Júliusi erdélyi kutatói utam fő célja Gyulafehérvár, a római Apulum vallási emlékeinek összegyűjtése, dokumentálása volt, amelynek legfontosabb gyűjteményeit értelemszerűen a helyszínen kialakított múzeumokban találjuk (bár apulumi tárgyak akadnak bőven Déván, Nagyszebenben, Kolozsváron, de még Bécsben és Besztercén is). Gyulafehérvár rendkívül gazdag római emlékei (csak a vallásos élet ókori emlékei közel 640 tárgyat feltételeznek, ezek többsége egyenként is több mázsás oltár vagy szoborbázis) jelenleg is több helyen láthatóak a Habsburgok által épített, és az 1700-es évek első felében az egykori római katonaváros területét elpusztító Vauban-féle erődítmény területén. A tárgyak döntő többsége jelenleg is az egykori Babilon-épületben, a Nemzeti Egyesülés Múzeumában látható. Bár a múzeum számos interaktív és népszerű időszakos kiállítást rendezett az elmúlt években (ezek közül kiemelkedik az Anca Timofan és munkatársai által vezetett Pantheon 3D projekt és kiállításai), az állandó gyűjteménye a múzeumnak sajnos az 1970-es évek koncepcióját mutatja. Régi térképek, néha a korabeli protokronizmusra utaló feliratok, kevésbé látogatóbarát vitrinek, sötét folyosók, rossz megvilágítás és unalmas, látványmuzeológiai koncepció nélküli vegyes felvágottként sorakoznak az olykor ormótlanul nagy termekben elvesző tárgyak. Ez alól kivételt képez a Pantheon 3D projekt nyomán az állandó kiállításban maradt szoba, amely az ókori Apulum legszebb szobrászati és figuratív (domborműves) emlékeit mutatja be új vitrinekben, kiváló megvilágításban és kreatív feliratok és poszterek formájában. A múzeum állandó kiállításában továbbra is elhanyagoltan jelenik meg Gyulafehérvár magyar története, az 1009 és 1541 közötti időszak, amelyről egyelőre kevés helyen olvashatunk a város múzeumaiban. Hasonlóan kevés szó esik a múzeumban a Kr. u. 3. és 11. század közötti bonyolult időszakról, pedig a város régészeti forrásai ma már elegendő anyagot szolgálnának ennek a sokáig ideologizált, metahistóriává alakított korszaknak a szakszerű bemutatására. Megdöbbenve láttam sajnos, hogy a múzeum hátsó udvarán lévő római kőtár állapota még rosszabb lett a 2012–2015 közötti időszakhoz képest, amikor több hónapon át kutattam Cserni Béla, Erdély első városi régészének az életét és több kötetre való anyagot gyűjtöttem össze Apulum forrásaiból (ezekről sokat lehet olvasni az Erdélyi Régészet I–II. kötetekben is).
Az elmúlt években előkerült nagy mennyiségű római emlék (az ún. Altip ásatás, Domus ásatás az egykori római kormányzói palota szomszédságában, a Kutyamál területén elpusztított szarkofág – amelyről Egy római szarkofág és a romániai örökségvédelem címmel jelent meg cikkem a Szabadságban 2023 márciusában) új helyért kiállt, egy modern, nagy mennyiségű tárgyat bemutató kőtár létrehozása sürgős feladata lenne a múzeumnak. Erre kiváló terep lehetne a Maros partos területe, aminek a Kutyamál déli részén, a Tavacska (Lacul Tăuşor) területén létrehozott régészeti védett terület adhatna otthont. Ehelyett jelenleg a Vauban-féle vár alagútjaiba rejtik a római feliratokat, köveket, kutatásuk is szinte lehetetlen most már (sötét, elzárt szobákban őrzik őket), turisták számára pedig láthatatlanok maradnak.
