árnyaiként a múltnak. Fontos tehát történelmi perspektívába helyezni az ő szellemi, tudományos örökségüket a most ünnepelt, 1924 utáni korszak kontextusában.
Daicoviciu, Teodorescu és társai meghatározó szerepet töltöttek be az 1918-1920 között zajló impérium-váltás és a trianoni átrendeződés következtében megszűnt az akkor már negyven éves múlttal rendelkező erdélyi régészettörténet (Cserni Béla, Téglás Gábor, Téglás István, Pósta Béla, Buday Árpád, Roska Márton munkássága) újraélesztésében. A felsorolt magyar kutatók egy része 1920-ra már halott volt, a fiatalabbak – Buday Árpád vagy Roska Márton - pedig vagy a határon túli, vagy határon belüli hontalanság lelki és politikai küzdelmeitől szenvedett. Az első világháborúig tartó munkásságukat sokáig senki se követte, volt, ahol évtizedeken át nem volt szisztematikus régészeti ásatás (például a Cserni halála utáni Gyulafehérváron). Az Osztrák-Magyar Monarchia erdélyi régészeti hagyománya – amely tágabb kontextusában elválaszthatatlan a német (berlini) és osztrák (bécsi) epigráfiai, régészeti iskoláktól – radikális módon szakadt félbe. Intézményei megszűntek vagy átköltöztek az újonnan létrejött Magyarországra, a régészeti anyag egy része elveszett vagy éveken át sanyarú sorsra jutott.
Ebben a kontextusban üdvözlendő és reménykeltő jelenség Dimitrie M. Teodorescu és az akkor még fiatal Constantin Daicoviciu felbukkanása, akik 1924 után átveszik a stafétát és folytatják a magyar régészeti hagyományokat. Az 1920-as és 30-as évek régészetét ők határozzák meg, de Daicoviciu hosszú élete során nem csupán a két világháború közötti időszaknak, hanem a háborús korszaknak és az azt követő három évtizednek is még meghatározó régésze, tudománypolitikusa és ideológusa lesz. Hatásáról és munkásságáról – ad absurdum módon – nem készült még összefoglaló, szisztematikus monográfia, pedig nélküle aligha beszélhetünk romániai régészetről, kontinuitás-elméletről és általában véve, a 20. századi román tudománypolitikai átalakulásokról.
Daicoviciu a Krassó vármegyei Kavarán faluban született. Egyike a középkorból is ismert, régi középkori román falvaknak, így talán érthető, hogy Daicoviciu identitásában a románság mitizált ősisége, kontinuitása is valahol családi gyökereihez kötődik és autentikus. A dualizmus gyermekeként neki is meg kellett tanulnia magyarul, igaz, ezt 1920 után ritkán gyakorolta, de kortársai tudták, hogy jól ismeri a nyelvet és a magyar szakirodalmat is. Gyermekkorában gyakran járt a Hátszeg vidéki helyszíneken, amelyet aztán évtizedeken át kutatott. Nemcsak tereprégész, de kiváló epigráfus is lesz, lenyűgöző nemzetközi szakmai hálóval és összeköttetésekkel. Szakmai karrierje és munkássága azonban – különösen az 1924-1940 közötti időszakban elválaszthatatlan a dualizmus akkor már csendre szenderült titánjainak örökségétől. Téglás Gábor, Király Pál, Pósta Béla, Buday Árpád, de még az Erdélyben nem kutatott, ám hatásában kontinentálissá nőtt Alföldi András munkái is állandó jelleggel visszaköszönnek Daicoviciu munkáiban, aki bizonyosan anyanyelvükön olvasta az erdélyi és magyarországi szakirodalmat.
A dualizmus régészeti eredményei nélkül az erdélyi román régészet intézménnyé nőtt és megosztó alakja, Constantin Daicoviciu soha nem emelkedhetett volna azzá, aki. Egyrészt ásatási helyszínei, elsősorban Várhely (a római Ulpia Traiana Sarmizegetusa) 1881-1893 között az erdélyi magyar régészek egyik fő kutatási területévé vált, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat tagjainak kibontakozási helye, ahol világraszóló, szenzációs felfedezéseket tettek, például a legnagyobb Mithras-dombormű gyűjtemény felfedezése, a római amfiteátrum, a palmürai közösség szír temploma és megannyi más fontos római épület feltárása is hozzájuk kötődik. Cristina Bodó 2021-es monográfiája, Gáll Erwin vagy Boda Imola egy-egy jelentős tanulmánya is kiválóan bizonyította ennek a társulatnak a paradigmatikus szerepét Erdély római kori kutatástörténetében. Bár dokumentálási módszereik nem hasonlíthatóak a XXI. századi régészeti feltárásokhoz, a maguk korában kiemelkedő jelentőségűek és Erdély ókori múltjának feltárásában paradigmatikus, megkerülhetetlen jelentőségűek. Emiatt is szerepel a nevük minden egyes Sarmizegetusa monográfia első lapjain, keletkezzen az bármilyen történelmi korszakban 1920 után. Daicoviciu és társainak munkássága tehát nagyrészt Téglás Gábor, Király Pál, Kuun Géza és társainak szellemi hagyatékára épül, akiknek rövid (alig 12 éves), de annál nagyobb hatású kutatásaik megalapozták a mai dévai múzeum régészeti gyűjteményét és az erdélyi római kori kutatás egy jelentős szegmensét.
Ezért is hat kissé furcsán a sarmizegetusai római ásatások száz évéről beszélni. Kicsit olyan ez, mikor a szülőváros, szülőföld emlékét az elszakadt, diaszpórába került emberek el akarják felejteni, ki akarják törölni emlékezetükből, vagy csupán egy rövid korszakként idézik fel azt. A dualizmus erdélyi magyar régészeinek munkássága, szakmai öröksége azonban nem csupán lábjegyzetnyi történet: számos kortárs közlemény keletkezik, amelyben aktívan felhasználják ennek a generációnak a munkáit és az általuk felfedezett feliratokat, domborműveket, templomokat és helyszíneket. Emlékük őrzése, munkásságuk ismerete és népszerűsítése, szerves beépítése a romániai régészettörténeti kutatásokba nem csak az erdélyi magyar régészet, de a romániai értelmiség feladata is lenne, hiszen akarva akaratlanul, a dualizmus szellemi és tudományos öröksége nem száz, hanem másfél évszázada él és velünk van.