Nagyjából ilyen hangulat kerekedett, amikor a gyerkőcöknek megemlítettük, itt az ideje ötleteket adni a Mikulásnak, hogy idén mit szeretnének a csizmákban találni. Matyi ezer örömest neki is állt, hogy letisztítsa az asztalt, meghegyezze a színes ceruzáit, és előkészítse a legszebb színes papírokat, hogy megfelelő módon készülhessen a nagyszakállúnak szóló levél.
Tudni kell a nagylegényről, hogy nagyon szívesen és szépen rajzol, szinte terápia számára a különböző autómodellek megrajzolása, közben pedig hangos meséket hallgat. De Panna bevágta a durcit, s az említett bosszankodásaival elvonult, hiába is próbáltuk együttes erővel engesztelni, hogy Matyi majd segít a rajzolásban, a felnőttek pedig az írásban, ha ahhoz is ragaszkodik.
Az utóbbi időben az ilyen durcás elvonulások rendszerint sírásba torkollnak. Néhány perc után csak halljuk, hogy hangosan szomorkodik a kicsi lány. Ilyenkor azt várja, hogy megkeressük, s nagy ölelések közepette megvigasztaljuk.
Így történt ezúttal is. Felmentem hozzá, bebújtam mellé az ágyába, magunkra húztuk a takarót, hozzám bújt, s elefántkönnyek közt elpanaszolta, hogy ő nagyon nem szeretne rajzolni, mert ha kimegy a vonalból, a Mikulás biztosan mérges lesz, s majd nem fog semmit hozni. (Nicsak, nicsak, az újabb kis perfekcionista ivadékom) Elmeséltem neki, hogy anno én is nagyon sokat szenvedtem a rajz miatt az iskolában. Egyszerűen nem tudtam megrajzolni a csendéleteket, de még az ilyen-olyan tematikára is csak pálcika emberkéket rajzoltam tanárom legnagyobb mérgére. Aztán mama volt az, aki mindig kisegített, s mire az osztályozásra be kellett adni a rajzot, valahogy mindig gyönyörű szép és arányos lett. Csak el kellett fogadnom a segítséget.
Most pedig rajtad a sor, Panna, hadd’ segítsünk, hogy olyan legyen a levél, amilyent te szeretnél.
De biztos, Anya? Nem fog a Mikulás haragudni, hogy még nagycsoportosan sem tudok egyedül rajzolni?
Dehogy fog, kicsi Pannám, inkább nagyon büszke lesz, hogy a két tesó együtt munkálkodott a levélen.
Közben eltelt a levélírásra szánt idő, a Matyié el is készült, s hozta, hogy kitegyük az ablakba. Ettől aztán Panna újabb sírógörcsöt kapott, hogy ő elkésett, és most aztán, ha a Mikulás erre jár, csak a Matyi levelét fogja elvinni, s nem fogja tudni, hogy neki is kellene ajándékot hozni. Akkor ő már inkább meg se írja azt a levelet, és különben is, kit érdekel? Hiába is magyaráztam, hogy a Mikulás sokkal bölcsebb ennél, s már öt éve jár úgy hozzánk, hogy tudja: négy csizmát kell megpakolni, két kismanó készíti a ropogtatnivalót neki és a rénszarvasainak. De ezen a ponton már nem volt kivel beszélni. Hiszti Manó teljesen átvette az irányítást. A Matyi levele pedig kikerült az ablakba, s minden reggel, délben és este kukucskálta, hogy járt-e erre a nagyszakállú, s elvitte-e már a kívánságlistát?
Néhány nap elteltével, amikor Panna látta, hogy csak nem megy a levél sehova, s mi újra meg újra elmondtuk, valószínűleg a Mikulás már járt erre, de mivel csak egy levelet látott, nem vette el, nehogy kipipálja listáján a mi címünket, s aztán elfelejtsen visszatérni a kicsi lány leveléért, Panna kérlelni kezdte Apát (mert Anya, ugye, nem tud szépen rajzolni…), hogy segítsen neki megrajzolni, amit kér, és írjon néhány sort is, amelyben elmagyarázza: miért is késlekedett ő a levélírással. (Kellett még gyakoroljon, hogy igazán szép legyen.) Így történt, hogy végül a második levél is elkészült, már csak ki kellett várni, hogy a Mikulás újra felénk járjon, s a szokásos dupla adag levelet kicsempéssze az ablakon.