Ennél jóval pozitívabb élmény volt az erdélyi fejedelmek palotáját meglátogatni. Utoljára 2014 körül látogattam meg Ileana Burnichioiu régész kollégával, aki akkor már bizakodó módon, de még romokban heverő, a katonaság évszázados terhe alól épphogy felszabadult épületben vezetett. Ma a hatalmas, a 13. század óta folyamatosan átalakuló, több évszázad Erdély történetét összefoglaló épület töredéke látogatható. Ebben ugyan a tárgyak, a fejedelmi élet hétköznapjainak régészeti és történeti emlékei még csak videók és interaktív vetítések, többnyelvű feliratok és leírások formájában elevenednek meg, de a hatalmas terek, az uniós támogatásból létrehozott modern berendezések számos, a sensory museology (érzékekre ható muzeológia) perspektíváit kihasználó kiállításnak adhatnak majd teret a jövőben. A múzeum pozitívuma, hogy igyekszik a magyar múltat is bemutatni, próbálkozik a kiegyensúlyozott, nacionalista egyoldalúság szólamaitól távol maradni, és az erdélyi fejedelmek palotáját, mint európai, komplex, a kontinens számos nemzetének termékeként bemutatni. Mert hisz az is volt: Bethlen udvarában méregdrága török mozaikok és csempék, szőnyegek voltak, meg németalföldi porcelán és a habánok legendás kerámiája, olasz és német tudósok és költők, francia falfestők és művészek, neves diplomaták jöttek-mentek. Több volt ez a tér, mint magyar vagy román erdélyi valóság provincializmusa: Kelet-Közép-Európa alighanem legnagyobb későreneszánsz és korabarokk palotája majdnem másfél évszázadon át Lengyelországtól délre és a Török Birodalomtól északra fekvő régió legjelentősebb kulturális, tudományos, politikai és művészeti központja volt. Valóban európai, kontinentális hatású döntések születtek itt, nincs ebben a kijelentésben semmi túlzás: elég csupán Bethlen széles körű levelezésére gondolnunk. Bár tárgyakban az új múzeum igencsak szegényes (a palota leégett, kifosztották, a Habsburgok radikálisan átalakították, majd a román hadsereg egy évszázadon át használta), ezt idővel kárpótolhatják az új kiállítások. Kicsivel több szó kellene essen a fejedelmekről, életükről, a fejedelmi udvar európai kapcsolatairól, hétköznapjairól, magyarán: a 16–17. századi erdélyi történelem izgalmas életéről, amelyről oly sokat és sokan írtak már Erdélyben és külföldön is (románok és magyarok egyaránt). A múzeum tehát jó, hogy van, fantasztikus perspektívákkal kecsegtet, de sok munka vár a kisszámú, de lelkes kollégákra.
Hasonlóan kellemes élményt nyújt és kiváló muzeológiai perspektívákkal kecsegtet a Museikon Múzeum, amely a Vauban-féle vár északnyugati sarkában, az egykori tábori kórház területén jött létre. A múzeum épületét felújították és teljesen átalakították, amely munkálatok során előkerült a XIII. Geminalegio erődjének nyugati falrészlete és számos jelentős római emlék is. Ezeket in situ mutatják be, igaz, meglehetősen kevés felirattal. A múzeumban elsősorban az erdélyi ortodox és görögkatolikus művészet emlékei, az ikonfestészet és mozaikművészet néhány remekműve és kortárs festészeti, művészeti kiállítások kapnak helyet. A múzeum a város új kulturális tere lett, régi könyvek, zenei események, kortárs fiatal művészek találkozóhelye. A múzeum legfőbb gondja, hogy kissé izolált, bejárata a pszichiátriai intézet udvarán keresztül vezet, ami kissé tragikomikussá teszi elhelyezkedését a múzeumnak. Ezen talán majd változtatnak a közeljövőben.
Gyulafehérvár magyar múltjáról legfeljebb a püspöki palotában és a Szent Mihály-székesegyházban olvashatunk. Előbbi udvarán egyelőre koncepció és muzeológiai bemutató nélkül árválkodnak azok a kövek, amelyek mind a római, mind a középkori múltról tanúskodnak. Ezeket kellene majd bemutatni olyan módon, hogy Gyulafehérvár 1009 és 1541 közötti történetéről is legyen végre egy méltó bemutatótere a városnak.
Erdélyi látogatásaim következő állomása Kolozsvár volt. A város, ahol nyolc évet éltem és ahova mindig a keserédes hazavágyás furcsa kettősségével jövök vissza, három izgalmas múzeumi kiállítással is rendelkezik. Az elmúlt év legnagyobb muzeológiai botrányát követően, amikor a kiváló muzeológiai koncepció és szakmai előkészületek után „váratlanul” bezárták a középkori kőtárat (erről az Egy kőtár némasága című cikkem a Szabadságban 2023 novemberében jelent meg), az Erdélyi Történeti Múzeum ismét megnyitotta a középkori gyűjteményt, ahol ismét megcsodálhatjuk Kolozsvár és környékének legszebb középkori és reneszánsz ajtókereteit, ablakait, épületeinek történetét. A kiállítás ugyan nem nagy, de részletes betekintést nyújt Kolozsvár reneszánsz történetébe. Néhány igényes videó, animáció, valamivel több interaktív muzeológiai elem még élvezetesebbé tenné a részletgazdag tárgyakat, amelyeknek egyenként is végtelenül izgalmas története van. A középkori kőtárból, egyféle időutazásként belépünk egy nagy, fekete térbe, ahol elegáns megvilágítással, a szakmai fotózás feltételeinek is megfelelő figyelemmel vannak kiállítva minimalista környezetben Kolozsvár és Erdély római emlékei. A római kőtár – ahogy a középkori is – a 19. század közepe óta gyarapodik és számos jelentős felfedezést és neves tárgyat foglal magába. Találunk itt Priapusz szobrot, apulumi Mithras oltárt Sol Invictus ábrázolással, szebbnél szebb erdélyi sírköveket és feliratokat, hatalmas mauzóleum dionüszoszi domborműveit és megannyi más elegáns, 1800 éves tárgyat, amelyek Dacia provincia egykori lakóinak hétköznapjairól mesélnek. A tárgyakhoz szűkszavú, három nyelvű (román, angol, magyar) néhány soros bemutatót társítottak, de valamivel több információt szerezhet a turista, ha a digitális térben QR-kóddal érdeklődik a tárgyak iránt. Hasonló koncepcióban látogatható a múzeumban Kolozsvár város történetéről szóló kiállítás, amely ugyancsak szűkszavúan mutatja be a jó hét évszázada létező város középkori és újkori történetét, de ez is egy jó kezdet az eddigi historiográfiai csendhez képest.
A pozitív múzeumi hírek sorába tartozik a kolozsvári Gyógyszerészeti Múzeum is, amely Hintz György leszármazottainak gáláns felajánlásával és közreműködésével, és Ana Maria Gruia kiváló muzeológiai munkájának köszönhetően látványos és nagyon elegáns központja lett Kolozsvár muzeológiai piacának. A múzeum nem csak a Mauksch és Hintz családok történetébe enged betekintést és mutatja be hatásukat az erdélyi és kolozsvári gyógyszerészet történetére, de találunk itt római emlékeket, régészeti részleteket és Orient Gyula 20. századi gyűjteményét is megcsodálhatjuk.
Összegezve elmondhatjuk, hogy az európai uniós források, az elmúlt évtized generációváltása a kortárs romániai muzeológiában és az egyre növekvő és népszerűbb kulturális turizmus új hullámot, lassú, de most már érzékelhető lépést tett a helyi muzeológia fejlődésére is. Megfigyelhetjük azt is, hogy lassan ugyan és diszkréten, de azok a historiográfiai némaságok, tabuk és elfeledni kényszerült traumák, amelyek a magyar múlttal álltak összefüggésben, lassan helyükre kerülnek a többségi társadalom mentális és kulturális térképén. Reméljük, hogy a továbbra is bezárt vagy felújításra váró nemzeti múzeumok (kolozsvári múzeum állandó kiállítása, gyulafehérvári állandó kiállítás, bukaresti, temesvári gyűjtemények) számára is elérkezik a közeljövőben egy új korszak, amikor a múlt tárgyi emlékei és a tárgyak mögötti emberi történetek etnikai feszültségektől és a történelem terhétől függetlenül, de a történeti hitelesség tudatában elevenednek meg a nagyközönség előtt.
